Véremből veszik ki az orvosságot

Egy ideje különös véradásra felszólító plakátok tűntek fel a fővárosban, a metróban és utcai hirdetőfelületeken látható felhívás szerint gyógyszerek készítéséhez van szükség a járókelők vérplazmájára. A nyolcadik kerület egyik leamortizált telefonfülkéjén meglátott hirdetés szerint, a véradáshoz hasonló plazmaferezis életeket menthet, beteg embereken segíthet. A plakát alján webcím, az oldalon telefonszám és részletes tájékoztató.

Telefonon kérek időpontot, mint később kiderül, ez jó húzás, mert így kevesebbet kell várni a plazmaferezis-állomáson. A telefonban elmondják, hogy személyi igazolvány, lakcímkártya és tajkártya mindenképp legyen nálam, ha megjelenek plazmát adni. Lelkemre kötik, hogy lehetőleg már előző nap este kezdjek sok folyadékot inni, és mindenképp étkezzek rendesen, mielőtt hozzájuk megyek.

Az állomás a hetedik kerületben, az Alsóerdősor utcában van, a Péterfy Sándor Kórház Erzsébet kórházi telephelyén. A bejárattól jobbra, az utcafronti épület második emeletére kell felmenni, kis táblák igazítanak útba, a szűk lépcsők egy zárt üvegajtóhoz vezetnek. Az ajtóra kis papírlap ragasztva, azt kérik, hogy tisztán, rendezett öltözetben jelenjenek meg a plazmadonorok.

Egészségesnek érzem magam

Az ajtó előtt ketten várakoznak, egy rövidre nyírt hajú, hiányos fogazatú, fekete bőrkabátot viselő, körülbelül 30 éves férfi és egy huszonéves, szemüveges, vékony testalkatú fiatalember. Az előbbi már hónapok óta jár ide, mint mondja, bent sokan vannak, azért vár a lépcsőnél. A fiatal srác először van itt, ő is - hozzám hasonlóan - egy utcai plakátról értesült a plazmaadásról, kicsit méltatlankodik, hogy nincs rendes váróterem.

Váróterem persze van, az ajtón túl, a fogadópult mellett tud leülni körülbelül tíz ember. A székek mindegyike foglalt, a kis dohányzóasztalka körül zömmel középkorú férfiak ülnek, többségük szegényes ruházatú, elhanyagolt külsejű. A tévénél egy áporodott szagot árasztó, gondozatlan szakállú férfi áll, az AKAI hordozható kazettás magnóból jövő rádióműsorra figyel, lábán már rajta a kék, steril cipővédő.

A pultnál két nő fogad, mondom a nevem, egyikük végigböngészi a mai listát, és kipipálja a megfelelő rubrikát. Adategyeztetés, majd megkapom a "plazma adására jelentkező donorok kérdőívét". Az egyoldalas lapot hamar kitöltöm: igen, egészségesnek érzem magam, nem, nem dolgozom mérgező vegyszerrel, gyógyszert nem szedek, szervátültetésem se volt még, üzletszerű szexuális tevékenységet sem folytattam soha. Szóval, tudtommal, alkalmas vagyok plazmadonornak, kizáró tényezőim nincsenek.

Egy ápolónő ezután megméri a vérnyomásomat, ami kicsit magasabb a szokásosnál, igaz, izgulok is egy kicsit, sosem adtam még vérplazmát. Ezután megkapom a plazmaferezis-adatlapot, amivel beállok a várakozók közé. Felhúzok én is egy pár cipővédőt, és szemügyre veszem a falra rajzszögezett pálmafás, egzotikus tájakat ábrázoló naptárlapokat. A váró- és ügyintéző helyiségben elég nagy a jövés-menés, a tíz fő befogadására képes belső terem ajtaja sűrűn nyílik-csukódik. Az egyik munkatárs elmondja, hogy naponta körülbelül 80-100 főt képesek fogadni, a sűrűbb napokon majdnem ennyien el is jönnek.

