Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Az F-16 Fighting Falcon a USAF (Egyesült Államok Légierő) alaptípusa, 1976-os bemutatkozása óta bebizonyította, hogy valóban kiváló, többcélú vadászrepülőgép.

Nagy manőverezőképességének köszönhetően jól bevált légiharcban és földi célok elleni támadásban is. Nagyteljesítményű fegyverrendszer, amely viszonylag olcsón üzemeltethető. Bármilyen időjárási körülmények között bevethető, így látás nélkül is pontosan célba juttatja lövedékeit.

Történet, változatok

1972 januárjában a könnyűsúlyú vadászgép-programhoz számos amerikai gyártó cégtől kértek terveket. A cél egy olyan könnyű vadászgép kifejlesztése volt, amellyel Amerika igazi légifölényt szerezhet. A prototípusok megépítésére a General Dynamics és a Northrop gyárat kérték fel. A két vállalkozó alkotói szabadságot élvezett, csupán a gép teljesítményére nézve kaptak némi útmutatást.

A Northrop megalkotta az YF–17 típust merőben újszerű aerodinamikai megoldásokkal és két nagy tolóerejű hajtóművel, ezzel szemben a General Dynamics YF–16-osa egyetlen F100 hajtómű köré épült. Amikor a verseny 1975-ben lezárult, mindkét gép annyira ígéretesnek látszott, hogy már hadrendbe állításukat is kilátásba helyezték. A légierő 1975. január 13-án közzétette, hogy a vadászgépek versenyét az YF–16 nyerte, mert nemcsak általános teljesítménye volt jobb, mint riválisáé, de ez a cápaformájú gépmadár a csekélyebb építési és üzemeltetési költségek, valamint hosszabb élettartama miatt is kedvezőbb ítéletet kapott.

Az YF–16 számos hasznos újítás létjogosultságát bizonyította. Az ülés háttámlájának dőlésszögét a szokásos 13 fokról 30 fokra módosították, ez nemcsak kényelmesebb, de a túlterhelés elviselését is megkönnyíti, akárcsak az átlátszó head-up-display (HUD; a kabin plexijére rögzített LCD-monitor), amelyről a pilóta harc közben is leolvashatja a fontosabb üzemi adatokat anélkül, hogy a horizontról levenné a szemét. A gép kitűnő kormányozhatóságát a „fly-by-wire” rendszer biztosítja; a kormánymozdulatokat elektromos vezetékek közvetítik a hagyományos kábelek és kötőelemek helyett. A nagy túlterheléssel végrehajtott légiharc-manőverekben a könnyű és pontos kormányzás rendkívül fontos, ezt egy új megoldás garantálja: a megszokott középponti helyzetből a botkormányt kihelyezték oldalra – joystick lett belőle, amelynek érzékelői a kéz nyomását elektromos jelekké alakítva küldenek parancsot a csűrőknek, a magassági és az oldalkormánynak. Az egy darabból készült buborékkabin minden irányba jó kilátást biztosít. A légierő tehát megkapta, amire vágyott: az F–16 könnyű vadászgépet. Az első együléses modell, az F–16A 1976 decemberében szállt fel először, hadrendbe állítása 1979 januárjában történt meg a 388. Taktikai Vadászrepülő Osztálynál (Hill AFB, Utah).

A kétüléses F–16B modell tandem-elrendezésű pilótafülkéje majdnem ugyanakkora, mint az A-modellé; a buboréktetőt megnyújtották, hogy befedje a második pilótafülkét is. A második pilótaülésnek úgy csináltak helyet, hogy kisebbítették az elülső törzstankot, valamint a további műszereknek hagyott teret. Gyakorlórepülések során a növendék ül elöl, az oktató pedig hátul.

Az F–16N változatot a haditengerészet számára készítették, de nem készült belőle sok.

Szokatlan megállapodás keretében épült meg az első 348 F–16-os, egy konzorcium együttműködése révén, amelyet az Egyesült Államok és négy NATO-ország, Belgium, Dánia, Hollandia és Norvégia hozott létre, hogy saját légierejüket ellássák. A sárkány összeszerelése Belgium és Hollandia feladata. A konzorcium gépeinek alkatrészeit saját gyártmányaiból az öt ország adja össze. Belgium szereli össze például az európai F–16-osok számára az F100 hajtóműveket. E program hosszú távú előnye a nemzetek közötti technológia-csere, túl azon, hogy a NATO-országok közös típust használnak.

