Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Meghúzzák rajtam a hevedereket, és elmagyarázzák, hogy amikor fejjel lefele leszünk, úgy érzem majd, mintha ki akarnék esni a gépből, de nem fogok.
A pilóta pár pillanat alatt beköti magát - persze kapásból Odüsszeusz jut az eszembe az árboccal -, és már el is indulunk a 27-es pálya várója felé. Magamban köszönök az ismerős gépeknek, amelyek mellett elgurulunk, és még az eddiginél is nagyobb kíváncsisággal várom, hogy gépünk, a Delta Fox vajon mi újat tud mutatni odafentről.

Komplett bolond vagyok... - támadnak újból önsanyargató kétségeim, ahogy a startengedélyre várunk, a következő pillanatban pedig azt szeretném, ha mihamarabb elkezdődne már az égi balett! Aztán hirtelen nekilódulunk, száznyolcvan lóerő rángatja a kis fehér madarat, és már tudom, milyen jó ötlet volt megkérni Erdős Mihályt, hogy vigyen fel egy röpke félórás műrepülésre.
Csendben noszogatom a magasságmérőt, hogy pörögjön már kicsit jobban; a rádióban hallottam, hogy 1500 és 500 méter közé kértük a légteret. Aztán egyszer csak fent vagyunk.

HA-SDF, a hűségesen dübörgő, gázlevételkor pedig hűségesen visszapukkogó motorú Z-726-os

- Mehet? - hallom a rádióban. Megnyomom a gombot a gázkaron, hogy elrebegjem a boldogító igent, aztán megbillen a látóhatár. Leborítás, ahogy azt kell. Nagyon jó érzés! Persze ez csak a kezdet, mert utána következik egy újabb figura, majd némi sebességgyűjtés és egy bukfenc. Ettől féltem? - villan át az agyamon. - De hát ez nagyszerű! Úgy váltakozik a föld és ég a fejem fölött, előttem, körülöttem, mintha csak egy filmet látnék, megnyugtató és fenséges, csak az időnként hastájt érezhető erők jelzik, hogy ez nem egy jól sikerült trükkfelvétel!
- Minden rendben van? - hallom újból a pilóta hangját. „Hol másutt lenne?” - kérdezek majdnem vissza, aztán úgy döntök, rövidebb leszek, hiszen az interkom amúgy se hi-fi hangátviteléről híres.

A gép az ég felé fordítja az orrát, csak kékséget látok, aztán hirtelen minden elfordul, és máris egyenesen a föld felé tartunk. Furcsa, de én azt hittem, hogy egy ilyen zuhanás alapvetően kellemetlen érzés, de nem; önkéntelenül számolgatom a mező szélén álló fákat magam előtt (alatt!).
A zuhanás szöge enyhül, átmegyünk vízszintesbe, aztán újból a világűr felé vesszük az irányt. A pilóta leveszi a gázt, a gépmadár egy pillanatra mintha megállna a levegőben, döbbenten, mint aki nem érti, hogy mit várnak tőle, aztán egy fél fordulat után jönnek a biai tavak, egészen újszerű aspektusból. A műszerfalra pillantok, eddig még sosem láttam ennyire önfeledten pörgő variót. Az év ötlete volt bekéredzkedni ebbe a gépbe! Hirtelen oldalra kivágódunk a zuhanásból. Néhány vízszintes orsó következik, aztán megint felfele megyünk. Egy bukfenc. Kettő. Három. Úgy váltakozik a lent és a fent, mint az időjárás az utóbbi hetekben, közben a szárnyvéghez képest próbálok tájolni.

Nem akarok szexualitással kapcsolatos hasonlatokba bonyolódni, de csupa ilyesmi jut az eszembe! Megint felfelé száguldunk, de most az emelkedés tetején mintha egy óriás rúgna félre, oldalra potyogunk. Ezután néhány olyan figura következik, amelyeket esetleg névvel tudnék illetni, ha kívülről látnám, de így csak csendben élvezem és vigyorgok. Élvezem a helyzetet, és közben próbálgatom, tudok-e tájékozódni; a pilóta fejmozgását figyelem, hogy ő mit néz. Hirtelen (itt minden hirtelen történik) fejreállunk, és úgy maradunk. A figyelmeztetés jogos volt: a hevederekben lógva tényleg olyan, mintha a felettünk levő föld ki akarna szippantani, első reflexből az ülés aljába kapaszkodom, aztán elkezdek a tájban gyönyörködni. Azt hiszem, a környezetet ennyire csak ebből a pozícióból lehet igazán átlátni, nem is érzem, hogy a vér a fejembe menne, annyira leköt a nézelődés...

Néhány további figura után Budaörs fele vesszük az irányt, most kezdem csak érezni, hogy a gyomrom azért egy kicsit megdöbbent a történtektől, az agyam pedig kétségbeesetten erőlködik az élmények feldolgozásán, de nehezen boldogul vele. Biztos, hogy még hetek múlva is erről fogok mesélni mindenkinek!

Fél óra telt el, amikor a Zlin futói földet fognak. Én azt hittem, hogy nem tudok majd magamtól kiszállni a gépből (kiskoromban hajlamos voltam a ringlispilen elszédülni), de a kicsatolás és a kikászálódás is segítség nélkül sikerül. Még magamban érzem a gép remegését és a zuhanást, de már azon sajnálkozom, hogy nem készíthettem fényképeket a szokatlan szögből látszó tájról, a fejünk felett levő mezőkről, vagy akár az arcomról. Kíváncsi lennék, hogy a negatív dobott orsó vagy a legyező közben hogy nézhettem ki!

Irigyelni kezdem a szerencséseket, akik hivatásszerűen csinálhatják ezt, úgy érzem, egy egészen új arcát ismertem meg a repülésnek, és ez az új arc mosolygott rám! Vajon legközelebb kibírnám a tekintetét akár egy órán át is?