Kis idő múlva leülhetek, a belső helyiségből, ahol a plazmalevétel folyik, folyamatosan jönnek ki a kissé megviseltnek tűnő emberek - főként férfiak, elvétve egy-két fiatalabb nő -, helyükre sorszám szerint mennek be a várakozók, egy megürült székre végül én is letelepedek. A dohányzóasztalon (persze tilos a dohányzás) egy színes havi magazin két friss példánya, a rajtuk lévő pecsét tanúsága szerint valamelyik InterCity-járatról származnak. Az asztalka alján régebbi lapok, egy tavaszi Demokratáról Eperjes Károly néz fel a plazmát adókra.

A mellettem ülő szakállas férfi év eleje óta jár ide, tapasztalt plazmaadó, könyvet is hozott magával, valamivel el kell ütni az időt. A könyv jó ötlet, a plazmaferezis ugyanis háromnegyed órát is eltarthat. Ezt az asztalon heverő tájékoztatóból olvasom, a röviden, egyszerűen megfogalmazott szöveg többek között elmagyarázza, hogy mi is a plazmaferezis, mire számíthatnak odabent a plazmadonorok. A webes tájékoztató szerint 600 milliliter (azaz hat deci) vérplazmát vesznek le egy alkalommal, nézem a papíromat: 700 ml van előirányozva - ezek szerint szükség van minden csepp extra plazmára.

Ember és gép

Körülbelül fél órával érkezésem után sorra kerülök, kicsit tanácstalanul állok meg a teremben, majd a négy sürgő-forgó nővér közül az egyik egy szabad ágyhoz vezet. A relaxációs fotelnek tűnő, kék műbőrrel borított orvosi bútor kényelmesnek mondható, fejem mellett balra fehér doboz, a vért leszivattyúzó, kicentrifugáló, a plazmát elválasztó szerkezet. A következő órában vele leszek összekötve, a vérkeringésem kiterjesztése, a szívem automata vértestvére lesz ez idő alatt.

A nővér először vért vesz, a bal karom vénájába szúrt kanült rögzíti, és több üvegcsét is megtölt a véremmel. A mintákat később mindenféle laborvizsgálatnak vetik alá, megnézik például, hogy nincs-e benne fertőző májgyulladás (B és C vírus), HIV-, illetve szifilisz-kórokozó. A vérplazmát ettől függetlenül most leveszik, lefagyasztják a többivel együtt, és később, a laboreredmények ismeretében döntenek felhasználásáról vagy kidobásáról, meséli a nővér. Ha valamelyik kórokzóra pozitív eredményt mutatna a labor, arról engem is értesítenek, egy héten belül, teszi hozzá, majd megkérdi, hogy mindent értettem-e a tájékoztatóból. Bólintok, mire a bal kezembe egy narancssárga szivacslabdát nyom, amit akkor kell összepréselgetni, amikor a gép vért szivattyúz belőlem. Ezt abból vehetem észre, hogy a felkaromra húzott szorítópántba levegőt pumpál a rendszer. Végül ráköt a gépre.

A hófehér szerkezet halkan kattog, szemem sarkából látom, hogy forog a centrifuga zárósapkája, kitartóan szivattyúzza a vért szervezetemből. Néha sípol egyet, ilyenkor odajön a nővér, igazít ezt-azt, például a karomban a tűt, megkérdi hogy minden rendben van-e. Bólintok majd tovább figyelem, hogy csordogál a vérplazma a készülék oldalára szerelt flakonba. A folyadék enyhén rózsaszínes sörhöz hasonlít leginkább, bár a teteje csak kissé habos.

