"Általában biztonságban éreztem magam, és szabadon fényképezhettem, de azért volt pár kivétel. Egyszer egy ügyfél azt hitte, őt fényképezem, és nagyon ideges lett. Részeg volt, és attól félt, a menyasszonya megtudja, hogy sztriptízbárokba jár. Volt, hogy az egyik klub tulaja azt hitte, újságíró vagyok, és negatív kritikát készülök írni a helyéről, úgyhogy kidobatott a személyzettel.(...) Egyszer egy rendőrségi razziának is a részese voltam. Kiskorú táncosokat kerestek, úgyhogy minden lánynak meg kellett mutatnia a jogosítványát - nekem is. Az összes ilyen helyzetben azt tapasztaltam, hogy a kommunikáció kulcsfontosságú." - meséli a fotós.

Elizabeth azt mondja, munkája során nem tapasztalt szexuális zaklatásnak minősülő közeledéseket, és a lányok sem számoltak be neki ilyesmiről. A szexizmus jelenléte persze nyilvánvaló, de a sztriptízkultúra inkább ünnepli a nők veleszületett hatalmát, hiszen a női szexualitás felfedéséről szól, nem pedig annak elrejtéséről vagy alulértékeléséről. A táncosok felfedezik, és kihasználják a szexualitásukat. Ez a legtöbb nőre, aki nem ebben a szakmában dolgozik, nem jellemző, hiszen a társadalom nem ösztönzi őket arra, hogy ezt tegyék.

Az Egyesült Államokban sokféleképpen és gyakran negatívan különböztetik meg a sztriptíztáncosokat, különösen a 2018-as szexmunkásokról szóló törvénynek vannak negatív következményei a foglalkoztatásukra nézve. De még így is előnyösebb a helyzetük a szakmában dolgozóknak, mint Magyarországon. Itt ugyanis nincsenek konkrét számok a szexiparban dolgozókról. A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete azt írja, azok a nők, akik itthon sztriptíztáncosként dolgoznak, nem jutnak annyi jövedelemhez, hogy ebből meg tudjanak élni, ezért kiegészítő szexuális szolgáltatásokat kell végezniük, ami viszont illegális. Ebből adódóan nem ellenőrizhető semmilyen formában az sem, hogy ki vannak-e téve esetleges bántalmazásoknak, zaklatásnak.