A légierő végül is belement a dologba, viszont csak azzal a feltétellel, hogy összesen két pilótát ad, a személyzet maradék részét a társaságnak kell kiállítania. Hogy ebben mi volt a poén, sose tudtam meg, még ennyi idő távlatából sem. Hogy technikusokat nem tudtunk adni, az rendben van, elvégre ilyen gépünk sosem volt. A választás elég gyorsan megtörtént, úgy látszott, rajtam kívül mást nem is lepett meg a döntés: Sörent és engem választottak ki a civilkedős bevetésre.

Villámsebességgel leküldtek minket Angliába "familiarization" (amolyan szoktató-) tréningre. Amikor visszajöttünk, megismerkedtünk a legénység többi tagjával is. Katonák lévén minket osztottak be a felelős posztokra. A másodpilótám egy 35 éves fickó lett, akinek az volt a szokása, hogy ha elkezdett beszélni, nem volt az az isten, hogy abba tudta volna hagyni. A másik srác, a technikusom viszont sose vágott mások szavába, inkább hallgatott. Részemről elégedett voltam a dolgokkal, a rövidebbet Sören húzta. Mellé egy 27 éves nő került másodpilótának, a technikusnak meg valami elvetemült rock-rajongót kapott, aki a zenén kívül semmi másról nem tudott beszélni. Az igazat megvallva a nőnek nagyon jó teste volt, első nekifutásra meg nem mondtam volna róla, hogy bármi köze lehet a repüléshez; kicsi volt és vékony (e mozzanat később még jelentőssé válik), szerintem nem nyomott többet 45 kilónál és termete alig haladhatta meg a másfél métert. Na mindegy, laza kézmozdulattal a sarokba dobtam a női pilótákkal szembeni előítéleteimet, elvégre a legjobb barátom, és normál esetben örökös másodpilótám az, akinek együtt kell repülnie a nővel, ilyenkor, ugye, nem szabad negatív kijelentéseket tenni.

Az előkészületek végeztével menetrendszerű járatra ültünk és Algériába repültünk. Kicsit furcsa érzés volt utasnak lenni egy repülőn, de szívesen elviseltem az utaskísérőket meg a meleg ennivalót. Ezt igazán rendszeresíthetnék az EC-n is, jegyeztem meg széles mosollyal... jó,jó, tudom. De azért kívánni csak lehet, nem?

HS748

Algériába érkezvén egy lélekvesztőre szálltunk, azzal tettük meg a hátralévő utat Nigériáig. Végcélunk Kaduna volt, Abujától északra 110 kilométerre. Megérkezés után első dolgunk volt, hogy a technikusokkal együtt ráugrottunk a két HS748-asra, és átböngésztük őket külsőleg, hogy egyáltalán alkalmasak-e arra, hogy elszakadjanak a földtől. Pár óra múlva beláttuk, hogy a két gép műszaki állapotát látva bármelyik civilizált ország azonnal letiltaná őket a repülésről. No de nem azért jöttünk, hogy szakvéleményt adjunk, hanem hogy hazavigyük őket. A két szerelő éjjel-nappal játszadozott velük, mi pedig Sörennel kihasználtuk az időt, hogy körülnézzünk, mennyire is vagyunk nyakig a slamasztikában a polgárháborút illetőleg. A választ két nap múlva kaptuk meg, amikor a helyi gerillák szépen megszállták a repteret, és kijelentették, hogy innen semmiféle gép nem szállhat fel. Remek, pontosan ez az, amit az ember nem akar hallani, amikor leghőbb vágya, hogy mihamarabb elhúzhassa a kondenzcsíkot valahonnan. Sörennel azon erőlködtünk, hogy megpróbáljunk előkeríteni valakit, aki a repülési tilalom ellenére is adhatna valami felszállásiengedély-félét. Be kellett látnunk, hogy Afrika és Afrika között is nagy lehet a különbség: ami működik Kongóban, az nem okvetlenül működik Nigériában. Erőlködésünk kudarcba fulladt.

Szökés

Lassan kezdett világossá válni, mire is képes a két gép, mivel a műszakiak mindent átnéztek és megcsinálták, amit lehetett. Öt nap múlva készen álltunk a visszaútra, viszont még mindig nem volt sehol senki, aki elengedhetett volna minket. Közben összebarátkoztunk pár helyi emberrel, akiktől az élelmet vettük, kellemesen el is beszélgettünk velük kézzel-lábbal, meg angolul. Tőlük tudtuk meg, hogy kormánykatonák tartanak a reptér felé, és útközben néhány helyen már komoly lövöldözések is voltak. Nagyon gyorsan beláttuk, hogy innen minél hamarabb le kell lépnünk. Mivel továbbra sem volt engedély, végül már csak annyit kértünk, hadd tegyünk egy kört a repülőkkel, hogy kipróbáljuk, tényleg repülnek-e. A katonák látták, hogy napok óta szerelgetjük őket, és úgy gondolták, egy próbarepülés nem okozhat gondot. Azt nem tudhatták, hogy most látnak minket utoljára.