A szerkezet több szakaszban veszi le a vért, minden egyes szakasz végén fordított folyamat indul, a vérem kicentrifugálása során visszamaradt úgynevezett sejtkomponenseket (vérlemezkék, vörös vértestek etc.) visszakapom, a vörös folyadékot némi alvadásgátlóval keverve pumpálja vissza a gép az ereimbe. A második ilyen szakaszban lep meg az enyhe rosszullét: érzem hogy kissé elkocsonyásodnak a tagjaim, koponyám nehézzé, zsibbadtá válik, a szemgolyómon nyomás, a karom erősen zsibbad, kiver a víz is. Rögvest elájulok, konstatálom némi izgalommal, ilyen még úgysem történt velem.

Mindenestre felemelt kézzel jelzem, hogy gond van, a nővér pedig hűvös profizmussal kezeli a helyzetet, gyakorlatlan véradóknál gyakran előfordul ugyanis az ilyesmi. Csússzak lejjebb a székben, hogy a fejem minél alacsonyabban legyen, lábakat fel, térdhajlítás egy és kettő. Pár perc alatt visszatér a normális közérzetem, a történéseket szemmel tartó főorvosnő azért tesz egy langyos borogatást a homlokmra, és leellenőrzi a gépet, hogy minden rendben van-e.

Három nap, háromezer forint

Innentől kissé alacsonyabb szemszögből figyelem az eseményeket, bár különösebb dolog már nem történik. Elaludni egyébként nem szabad (ahogy rágózni sem), fel is ébresztik a mellettem lévő ágyon elszundikáló férfit. Összesen körülbelül háromnegyed óra alatt csöpög le a hét deci vérplazma, a folyamat végén gondosan ellátják karomon a tűszúrást. A gépből kiszerelik a véremmel "szennyezett" egyszerhasználatos plasztik alkatrészeket, a kis centrifugadobot és a csöveket egy "veszélyes biológiai hulladék" feliratú zsákba gyűjtik.

Ne siessek, feküdjek, amíg jól esik, mondja a nővér, gondolom nem szeretné, ha összeesnék a plazmaveszteségtől, főként, hogy kis rosszullétet produkáltam a ferezis alatt. Pár percig még maradok, aztán összeszedem magam, és felállok. Járásom biztos, fejem tiszta, gond semmi, elköszönök a nővérektől, akik megköszönik a plazmadonációt. Kilépve érzem, hogy azért eléggé megvisel a 700 ml mínusz, most már értem, hogy miért volt egy-két ember arca annyira megnyúlt, amikor várakozás közben a távozókat figyeltem.

A pultnál kapok egy szelet csokit, egy kétdecis ivólevet, valamint 1500 forintot cserébe a megjelenési költségeimért, az időmért. Utóbbi motiválja főként a plazmadonorok jó részét. Naponta hatvan-nyolcvan embertől vesznek vérplazmát a lassan egy éve működő Plazmaferezis-állomás Egészségügyi Szolgáltató Közhasznú Társaságnál, mivel a vér fontos alkotóelemeit visszakapják a folyamat során a donorok, ezért a rendes (ambuláns) véradáshoz képest rövidebb idő elteltével lehet újra jönni. Ezért, aki bírja, és jól jön ez a kis pénz is, kéthetente idejár.

Így tesz az a férfi is, akivel kifelé menet váltok pár szót. Évek óta munkanélküli, segély már nem jár neki, kapóra jött a telefonfülke oldalán hirdetett lehetőség, hogy pénzzé teheti vérét. A plazmaadás némi rendszert visz az életébe, adott időközönként megjelenik az állomáson, vigyáz magára és az egészségére, kevesebbet iszik, rendszeres orvosi felügyelet alatt van tulajdonképpen. Havonta háromezer forint nem sok ugyan, de megbecsülendő, a csokinak meg örül a gyerek.

A szervezet három nap alatt képes pótolni az elvett vérplazmát, a tőlem levett adag sorsa még ismeretlen, a vérvizsgálat eredményétől függ, hogy készítenek-e belőle gyógyszert.