A gépeket nem csak a típusjelzés mellé írt betűvel (A,B,C...) különböztetjük meg egymástól, hanem vannak gyártási sorozatok (Block) szerinti megkülönböztetések is. A típus sárkányát, felszereltségét többször módosították.

Block 1 és Block 5: Ezek az F–16-osok 1981-ig készültek az USAF és négy európai légierő részére. Nagyrészüket 1982-ben a Pacer Loft program keretében a Block 10 standard szintjére fejlesztették.

Block 10: 1980 végéig építették az e sorozatba tartozó 312 gépet. Alig különböznek az előző verzióktól.

Block 15: Ez a sorozat a legnépesebb: 3600 F–16-os került ki belőle. Két ponton megerősítették a beömlőnyílás alsó részét. A legszembetűnőbb változás az, hogy a vízszintes farokfelületek alapterületét körülbelül 30%-kal megnövelték.

Block 25: Ezek a gépek már képesek AMRAAM (AIM–120: középhatótávú levegő–levegő) rakéta hordozására, valamint éjszakai, precíziós földi támadásra. Nagyobb hatótávú, jobb felbontású, több üzemmódú AN/APG-68 radart kaptak.

Block 30/32: A hajtóművet újra cserélték: a Block 30 gépeihez a General Electric F110-GE-100 típust, a Block 32 sorozathoz pedig a Pratt & Whitney F100-PW-220 típust választották. Mindkét sorozat gépeire AGM-45 Shrike és AGM-88 HARM radarelhárító rakéta is felszerelhető, nemcsak a korábbi AGM-65 Maverick levegő-föld rakéta.

Block 40/42: Az F–16 CG/DG sorozat gondolájában elhelyezett LANTIRN (Low Altitude Navigation and Targeting For Night – éjszakai kis magasságú navigációs és célzó) berendezés segítségével ezek a gépek már minden időjárási körülmények között, éjszaka is bevethetők precíziós támadásra, levegő–föld fegyverzetük is hatékonyabb (GBU-10, GBU-12, GBU-24 Paveway lézervezérlésű bombák, GBU-15). A Block 40/42 sorozat gyártása 1988-tól 1995-ig tartott. Jelenleg a Block 40-es gépeit korszerűsítik a Block 50 rendszereivel, ezek: ALR-56M fenyegetés-észlelő riasztórendszer, ALE-47 radarhullám-zavaró és -visszaverő berendezés, nagyobb teljesítményű akkumulátor.

Block 50/52: A széria APG-68(V)7 típusú radart és új, erősebb General Electric F110-GE-129 hajtóművet kapott. Ezek a repülőgépek is képesek a LANTIRN rendszer használatára. A technológiai fejlesztés eredményei: többfunkciós képernyők programozható kijelző generátorral, moduláris bevetés-értékelő számítógép, digitális terepkövető rendszer, új, színes videokamera és rögzítő rendszer, ami a head-up display képét tárolja, valamint egy korszerűsített adatátviteli rendszer. 1999 közepétől a széria minden F–16-osára felszerelték a következőket: CBU-103/104/105 szélkorrekciós lőszeradagoló, AGM-154 Joint Stand-Off Weapon (felfüggesztett irányítható lövedék), és GBU-31/32 Joint Direct Attack Munition (felfüggesztett közvetlen támadó bomba).

Block 50D/52D Wild Weasel: Az F–16CJ arról ismerhető fel, hogy képes az AGM-88 HARM radarelhárító rakéta és az AN/ASQ-213 HTS (HARM Targeting System – HARM célzórendszer) hordozására az ellenséges légvédelem leküzdését célzó bevetéseken. A célzórendszer segítségével a rakéta nagy hatótávon belül nagy pontossággal kilőhető. Mivel az F–16 e specializált változata az ALQ-119 elektronikus zavaró berendezéssel önvédelemre is képes, az egyedüli típus maradt a légierőben, amely légvédelem ellen hatásosan bevethető.

Block 60: 1998. májusában az Egyesült Arab Emirátusok közzétette, hogy ebből a szériából kér 2002–2004 közötti szállítással. A fejlesztési terv számos modern rendszerre kiterjed, beleértve a nagyobb hatótávra alkalmas üzemanyagtartályokat, új kabin-monitorokat, belső érzékelőkészletet, új bevetés-értékelő számítógépet és egyéb fejlett berendezéseket.

