Kiássák a láncos kutya csontját

„Persze, emlékszem rá, tudott róla mindenki a környéken. Én is csatáztam itt annak idején” – mondja az 1300 lakosú Zala megyei Páka, Öveges professzor szülőfaluja határában, egy domboldalon Lajos bá’, alkalmi idegenvezetőnk. Felcsillan a szemünk, ahogy a mögötte meredező bunkernyílást nézzük, bár aztán hozzáteszi, hogy csak nyilakkal, mint a többi pákai kisgyerek a hatvanas évek elején.

Nem rés, hanem erős bástya

Lajos bá’ ugyanis abban az évben, 1953-ban született, amikor a Zala megyei kistelepülés határában – Páka és Csömödér között, Lentitől mintegy tíz kilométerre délre – megépült egy gigantikus védelmi rendszer egy része. Azé a védelmi rendszeré, amely Lentitől Algyőig húzódott volna, hogy hazánk a béketábor erős bástyájaként visszaverje a tőkések láncos kutyájává nyilvánított Tito Jugoszláviájának esetleges támadását.

A bunkerrendszer létrehozásához nagyban hozzájárult, hogy a magyar politikai és katonai vezetés teljesen magáévá tette a szovjet pártvezetés helyzetértékelését a nemzetközi helyzet "fokozódásáról" és a harmadik világháború valószínű kitöréséről. Ez a torz látásmód első körben a magyar hadsereg-fejlesztési tervek fokozott ütemű gyorsítását és irreális méretű bővítését vonta maga után: 1949-ben először 200 000, majd 1951-ben 435 000 fős, vagyis a lakosság mintegy 5 százalékára kiterjedő hadsereg kialakítását tűzték ki célul.

Határsáv, határzár, védrendszer

Ezzel párhuzamosan az ötvenes évek elején döntöttek a védrendszer kiépítéséről. Elsőként a műszaki határzárat építették meg: 1949 nyaráig több mint kétszázhúsz kilométer kettős és százkilencven kilométer egysoros drótkerítést húztak a két ország közé. Ezt később kiegészítették aknazárral, a drótakadályok közé két sorban kétméterenként 1-3 aknát telepítettek, így csaknem ezer kilométer hosszan, mintegy kétmillió robbanószerkezet vigyázta a déli határszakaszt.

1950-ben létrehozták a határsáv intézményét, amibe hat megye tizenöt járása került, háromszáz településsel, háromszázezer ott élő állampolgárral. A kilencezer négyzetkilométeres területű határsávban csak az erre a célra kiállított igazolvánnyal lehetett tartózkodni. A legveszélyesebbnek ítélt 2446 embert családjukkal együtt kitelepítették, nehogy egy katonai konfliktus esetén kémkedhessenek vagy szabotázsakciókat hajthassanak végre.

Csak mindezek után került sor a déli védelmi rendszer kialakítására. Az eredeti tervek szerint több zónában a Magyar Népköztársaság és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság teljes határán húzódott volna a védelmi rendszer. Az építkezést 1951-ben kezdték, és 1955-ben fejezték be. Az eredeti, ambiciózus tervek szerint több mint 1600 létesítmény épült volna, a bunkerrendszerbe, ha elkészül, a teljes akkori néphadsereget be tudták volna vezényelni egy jugoszláv támadás esetén.

Mindenki védekezett

Csakhogy Titóéknak, hiába tartotta a délszláv államszövetséget a szocialista blokk a nyugat láncos kutyájának, eszük ágában sem volt megtámadni minket. Jugoszlávia, éppúgy mint Magyarország, védekezésre rendezkedett be: míg mi az esetleges NATO-csapatok által megtámogatott, távlatilag a Vörös Hadsereg európai balszárnyát veszélyeztető, az Ausztriában lévő szovjet csapatokat a hátországtól elvágó jugoszláv inváziótól tartottunk, ők attól, hogy katonai agresszióval próbáljuk visszaszerezni az ország magyarlakta területeit, elsősorban a Vajdaságot és Bácska-Baranyát – mondja Jakus János alezredes, hadtörténész, a hadtörténeti múzeum munkatársa.

Vele, a múzeum vezetőivel, történészekkel és pákaiakkal sétálgatunk a település északi határában lévő, patakok szabdalta dombságban. "Ez itt az A-10 kódjelű megerősített, azaz terméskőbetonból épített géppuska féloldalazómű. Innen kiválóan meg lehetett volna sorozni az alant kanyargó úton vagy a patakok völgyeit kihasználva érkező jugoszláv egységeket" – hallatszik a bükkös egyik szegletében.

A rozsdaszín avarból mohos betontömbök állnak ki, a kissé formátlan halom alján egy 42 fokos szöget bezáró lőrés nyiladozik, a fölötte lévő dombon egy terepszínű egyenruhát viselő katona magyarázza az érdeklődőknek – köztük elég sok kisiskolásnak –, hogy mit is látunk.

