Ki az írófejedelem a politikusok között?

Szerettem az Ó utcai faházat. Romantikus költők modorában szólva szívem repesett és a lelkem dalolt, amikor közeledtem feléje és elnéztem a vígan röpködő zászlót a faház ormán. Valamennyien így voltunk ezzel akkoriban, úgy hiszem. Jó volt ott lenni, jó volt együtt lenni. Természetesnek tartottuk azt is, hogy a vasárnapi választmányi üléseket reggeltől késő délutánig a saját pénzünkön vett pogácsán, ásványvízen, kávén húzzuk ki, hiszen éppen a pártszékház-palotákból és a közpénzekben dúskáló elvtársakból volt elegünk, többek között. Ó, ha sejtettük volna! - mondaná a romantikus költő. De hát nem sejtettük, persze.

A nyolcvanas évek derekán egy váratlanul, de nem ok nélkül kibontakozott szenvedély söpört végig a magyar értelmiség első huszárszázadán. A politikába avatkozás, mártózás és végül bonyolódás szenvedélye. Irodalmár- és írójelenség volt ez. A hetvenkilenc-nyolcvan-nyolcvanegyes lengyel események, a lengyel értelmiség megmozdulásai és a magyarországi szovjet rendszer belső torzsalkodásai voltak ennek az ellenállássá felmagasodó, de a rendszer engedélyezett kereteit soha szét nem szaggató mozgolódásnak a kiváltói és ösztönzői. Gorbacsov ellentmondásos, és hazai körökben általában gyanakvással fogadott lépései sokkal kevésbé hatottak erre a politikai tevékenységekbe magát beleártó csoportra. A szovjet változások a pártvezetőséget zavarták meg, és mi, értelmiségiek éppen azt lestük, hogy ebben a zavarosban, párt-belharcban hol szerezhetünk meg valamit, vagy a támadt rést hogyan tágíthatjuk nagyobbra.

Szombat volt. Kedvetlenül ébredtem, mert alighogy kinyitottam a szemem, fejbe vágott a felismerés: ma sem lesz szabadságom! Vidékre kell mennem, egy elég könnyelműen elvállalt előadást megtartani. Salgótarjánba igyekeztem a fiatal közgazdászok országos találkozójára. Időszerű és divatos tárgya volt az előadásnak: demokrácia és vállalkozás.

Minden ember életében meghatározóak a gyermek-, és ifjúkori élmények. Azok az ismeretek, tapasztalatok, amelyeket akkor szerez, környezetének azok a hatásai, melyek a legfogékonyabb korban érik. Az én gyermek- és ifjúkorom meghatározó élménye a szegényparasztok sorsa.

Mi vár egy gyakorló politikusra [...] az esszéisták, publicisták, politológusok világába tett kirándulásán? Egyáltalán: dolga-e az átruccanás mások műfajába? Gyanakvásra, kétkedésre okot adó vállalkozás, jól tudom. Meg kell tenni mégis.

Vajon mit gondolnánk, ha azt látnánk valahol, hogy egy zászlót éppen azok szabdalnak darabokra, akik készek voltak meghalni érte? Először őrültségnek vélnénk, és meg sem fordulna a fejünkben, hogy éppen ellenkezőleg, ez egyszerre a legésszerűbb és legmagasztosabb dolog, amit az adott helyzetben cselekedhetnek. Abból a célból teszik, hogy a zászlót megmentsék, megőrizzék - hogy tovább szolgálják. Ebből is látszik, hogy az ember különleges lény, olykor nehéz elsőre eldönteni, hogy amit tesz, őrültség-e vagy éppen a legjózanabb megoldás.

Én egy olyan világba születtem bele, a szegény emberek világába, amelyet leginkább Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Pál, és különösen Veres Péter örökített meg az írásaiban. Édesapám, akit ... Lajosnak hívtak, még a múlt században született 1891-ben, és viszonylag rövid életet élt. Ennek ellenére az ő élete egy egész történelmi korszakot átívelt, hiszen fiatal huszárként küldték az első világháborúba és amikor meghalt 1952-ben, az amerikaiak már létrehozták a hidrogénfegyvert. Ma már szinte anakronizmusnak tűnik, hogy még huszárként harcolt az én apám. Íme, egy fénykép róla: fiatal huszár, díszes egyenruhában. Eszembe jut egy kis történet, amit ő emlegetett; milyen társa is volt a ló az embernek a háborúban. A lovak – valamilyen megmagyarázhatatlan ösztönükkel – megérezték, ha az ellenség túlerőben volt. Ilyenkor elkezdtek nyeríteni, prüszkölni, horkantani közvetlenül a rohamozók összecsapása előtt. Szétnyílt az egység, a lovak hőkölve visszafordultak. Így mentették meg a gazdájuk életét.

Mindig a hatalom alatt éltem. Szemben vele, és kiszolgáltatottan. Szemben a fasizmussal, szemben a kommunizmussal. A látószög "alatti" volt, bár erkölcsileg "fölötti", hiszen nem kértem, tehát nem is kaptam a hatalomtól semmit. Legföljebb a szegénység valóságát és a kötél lehetőségét, amikor szelíd lázadásom már alattvalói "lázadásnak" minősíttetett. Én hiába tudtam, hogy polgárnak kell lennem és demokratának. Vagyis nem félnem – a bibói szöveg szerint. És tudtam, hiába írta Voltaire, hogy bocsássuk meg kölcsönösen az ostobaságainkat. Voltaire jobbára az alattvalók olvasmánya volt Európa keleti felén. És az ostobaságnak is van egy olyan szintje, amit megbocsátani már nem lehet. Sem másoknak, sem önmagunknak.

A két függöny közötti fényes csík ébresztett. Mint gyakran, előző este is képtelen voltam fél tíz után fennmaradni. A szervezetem hosszú évek óta hozzászokott a korai fekvéshez és keléshez. Szeretem a hajnalokat. Csend és frissesség van körülöttem. Megfigyeltem, hogy ritkán fúj a szél kora reggel.

A könyv előzetes letartóztatásomról és a vizsgálati fogságban töltött hosszú hónapjaimról szól, de természetesen nem csak arról.

Több forrásból ismert, én is foglalkozom vele, hogy József Attila és Kádár János jól ismerték egymást. Kádár becsülte a költőt, szerette verseit. Némelyiket hallotta a költő saját előadásában mozgalmi kirándulásokon. Életük szinte hasonlóan alakult Attila haláláig. Mottóként azt a verset választottam, amely sorsukat leginkább kifejezi, tükrözi. Tudom, ez Kádár Jánoshoz is közel állt. [Itt a Kész a leltár következik.]

Hűvös májusi reggel volt. A Dózsa György út felé bandukoltam, és azon morfondíroztam, mikor szabadulok meg az értekezletről. Nem volt sok illúzióm, mert ezek a pártrendezvények nem szoktak korán végződni.

"A kéz Ézsaué, de a hang Jákobé." A kánaánita ókori környezetben játszódó biblikus történet kétértelműséget jelentő fogalmával szeretném felhívni olvasóim figyelmét a rendszerváltó időszak machiavellisztikus lényegére.