A CCIP (Common Configuration Implementation Program) az USAF F-16C/D flottája számára némi korszerűsítést takar a Block 40 és Block 50-es gépek számára, amely biztosítja, hogy a 21. Században is korszerűek maradnak. A legfőbb ebben a korszerűsítésben, hogy a gépeket közös hardverű és szoftverű műszerekkel szerelik fel, így a két sorozatból egyet próbálnak létrehozni. A korszerűsítés tartalmazza a Link 16 MIDS-t (Multifunctional Information Distribution System - Többfunkciós információelosztó rendszer), amely lehetővé teszi, hogy a gépek fedélzetén úgy is megjelenhessenek a harctérre vonatkozó adatok, hogy nem használják aktív érzékelőiket, hanem mondjuk az AWACS vagy JSTARS repülőgépről esetleg egy másik F-16-osról kapják az információkat. A másik fő része a JHMCS(Joint Helmet-Mounted Cueing System), és elektromos vízszintes szituáció kijelző rendszer.

Az USA légierő hamarosan csak Block 40/42 és Block 50/52 gépeket hagy az aktív alakulatainál, míg a régebbi Block 25/30/32 változatokat a Légi Nemzeti Gárda és a Légierő Tartalékos alakulatai használják majd.

Fedélzeti rendszerek, avionika:

A repülőgépen a világon az elsők közt alkalmazták a Fly-by-Wire kormányrendszert, amelynek a lényege az, hogy a repülőgép irányítását végző repülőgép-vezető egy joystickot mozgatva elektromos jeleket küld a Flight Control Computernek(repülésvezérlő számítógép), amely aztán elektromos jeleket dolgoz ki a végrehajtó, kormánymozgató mechanizmusok mozgatására. Ezáltal a repülőgép irányítása nagy túlterhelésű manőverek közben sem ró fizikai terhet a pilótára.

Az avionikai rendszerek között találhatjuk a nagy pontosságú Inerciális navigációs rendszert amely mindenféle külső rádióadó sugárzása nélkül is pontos információt szolgáltat a pilótának a repülőgép helyzetéről.

A repülőgépet felszerelték Collins ARC-186 VHF AM/FM és Magnavox ARC-164 UHF rádió adóvevőkkel, egy Magnavox KY-58 hangtitkosító rendszert, és egy interferencia szűrőt a Novatronics-tól. B984 és 1986 között, az USAF F-16osait felszerelték a JTIDS zavarvédett irányító és kommunikációs rendszerrel. Szintén megtalálhatjuk az UHF és VHF rádiók mellett az ILS - műszeres megközelítő berendezést, valamint a TACAN katonai navigációs rendszert és a GPWS földközelség jelző rendszert. Ez utóbbi hangjelzésekkel is figyelmezteti a pilótát a rádió-magasságmérő által mért - esetleg veszélyes magasságra, vagy süllyedési sebességre.(PULL UP, ALTITUDE, stb...)

Mivel a Falcont elsődlegesen vadászfeladatra tervezték ezért központi szerepet kapott az orrába épített APG-66 típusú impulzus-doppler rendszerű(később APG-68 majd APG-68(V)-re korszerűsített) lokátor. Az APG-66 tizenhat működési frekvenciával rendelkezik az I/J tartományban, amelyek közül a pilóta bármely 4-et kiválaszthat. Egy vadászgép méretű célt a radar körülbelül 35 mérföld távolságról észlel földháttérben, valamint 50 mérföldről ha nincs földháttér. A lokátor 4 levegő-levegő üzemmóddal (RWS,TWS,ACM,VS) 7 levegő-föld üzemmóddal (beleszámítva a tengeri módot) rendelkezik. A földháttérben lévő célok felismerésében elég hatékony. Korszerűsített változata, az APG-68 már térképező üzemmódban is használható, valamint képes az AMRAAM rakéták vezérlésére. A gép kiemelt kezelhetőségét biztosítja a HOTAS rendszer, amely lényege az, hogy a pilóta kezei a kormányon és a gázkaron lehessenek, így bármikor változtathasson a gép repülési üzemmódján amellett, hogy ezekről tudja vezérelni a fontosabb rendszereket.(pl. célzás) Ezért a gázkarra és a joystick rendszerű kormányra további gombokat és kezelőszerveket helyeztek el. A gép tulajdonságait növelte még a MIL-STD-1553-as adatbusz alkalmazásra kerülése.