Langalétáknak nem

A szlovén határtól tizenegy kilométerre, egymástól alig kőhajításnyira gubbasztó betonüregek, ha összekötnénk őket, a határral többé-kevésbé párhuzamos szakaszokat alkotnának. A géppuskaállásról Suba János alezredes mondja el a tudnivalókat: a kis lőállás belső helyiségében egy méter kilencvenes a belmagasság, a közlekedőárokba néhány foknyi, durván formált betonlépcső vezet.

A fejekre vigyázni kell, az ajtónyílásokat nem langaléta bokorugrókra tervezték ötvenöt évvel ezelőtt. A klausztrofóbiásoknak jó szívvel nem ajánlható a hely, a kétszer kétméteres alapterületű, félhomályos "szoba" egy géppuskásnak lett volna őrhelye, ha az ötvenes években támadás érte volna délről az országot.

Szerencse, hogy nem volt rá szükség

Egyébként kész szerencse, hogy nem érte. A történészek által magyar Maginot-vonalnak nevezett védrendszer ugyanis, bármilyen jó is volt az elképzelése, nem lett volna alkalmas arra, hogy egy komoly katonai akció esetén valóban megállítsa a támadó alakulatokat, mondja Jakus János.

Főként azért, mert a létesítmények már megépítésükkor nem érték el a kor színvonalát. Maga az építkezés nem folyt igazán "katonásan": az anyagellátás akadozott, a szállító- és munkagépek kihasználatlanul álltak, mert nem volt, aki értett volna a kezelésükhöz. Sokszor nem vették figyelembe a tervezők a geológiai, talajtechnikai, vízrajzi viszonyokat, olyan helyre építették az objektumok egy részét, hogy azokat rövidesen a víz öntötte el. Sok helyen az ajtók nem zártak rendesen, a parancsnoki figyelők egy részéből hiányzott a periszkópcső, az álcázás sem volt kielégítő. A felhasznált faanyagot nem impregnálták gondosan, a falazatokhoz gyenge minőségű habarcsot használtak.

Persze nemcsak az építkezés színvonalával volt baj. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy Jugoszlávia jóval nagyobb summát költhetett fegyverkezésre. Hogy nem volt alaptalan a láncoskutyázás, arról árulkodik, hogy csak az Egyesült Államoktól 5 milliárd dollárt kaptak azokban az években fegyverkezésre.

A milliárdok nálunk is röpködtek, ám a valuta más volt. És még csak nem is rubel, hanem forint – igaz, az ötvenes években a mi kis pénzünknek is megvolt a fizetőértéke. A végül teljesen el sem készült bunkerrendszerre 1951 és 1955 között összesen 7 milliárd forintot költöttek.

Az éves költségvetés harmadát ráköltöttük

Hogy ez mekkora az összeg, azt jól érzékelteti, hogy a védrendszer megtervezésének évében, 1950-ben az állam teljes éves költségvetés mindössze 17,5 milliárd forint volt. Az építés öt éve alatt összesen egyébként 217 milliárd forint az állam összes kiadása. Vagyis a költségvetésnek összesen több mint 3 százalékát vitte el ebben az időszakban ez az építkezés, pedig az eredetileg tervezett objektumoknak csak mintegy negyven százalékát készítették el.

Azért nem többet, mert 1955-re a nemzetközi helyzet, de legalábbis a jugó-magyar konfliktus nem fokozódott tovább. Már Sztálin 1953-as halála után megkezdődött a magyar-jugoszláv kapcsolatok normalizálódása, és 1955-re el is hárultak a délről érkező támadással kapcsolatos félelmek. Így 1955 nyarán befejezték védrendszer építését, és októberben már el is kezdték annak bontását. A védvonal, akárcsak az eredeti Maginot, értelmetlennek bizonyult, igaz, míg a franciák által épített azért, mert a németek végül egészen más irányból rohanták le az országot, ez azért, mert senki nem rohanta le (és ma már tudjuk, nem is akarta lerohanni).

Az 1955-ben kezdődött, és a hatvanas évekig tartó felszámoláskor öt megye – Baranya, Somogy, Zala, Bács-Kiskun, Csongrád – területén 93 védőkörletben 1503 erődelemet tartottak számon. Az intenzív bontás 1961 végére fejeződött be, 25 millió téglát, és több mint kétszázezer vasbeton gerendát adtak át a népgazdaságnak, amely a hatvanas években önkiszolgáló üzemmódba váltott.

