Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Űrsikló kilövése mágneses lebegés segítségével

Az űrsiklók (Space Shuttle) következő generációjánál olyan futurisztikus technológiákat alkalmaznak majd, mint például a mágneses lebegés, az öngyógyító termikus alkatrészek vagy például a napenergiát felhasználó hajtóművek – jelentette be a NASA-hoz tartozó Marshall Űrrepülési Központ igazgatója, Art Stephenson. A siklóhoz való ragaszkodás nem olcsó „szenvedély”: egy-egy fellövés jelenleg 400 millió dollárba kerül – írja a CNN.

Az Országos Űrszimpóziumon (National Space Symposium) előadó Art Stephenson szerint az elmúlt húsz évben a Space Shuttle megfelelt a követelményeknek, igen rugalmasan használhatták fel különböző célokra. Igaz, a biztonságot fokoznia kell a NASA-nak, a katasztrofális fellövések (emlékezzünk csak a Challenger tragédiájára) esélyét tizedére kellene csökkenteni. Jelenleg egy baleset valószínűsége kilövésenként 1:450-hez, a fejlesztések első lépésben ezt az arányt 1:900-ra szeretnék javítani.

egy-egy fellövés 400 millió dollárba kerül

Az űrsikló a közeljövőben is az egyetlen olyan hordozóeszköz marad, amely embereket vihet a kozmoszba. A következő öt évben ezért százmillió dollárt fordítanak majd a meglévő típusok fejlesztésére. Ám a siklóhoz való ragaszkodás nem olcsó „szenvedély”: egy-egy fellövés 400 millió dollárba kerül, ami azt jelenti, hogy a hasznos teher egy kilogrammjának az űrbe juttatása több mint 20 ezer dolláros költséggel jár.

„Ha a shuttle-t fejreállítanánk, és aranyat töltenénk tele, akkor sem érne annyit, mint az utazás maga” – jegyezte meg Stephenson, aki szerint a magas kilövési költségek akadályozzák az űrkutatás előrehaladását. S ezért nincs esély a kereskedelmi megrendelések nagyarányú növekedésére sem.

Éppen ezért döntött úgy az amerikai űrkutatási hivatal, hogy szükség van olyan űrrepülőgépek kifejlesztésére, amelyek legénység nélkül, automatikus vezérléssel képesek olcsón Föld körüli pályára állítani hasznos terhüket (például műholdakat).

Az X33-as űrsikló Ember nélkül, napenergiával

A többször felhasználható, automatikus űrsiklók megvalósítására jelenleg három párhuzamos projekt folyik, amelyek az X-33, az X-34 és az X-37 kódnevet viselik. Kettőt a Lockheed Martinnal, egyet pedig a Boeinggel közösen fejleszt a NASA. Ha nem is mindegyik „X” fedőnevű vállalkozás valósult meg eddig a NASA történetében, érdemes figyelembevenni, hogy a korábbi X-programok eredményeként emelkedett magasba (és került a „futószalagra”) több harci gép, valamint a Boeing-707-es, a DC-8-as és a Concorde típusú polgári repülők.

Tesztek, sikerek és katasztrófák

Az amerikai űrprogram kitalálói – akkor még a Szovjetunióval versengve – a hetvenes években döntöttek úgy, hogy olyan járművet alkotnak, amely többször is képes felszállni, de legalábbis a drágább részegységeit újból fel lehet használni. Ez volt a Space Shuttle-program, amely űrsiklóival beírta magát a történelembe. Az első jármű az Enterprise nevet kapta. Eredetileg Constitutionra (Alkotmányra) keresztelték volna, de az amerikai tévénézők az akkor futó Star Trek sci-fi-sorozat hatására kampányt indítottak, így a Fehér Ház végül engedett a tömegnyomásnak és az Enterprise nevet adta a siklónak. Az OV-101-es kódnevű jármű 1976. szeptember 17-én gördült ki a Rockwell cég összeszerelő-üzeméből, és számos (atmoszférikus) tesztrepülés után a Smithsonian Intézet tulajdonába került. Az OV-101-et soha nem lőtték ki az űrbe, csupán próbarepüléseket végzett a légkörben. Az első olyan űrsikló, amellyel ember jutott a kozmoszba, a Columbia volt 1981-ben. Az OV-102 kódnevű gép a legrégibb, ma is használt tagja az amerikai űrflottának. A Columbia volt ennek megfelelően az első sikló, amely átesett a „generálszervizen” is: 1991-92 során újították fel a Rockwell üzemében, majd ezt követően tavaly újabb javításokat és fejlesztéseket hajtottak végre rajta. A második űrsikló neve „Kihívás” lett, s a Challenger-program valóban túl merész volt: az 1982-ben először fellőtt sikló katasztrófája 1986 január 28-án következett be, a hideg időjárás miatt megkeményedett tömítőgyűrű hibája, és az ebből fakadó üzemanyag-szivárgás, majd robbanás miatt. A 7 fős legénység életét vesztette. A Challengert eredetileg az Enterprise-hoz hasonlóan tesztgépnek építették, ezért volt alacsonyabb számú a kódneve is (OV-99) a Columbiáénál. A Challenger pótlására készítették el később, 1991-ben az Endeavour (OV-105) nevű siklót. Az Endeavour előtt azonban még két másik gépet is fellőttek, az OV-103-as kódjelű Discoveryt (amely 1984-ben repült először) és az Atlantist (OV-104), amely 1985-ben emelkedett a magasba. Az Endeavour első repülése 1992-ben nagy szenzációt keltett, mert az új siklóval sikerült megmenteni egy már elveszettnek hitt műholdat.

A NASA kutatói más módszereken is törik a fejüket, amelyekkel csökkenthetnék a felszállási kiadásokat. Többek között felmerült egy olyan mágneses kilövőpálya (szánka) gondolata, amelynek segítségével az emberek szállítására alkalmas űrsiklókat olcsóbban is útnak indíthatnák. A mágnespálya az egyik leggyorsabban megvalósítható projekt a NASA kísérletei közül. Stephenson szerint a kilövőállomást akár öt éven belül is megépíthetik, ha megkapják az ehhez szükséges pénzügyi támogatást. Az igazgató úgy vélte, hogy kedvező esetben pedig 10 éven belül működhet is ez a szisztéma.

Ugyancsak dolgoznak a NASA kutatói azon, hogy „öngyógyító termikus rendszereket” alakítsanak ki, amelyek sérülés esetén felfúvódnak (szó szerint: „felhabosodnak”), és egyfajta air-bagként - pontosabban űr-bagként - betöltik a hiányzó anyag helyét.

Lélegző rakétahajtómű

A kutatások egy másik vonulata „lélegző” rakétahajtóművek megkonstruálására irányul. Ez azt jelenti, hogy a rakéta a kilövéskor oxigént lélegez be a légkörből, így jelentős hajtóanyag-megtakarítás érhető el, ez pedig tekintélyes mértékben csökkentené a felszállás költségeit.