Egy svájci fotós 7500 kilométeres vonatútja Kazahsztánban

A vonatozás Kazahsztánban egyfajta ünnepnek számít – meséli az Indexnek a fiatal svájci fotós, Mario Heller. Heller három hétig járta a közép-ázsiai országot, a 7500 kilométeres vonatút végére egy értékes fotósorozatot állított össze. A világ egyik legnagyobb alapterületű, egyben legkisebb népsűrűségű országában a vasúti közlekedés a legfejlettebb, ezért az emberek többsége vonattal indul útnak. A 20-30 órás monoton zötykölődés során a helyiek ismerkednek és beszélgetnek, a vasúti kocsik így a legkülönfélébb történeteknek adnak otthont.

Rengeteg az ingázó, de olyanokkal is találkoztam, akik esküvőre, vagy temetésre utaztak, napokon át


– folytatta Heller. A kazah emberek számára az utazás felér egy terápiával. Sokan csak pár évente, fontos alkalmakkor kerekednek fel, a vasúti kocsikra ezért izgatott, pezsgő hangulat jellemző.

Egyszer egy kalauzzal beszélgettem, aki 30 éve dolgozik a társaságnak. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt a legemlékezetesebb dolog, ami ez idő alatt történt vele? Mire ő: egyszer levezettem a vonaton egy szülést, valahol a sztyeppe közepén

– folytatta a svájci fotós. A kazah vasúti társaságnak egyébként 146 ezer alkalmazottja van, ezzel az ország egyik legnagyobb állami vállalatának számít. Az infrastruktúra azonban mindössze 16 ezer kilométer hosszú, vagyis alig duplája a magyar sínhálózatnak. Ez pedig egyáltalán nem sok, tekintettel arra, hogy Kazahsztán alapterülete közel harmincszorosa Magyarországénak.

A svájci fotós szerint a vagonok is inkább időkapszulákra, semmint vonatkocsikra emlékeztetnek. Előfordult, hogy a hálókabin zsúfolt emeletes ágyairól potyogtak le az utasok éjszaka, állítólag sérülések is történnek is olykor. A kazahok azonban illeszkednek a múzeumi díszlethez. Az útra bekészített elemózsiával kínálgatják egymást, ezzel is elnyújtva a végeláthatatlannak tűnő beszélgetéseket.

Érdeklődő emberek. Fontos nekik, hogy minél több újdonságról értesüljenek

– teszi hozzá Mario Heller.