A fedélzeti rádióelektronikai ellentevékenységet az AN/ALQ-178 fedélzeti ECM rendszer biztosítja. Megtalálhatjuk géptípustól függően az AN/ALR-56, 69 vagy 78 típusú radar-besugárzásjelzőket is.

A repülésvezérlő számítógép a külső adóktól jövő jelek alapján a sebesség és állásszög függvényében állítja a fékszárnyak és az orrsegédszárnyak helyzetét, ezzel is levéve a terhet a pilóta válláról.

Hajtómű, Sárkányszerkezet

A változat: 1 db Pratt & Whitney F100-PW-200 turbofan utánégetős gázturbinás sugárhajtómű, (23,830 lbs tolóerővel)

B változat: 1 db Pratt & Whitney F100-PW-200 turbofan utánégetős gázturbinás sugárhajtómű, (23,830 lbs tolóerővel)(készült egy General Electric J79 utánégetős gázturbinás sugárhajtóművel(rövidebb mint az F100, F-16B/79 S/N 75-0752)

C változat: 1 db Pratt & Whitney F100-PW-200/220 turbofan utánégetős gázturbinás sugárhajtómű (vagy General Electric F110-GE-100) (25,000 lbs tolóerővel tengerszinten)

Az F100 egy axiális turbofan hajtómű, nyomásviszonya 0.7:1. A hajtómű két tengelyű, az elsőn egy háromfokozatú ventillátorfokozatot találunk, amelyet egy kétfokozatú turbina hajt meg, míg a második fokozat hordozza a 10 fokozatú fő kompresszort és ennek kétfokozatú turbináját. Az alap F100-PW-200 tolóereje “szárazon’ 12420 font, amely a teljes teljesítményen 14670 fontra növelhető. A maximális tolóerő utánégetéssel 23830 font.

A General Electric F110 hasonló méretű mint a PW F100. Az F110-nek három ventillátorfokozata vezet a kilencfokozatú kompresszorhoz. Az első három fokozat változtatható. Nyomásviszonya 0.87:1. A gyűrűs égőteret füsmentes működésre tervezték, benne 20 dupla-kúpos üzemanyag befecskendezővel és örvénykeltő porlasztóval. Az egyfokozatú nagynyomású turbinát úgy tervezték, hogy megbirkózzon az akár 1370 Celsius fokos beáramló levegővel is. A lapátok egyenként cserélhetők a rotor szétszedése nélkül. A hűtés nélküli kisnyomású turbina vezet a teljesen modulált utánégetőhöz. Amikor utánégetés szükséges, üzemanyagot fecskendeznek mind a ventilátor, mind a fő légáramba, amely összekeveredik a levegővel mielőtt elégne. Az USAF repülőgépei 75 %-át a General Electric hajtóművel rendelte meg, a maradékot pedig Pratt & Whitney hajtóművel.

A megbízhatósági problémák enyhítésére a Pratt & Whitney kifejlesztette a 220-as sorozatú hajtóműveket. A tolóerő ugyanakkora maradt mint a 200-asnál, de sokkal megbízhatóbb, és olyan korszerűsítéseket hajtottak rajt végre, amelyek radikálisan csökkentették a nem tervezett hajtómű leállások számát. Sok régi 200-as sorozatú hajtóművet átépítettek a 220E változatúra, amelyek teljesen csereszabatosak az újonnan épült 220-as sorozattal.

Azon próbálkozásként, hogy a General Electric F110-essel jobban felvehessék a versenyt, a Pratt & Whitney bemutatta a még erősebb F100-PW-229 hajtóművet az 1990-es évek elején. Ennek tolóereje 29100 font teljes utánégetéssel. Jobb a nyomás- és a kompresszióviszonya, valamint a főbb újítások között van egy nagyobb kompresszort egy extra fokozattal, egy újfajta égőteret, magasabb turbinahőmérsékletek, és egy újratervezett utánégető. Körülbelül 22%-al több tolóerőt ad le mint az előző F100 modellek. Az F-16-osok –229-es sorozatú hajtóművekkel való ellátása 1992-ben kezdődött. Mivel nagyon eltér a régebbiektől mechanikailag, nem praktikus átépíteni a régebbi 200-as és 220-as sorozatú hajtóműveket 229-esre. Az export piacon az nagyobb tolóerejű F110 győzedelmeskedett az 1980-as évek végéig. Az erősebb F100-PW-229 végül megadta az esélyt a Pratt & Whitney-nek, hogy ismét belépjen az export piacra. 1991-ben Dél Korea az F100-PW-229-et választotta a saját, licensz építésű F-16-osaihoz, fenntartva a hajtóművek azonosságát az F-16C és D verzióiban, amelyeket előzőleg vásárolt az USA-tól.