Népgazdasági hasznosítás

Ekkor a megmaradt bunkerek helyét ismerő helybéliek módszeresen kifosztották őket, elvittek mindent, ami használható, mozdítható volt. A téglából épült létesítmények néhány éven belül tönkrementek, a betonból épültek többségét földdel betemették, azt követően már csak gyerekek játszóteréül szolgált.

Ez történt azzal a figyelőkupolás zászlóalj-parancsnoki figyelőhellyel is, amely meredek lépcsős bejáratánál Jakus alezredes mutogatja katonai ügyekben nem túlságosan járatos különítményünknek, hogy ki mit láthatott, ki hová és hogyan lőhetett volna, ha jön az ellen. Ha jól értettük, a védőövezetben lévő mintegy kéttucatnyi objektumból – amiből meglepően sok, 17 meg is maradt – tűz alá vették volna a támadó jugókat hátulról és oldalról is. A zászlóaljparancsnoki bunkerből egy nagyjából 3 kilométeres szakaszt ellenőrizhetett az itt lévő személyzet, amely legfeljebb nyolc főből állt.

Igaz, a pákaiak által kitakarított bunker nekünk hármunknak is szűknek tűnt. Az ajtói nagyjából másfél méter magasak, a belmagasságát egyhetvenesnek saccoltuk, és a nyomasztó hangulatot fokozta a sötétség is, amit a helyiek által elhelyzett néhány gyertya és nagyobb akkumulátoros lámpa igyekezett oldani.

A többhelyiséges bunkerben egy szűk földalatti folyosóból jobbra nyílik a függőleges akna a figyelőkupolának. A hajlított vasrudakból készült hágcsón a domb tetején lévő csonkakúpba lehet feljutni. Nyirkos markunkba géppuskát képzelünk – két lőrés van, így kettőt is –, szemünk előtt elképzelt periszkópon látjuk a jugoszláv néphadsereg csapatszállítóit. Már halljuk, amint balról felugat egy gépágyú, az út fentebbi kanyarulatát szemmel tartó állásból tüzet nyitott az ott beásott alegység, a menetoszlop felbomlik.

Rövid, de jól célzott sorozatokkal meghúzzuk mi is a ravaszt, elkap minket a történelem szele, és a harci lázban dübörgő halántékunkon a Szabad Nép vezércikkeinek címeit halljuk: „A mi hazánk nem átjáróház az imperialista ügynökök számára! Vesszenek a haramia Tito fasiszta pribékjei!”

Szerencsére időben kijutunk a friss levegőre, hogy bő tízperces sétával egy tüzelőálláshoz érkezzünk, visszazökkenve a valóságba, amelyben nem jöttek a láncoskutyák – sőt, még a magyar katonák sem. A bunkereket ugyanis soha nem használták, azok meglétéről és elhelyezkedéséről csak a legfelsőbb parancsnoki szinteken tudtak, az ebbe a védőövezetbe való belépéshez is külön ÁVH-s engedély kellett.

Ismét benépesítik

A terv az volt, hogy ha incidens éri az országot, akkor kell a védrendszert feltölteni katonákkal. Ha nem teljesen váratlan a riasztás, akkor ez nagyjából két óra alatt teljesíthető feladat lett volna, tudjuk meg. Riasztás azonban nem volt, noha a két ország között, különösen 1952-53-ban számos halállal végződő határincidens volt. Egy ilyen alkalommal nemcsak katonák és határőrök veszítették életüket, hanem a magyarországi Farkasfáról kitelepített, a jugoszlávoktól ügynöki feladatokkal visszaküldött, magyar határőr-egyenruhába öltöztetett férfi is, idézi fel Jakucs János a majdnem kirobbant harmadik világháború előszelének hangulatát.

Ha ezt a hangulatot nem is, a védrendszert most szeretnék feltárni ötvenévnyi feledés göröngyeinek félrelapátolásával a Hadtörténeti Intézet és Múzeum történészei, kutatói. A munkát eredetileg Baranyában kezdték, de miután az önszerveződő pákaiak több bunkert kiszabadítottak a föld alól, Zalában is berendeztek egy kiállítást, amit a településnek ajándékoztak.

A kutatók célja többek között az, hogy feltárják az ötven évvel ezelőtti – és a bunkerben minket is elkapott – lázálom hátterét, továbbá azt, hogy valaha, a legkeményebb, Rákosi nevével fémjelzett kommunizmusban létezett hazánkban egy úgynevezett déli védelmi rendszer. És ha feltárták, be is mutatják, akár a turistáknak is: a bunkerek egy része már kialakított ösvényen közelíthető meg, jövőre egy-egy bunkert berendeznek korabeli fegyverekkel és akkori egyenruhába öltöztetett katonák bábjaival, valamint információs táblákat is kitesznek a védrendszerről.

Hogy szerb, horvát és szlovén nyelvű táblák lesznek-e, azt nem tudtuk meg.