Felszálltunk, tényleg tettünk egy kört a reptér fölött, de leszállás helyett teljes gázzal irányt vettünk észak felé, és mint az eszeveszett bolondok, meg sem álltunk Algériáig. Onnan tankolás után mentünk tovább. A gépek elég rendesen működtek, egyelőre semmi égbekiáltó nem történt, ami miatt meg kellett volna szakítanunk az utat. Csak a Földközi-tenger fölött... Sören egyszer csak megjegyezte, hogy a hidraulikával valami zűr van. Mivel semmi fenyegetőt nem észleltünk, túltettük magunkat a problémán. Éppen azon mulattunk, hogy még ilyen szeméthalmazokkal is a levegőben lehet maradni, amikor Sören megint átszólt:
- Zuhan a nyomás a rendszerben! - Aztán pár másodperc múlva bejelentette: - Nincs nyomás! - és a gépe durván süllyedni kezdett.

Ezek a gépek eléggé stabilak és jól bírják a pofonokat, sőt hidraulika nélkül is kiválóan elkormányozhatók, de ehhez már erős férfikéz és jó kondíció kell. Sören másodpilótája, a csaj viszont nem nyomott annyit a fürdőszobai mérlegen, amennyi súlyt maga felé kellett húznia, és ez csak súlyosbította a helyzetet. Sörennek egyedül kellett birkóznia a 60-70 kilós kormánnyal, rendesen le is izzadt, mire megközelítettük Barcelonát. Amikor megkezdtük a süllyedést, ráadásul kezdett turbulens is lenni a hangulat a felhők között; Sörennek ez már végképp nem hiányzott, kétszer annyit kellett küzdenie, hogy megtartsa a gépet. A kormány mázsás súlyúvá vált, és mivel már egy órája szenvedett, kellemes szitkokat küldött az éterbe. Meg tudtam érteni.

HS748 pilótakabin

Mi szálltunk le elsőnek, Sörent utánunk sorolták be. Sajnáltam, hogy nem láthattam, mit sikerült összehoznia a betonon. Parkolás után azonnal átmentem hozzá; szörnyű látvány fogadott. A vállába, mellébe véres csíkokat hasított a heveder, a kezei remegtek a megerőltetéstől, ruhája teljesen átizzadt, még életemben nem láttam senkit ilyen kimerültnek. Azonnal elment aludni, és csak egy jó nap múlva tért magához, de akkor is azt kívánta, bárcsak ne ébredt volna fel, annyira fájt mindene.

A gépet három napig javították Barcelonában, eközben hallottuk a hírt, hogy Kadunát lebombázták a kormánycsapatok, és a repteret is porig rombolták egy napra rá, hogy eljöttünk onnan. Nem tett volna jót az egészségünknek, ha tovább maradunk... Viszont így legalább senki nem maradt, aki hiányolt volna minket, úgyhogy mégis csak könnyebb szívvel tudtunk nyugovóra térni.

Az út további részében Sören nem volt hajlandó megfogni a kormányt. Kijelentette, ha megint történik valami, akkor a csajnak két választása lesz, egy: vezeti a gépet; kettő: lezuhan. Nem tudom, haragudott-e rá valójában, de az biztos, hogy a női pilótákról maradandó és eléggé brutális véleményt raktározott el magában. Végül is baj nélkül hazaértünk, a gépet pedig átvizsgálás után mindennemű repülésre alkalmatlanná nyilvánították, szétbontották, és kiszedtek belőle minden használható alkatrészt.

Importált szúnyogok

Az én gépemnek is van egy utótörténete: miután bevontatták a hangárba és átvizsgálták, találtak a hátuljában pár kartont meg ládát. Ahogy megmozdították őket, hatalmas szunyogfelhő repült ki belőlük. A szerelők, mint az őrültek, kirohantak és bezártak mindent maguk után, a civilek pedig rémülten telefonáltak az egészségügyi intézetnek, hogy megtudják, nem hordozhatnak-e a szúnyogok valami halálos trópusi betegséget. Bár megnyugtatták őket, hogy valószínűleg nincs ilyen veszély, de azért azt tanácsolták, hogy csak alapos szúnyogirtás után menjenek vissza a hangárba.

Sören jobban szívére vette a szakmai sérülést, mint a fizikait. Válláról elég hamar elmúltak a véraláfutások, de látszott, hogy a fejében még komor gondolatok forognak. Pedig bárhogy nézzük is a dolgot, el kell ismerni, hogy jól oldotta meg a helyzetet, hiszen egy darabban ért földet.

A másik gép még ma is repül; naponta látom, amint elhúz a házam felett és ráfordul a final-re a reptér felé.