Az F100-PW-200+-t azoknak a külföldi légierőknek szánták, amelyek csak jelképes számú F-16ost üzemeltetnek a –200-as és a 220E sorozatú hajtóművekkel, de nem kaphatják meg a sokkal erősebb 229-est. Ez a hajtómű egyesíti a 220-as fő részeit a 229-es ventillátorfokozatával, fúvókájával és digitális vezérlőrendszerével. Körülbelül 27000 font tolóerőt ad le teljes utánégetéssel.

A repülőgép hagyományos kialakítású, vízszintes vezérsíkjai teljes felületükben magassági kormányként szolgálnak. Középszárnyas elrendezésű, szárnyain automatikus vezérlésű orrsegédszárnyak és fékszárnyak találhatók. A törzsféklapok a függőleges vezérsík két oldalán, fent és lent nyílnak ki. A kabintetőt arannyal vonták be nagyon vékonyan, amely szétszórja a radarsugarakat. Futóműve hárompontos (két fő és egy orr) elrendezésű, hidraulikus működtetésű. A futófékek a repülőgépet nem tudják egy helyben megfogni a hajtómű teljes utánégetés teljesítményén.

Fegyverzet

Egy beépített M61A1 hatcsövű, Vulcan rendszerű 20mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyú 500 db-os lőszerjavadalmazással. Az ágyú egyaránt alkalmazható légi és földi célok ellen is, az automatika 10-es sorozatokban engedi el a lövedékeket ha pilóta nem tartja az ujját a tűzgombon. Az ágyú maximális tűzgyorsasága 6600 lövés/perc.

A gép szárnya és törzse alatt 9 fegyverfelfüggesztési pontot alakítottak ki, valamint két pontot a szívócső két oldalán, ahova elektronikai konténerek kerülnek(LANTIRN,Pave Penny) Mivel az F-16ost elsősorban légifölény vadásznak tervezték, ezért főleg légiharc fegyverzetet kívántak hozzá rendszeresíteni. Ez annak idején Sidewinder infravörös önirányítású közelharcrakétákból és a gépágyúból állt. Majd ehhez jött hozzá az AIM-7 Sparrow közepes hatótávolságú félaktív lokátoros vezérlésű rakéta(SARH), amelynek folyamatosan meg kell "világítani" a célt a lokátorral a cél eltalálásához, majd az AIM-120 AMRAAM középhatótávolságú aktív lokátoros vezérlésű légiharcrakéta, amely a "Fire and Forget!" elvet követi, azaz kilövés után nem kell vele foglalkozni, a saját lokátorának adatai alapján találja el a célt.

Bebizonyosodott, hogy az F-16-ost nagy hatásfokkal lehet alkalmazni földi célpontok támadására is, ezért többféle fegyverrendszer használatának lehetőségét alakították ki rajta. Arzenáljában megtalálhatók a "buta" bombáktól az irányítás nélküli rakétákon át a lézer- és a GPS vezérlésű bombákig.

De nézzük az arzenált - csak a főbb fegyvereket felsorolva, hiszen gyakorlatilag az összes NATO szabványú fegyvert képes hordozni.

MK-82/84: 500/2000 fontos irányítatlan bombák

LAU-13: 19 irányítatlan rakétát tartalmazó rakétablokk

CBU-52/58/87/89: Különféle kazettás bombák, és aknaszóró konténerek.

BSU-49/50/: Az Mk-82 és 84 bombák fékezett oldású változatai

BLU-27: Napalmbomba (üzemanyag-levegő keverék)

BLU-107: betonromboló, kifutópálya elleni bomba, belelövi magát a betonba, majd ott robban

BLU-109: megerősített betonfedezékek ellen használatos átütő és bent robbanó bomba

AGM-88: HARM - szuperszonikus radarelhárító rakéta, az ellenséges légvédelem elnyomásására

AGM-45: mint a HARM, csak egy régebbi verzió, amely nem találja el a célt ha kikapcsolják a sugárforrást.

