Ki ekével, ki kalapáccsal

Úgy hozta a sors, hogy tömegtájékoztatási kötelezettségemnek eleget téve a Munkáspárt főhadiszállásán tölthettem a 2006-os parlamenti választások estéjét. Bár szarok a politikára, azt valahogy megsejtettem, hogy nyerni nem a Munkáspárt nyer majd.

Mit lehet ilyenkor tenni? Délelőtt álszent módon leszavazni a Fideszre vagy az MSZP-re, este meg némi bűntudattal a képemen ott krumplilevesezni a derék Munkáspárt főhadiszállásán? Kifelé együttérzően hümmögni? Hogy nem baj, elvtársak? Befelé meg kajánul vigyorogni? Hogy jól megszívtátok, büdös komcsik? Na, azt nem. Ha már egy darabot az életemből kommunisták között kell töltenem, ne töltsem tét nélkül. Együtt sírunk, együtt nevetünk!

Ezért 2006. április 9-én, csaknem pontban délben, a szavazófülke magányában, ott, ahol már nem számítanak az ígéretek, ahol nem számít a sárdobálás és az ígéretlicit, ott, ahol csak a filléres golyóstollak józan koppanása hallatszik, beikszeltem a Munkáspártot. Akkor még nem tudhattam, hogy Thürmer Gyula pártelnök jobboldali neoliberalizmussal vádolja majd a szocialistákat, mégsem esett nagyon nehezemre rá szavaznom. Igaz, valódi munkáspártit összesen egyet ismertem életemben, őt is csak majdnem. De ugyanabban az évben, ugyanazon a napon születtem, amikor Ernesto Che Guevara meghalt, és könnyen lehet, hogy ugyanabban az órában is. Mindig éreztem ebben valami kontinuitást. Egy iksz a legkevesebb, amit eke és kalapács híján tehetek.

Mandame pocos

A kontinuitás a Munkáspárt Baross utcai központjában érződik csak igazán. Jelöletlen bejárat, linóleumos folyosók, frissnek tűnő pogácsahalmok, a Baloldali Front Kommunista Ifjúsági Szövetség háziplakátja, vörös csillag fekete, illetve fekete csillag vörös alapon, jin-jang anarchokommunista felfogásban. A harmadik emeleti főfalon impozáns méretű tipográfiai kísérlet, amelyen számtalan betűtípusból kristályosodik ki a stabilitást, erőt sugárzó kapitális Munkáspárt felirat.

A teremben kevesen vagyunk, röviddel a hivatalos kampánycsendtörés előtt pontosan tizenegyen, annak is a fele sajtó. De ahogy Che Guevara mondta: "No me mandes muchos hombres. Mandame pocos, pero que sean muy buenos."

Nyolckor elnökségi ülés, kilenckor megjelenik a vezetőség. "Munkáspárt volt, van és lesz" - mondja Thürmer [bátortalan, szórványos taps]. "A kétpárti Parlament rosszabb, mint az egypárti Parlament" - erősít Thürmer, az országgyűlésben pedig nincs "se munkás, se dolgozó, se szegény ember, van viszont egy-két naplopó. Az MSZP kiszorította az összes létező baloldali gondolatot, illetve mindent megtett a baloldali gondolat lejáratására".

Kísértet járja be

"Cudar idők jönnek. Fel kell készülni arra, hogy Magyarországon is az utcán oldódnak meg a problémák. A tömegek szervezésében a Munkáspártnak is szerepe lesz" - mondja halkan, szinte félénken Thürmer, aki egyébként biztosnak tartja, hogy a párt bejut a Parlamentbe, csak azt nem tudja, mikor. Idén valószínűleg nem: a folyosón fátyolos hang jelenti telefonon, mit látott a tévében: "A MIÉP-et még mutatják, az két százalék, aztán sehol semmi. Nézegetjük itt az interneten." Ha megtalálnák, látnák: a Munkáspárt 86 százalékos feldolgozottságánál 0,41 százalékon van, és semmi esély rá, hogy elérje az állami támogatáshoz szükséges 1 százalékot. Viszont volt is, és lesz is.

"Itt a Totalcar" - terjed a hír futótűzként az épületben, és hirtelen tényleg felbukkan a Winkler–Karotta–Bendzsi-rohamosztag. Csúnya sztereotípiák alapján "öregurakat" keresnek a kamerának, de öregúr épp egy szál se - a rohamosztagot rövid úton kidobják az épületből.

Meghúzom magam az egyik sarokban. Még a végén kénytelen leszek előhúzni az adu ászt, és megmondani, kire szavaztam.