AGM-65 B/D/E: Az ismert Maverick irányított rakéta Tévé/Infravörös/Lézer irányítású változata, valamint a nagy átütőerejű, megnövelt hatótávolságú (Stand-off) G változat

ALQ-131: önvédelmi radarzavaró berendezés, amely 5 RF sávon tud 40 féle előreprogramozott hullámformával zavarni, valamint rendelkezik egy fenyegetettségi adatbázissal, amely tartalmazza az ellenséges erők rádióelektronikai elven működő veszélyforrásait.

LANTIRN: Tartalmaz egy FLIR(Előre néző infravörös érzékelő)-t, egy terepkövető radart és egy lézeres célmegjelölőt.

Ezeken kívül felfüggeszthetők még 370 gallonos póttartályok a szárnyak alá, valamint egy 300 gallonos póttartály a törzs alá. A gépre függeszthető még egy kis magasságú felderítő konténer, amely a felderítési adatokat közvetlenül át tudja játszani a földi állomás részére a repülőgép bizonyos típusainál.

Adatok Funkció: többcélú vadász Gyártó: Lockheed Martin Corp. Hajtómű: F–16C/D: egy Pratt & Whitney F100–PW–200/220/229 vagy General Electric F110–GE–100/129 Tolóerő: F–16C/D: 12.150 kg Hossz: 14,8 m Magasság: 4,8 m Fesztáv: 9,8 m Sebesség: Mach 2 (magasságon) Csúcsmagasság: 15 km Max. felszállósúly: 16.875 kg Hatósugár: [F-16C] 1,370 km w/2*1000 kg-os bomba + 2 AIM-9 + 1,040 US gallon üzemanyag külső póttartályokban 630 km w/4*1000 kg-os bomba + 2 AIM-9 + 340 US gallon üzemanyag külső póttartályban 370 km + 2 óra 10 perc őrjárat w/ 2 AIM-7 + 2 AIM-9 + 1,040 US gallon üzemanyag külső póttartályokban Átrepülési távolság: 3,900 km Fegyverzet: egy M–61A1 20 mm-es többcsövű ágyú 500 sorozattal; kívül felszerelhető hat levegő–levegő rakéta, hagyományos levegő–levegő és levegő–föld töltetek és elektronikus elhárító tárhelyek. Egységár: F–16C/D $ 20 millió + Személyzet: F–16C: egy; F–16D: egy vagy kettő

Az Öböl-Háború folyamán az USAF 249 db (nagyrészt Block 40es) F-16-ost küldött a térségbe, nagyrészüket LANTIRN kiegészítővel felszerelve. Az F-16-osok teljesítették a bevetések 25%-át. Célpontjaik között megtalálhatunk többek közt radarállomásokat, kilövőállásokat, járműveket. Fő fegyverzetüket Mk-84-es bombák, CBU-52,CBU-58,CBU-87-es kazettás bombák, AGM-65 levegő-föld rakéták alkották. Természetesen ehhez még hozzáadódott a szárnytörővégeken és a külső tartókon levő AIM-9 Sidewinder légiharcrakéta önvédelmi célból.

Izrael is alkalmazza az F-16-osokat, az elsőt 1980 júliusában kapták meg. Az izraeli F-16-osok több légigyőzelmet tudhatnak a magukénak, valamint ők büszkélkedhetnek az Osirak nevű iraki atomerőmű ellen végrehajtott sikeres támadással is, amelyen több mint 1000 mérföldet tettek meg.

A típus történetében természetesen vannak sötét foltok is, de az bebizonyosodott, hogy messzemenően a legbiztonságosabb egy hajtóműves típusról van szó. A veszteségeket főleg pilótahibák okozzák(Scott O’ Grady lelövése Szerbia felett, amikor kikapcsolt zavaró berendezésekkel és azonos magasságon és sebességen repült). A hajtóművek és a sárkányszerkezet élettartama messze a többi repülőgép fölött van.

A típust állandóan továbbfejlesztik, több mint 10 féle fejlesztett alváltozata létezik a deltaszárnyún át az F-22-esre hasonlító változatig sokféle. A világ légiereiben elismeréssel nyilatkoznak róla, és a legtöbb helyen korszerűsítések után 2010-2030-ig szolgálatban marad.

Napjainkban az F-16-ost 20 ország légiereje használja: USA, Belgium, Dánia, Hollandia, Norvégia, Izrael, Egyiptom, Dél-Korea, Pakisztán, Venezuela, Törökország, Görögország, Szingapúr, Thaiföld, Indonézia, Portugália, Jordánia, Bahrain, Taiwan, Egyesült Arab Emirátusok.