A politikai piacot fel kell szabadítani

Az Ökopolitikai Műhely múlt héten lezárult nyilvános vitasorozatán kimondva-kimondatlanul egy új ökopárt alapításának szükségességéről, esélyéről, lehetőségéről folyt a diskurzus. Zöld párt létrehozására készülnek?

Nem gondolom hogy zöld pártban kéne gondolkodni a szónak abban az értelmében, ahogyan ez Magyarországon hangzik. Ennél sokkal átfogóbb politikai alternatíva az, ami ma hiányzik. A fenntarthatóság politikája arról szól, hogy egy ökológiailag véges világban miként alakíthatunk ki egy, a tágan értelmezett - globális, generációs, környezeti és társadalmi - igazságosság alapján álló együttélési rendszert. Ez persze nem speciálisan magyar feladat, azonban a magyar politikai elit az ország adottságaihoz,lehetőségeihez képest ijesztően rosszul teljesít ezen a téren.

Ezt az alternatívát a rendszerváltás óta többen, többféleképpen megpróbálták megteremteni, de nem jártak sikerrel.

Az ilyen ambícióval jelentkező politikai formációk azért voltak sikertelenek az elmúlt 18 évben, mert talán az Élőláncot leszámítva semmiféle rendszerkritikai ambíció nem volt bennük, csak bizonyos környezetpolitikai témák köré szerveződtek. Ráadásul nem bírták a tág értelemben vett zöld, alternatív mozgalmak támogatását. Úgy nem lehet pártot csinálni, hogy valakik leülnek Budapesten egy kávézóban és azt mondják, hogy mi egy párt vagyunk, gyertek! Ha nincs mögötte egy átfogó társadalomkritikai narratíva, és a narratívát hordozó társadalmi mozgalom, akkor az a párt nem megcsinálható.

Milyen mozgalmak álltak a parlamenti pártok mögött?

A szocialista párt mögött ott volt a Kádár-rendszer teljes establishmentje. A Fidesz mögött a szakkollégiumi mozgalom. Az MDF mögött a népi írói mozgalom, a táncházmozgalom, és az államszocializmus dacára fennmaradt keresztény-konzervatív kultúrkör. Az SZDSZ mögött ott volt a demokratikus ellenzék, az alternatív színjátszók, a hajdani magyar underground. Tehát ha ökopolitikai alternatíváról beszélünk, akkor az a kérdés, hogy van-e olyan szellemi mozgalom, ami mögé áll ennek.

Van ilyen mozgalom?

A hazai társadalmi önszerveződések között jelenleg a legkiérleltebb mozgalmi kultúrával rendelkező szektor a zöld mozgalom. Vannak regionális hálózatok és vannak tematikus szervezetek, vannak nemzetközi nagy szervezetek hazai ágensei, és vannak hazai alulról szerveződők. Vannak akik még a rendszerváltás előtt, az akkori rendszer ellenében alakultak, és vannak akik az ezredforduló termékei, mint például a Védegylet. Nem arról van szó, hogy ezek a szervezetek összefognak és pártot csinálnak, azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy ebből a mozgalomból meg tud születni az ökopolitikai alternatíva.

Eddig vagy kifejezett elutasítással, vagy hűvös távolságtartással fogadták a zöld alternatív mozgalmak az ilyen irányú politikai kísérleteket.

Mert a rendszerváltás után jó darabig nem volt időszerűsége Magyarországon. Az 1990-es években arról szólt a történet, hogy a gazdaságilag is összeomlott diktatórikus berendezkedést kell valami mással felváltani. Ebben a helyzetben a hagyományos liberalizmusnak nagyon is volt releváns mondanivalója, elsősorban a szabadelvű jogállamiság megteremtésével kapcsolatban. A múlt rendszerek emléke pedig jó időre lehetetlenné tette a neoliberális kapitalizmus, a fogyasztói társadalom közérthető kritikáját a térségben. A posztkommunista állapotban tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy egy kapitalizmuskritikai éllel fellépő politikai erő nem tud szóhoz jutni.

Most eljött volna az ideje ennek?

Trendforduló van. Mára annyira bejáratódott a kapitalista szisztéma, hogy okkal és érthetően vetődhetnek fel olyan kritikai szempontok, amelyek Nyugat-Európában már évtizedekkel ezelőtt felmerültek. A posztmateriális értékek már nem csak ezoterikus körökben népszerűek, és az újkapitalizmus keservei már elég mélyen átéltek a magyar társadalomban. Már látjuk, a privatizációtól az egészségügyön át a közlekedésig, hogy mi történik akkor, ha a chicagói közgazdasági iskola elvei szerint kezd működni a rendszer. Már vannak ilyen élmények, megtörténtek a szembesülések.

Az 1990-es években még mindent rá lehetett kenni arra, hogy pont az a baj, hogy még nem vagyunk eléggé kapitalisták. A rendszerváltás után a felzárkózás, az uniós csatlakozás a Kánaán ígéretét hordozta, ma viszont már hol radikálisabb formában, hol szoftosabban, de nagyon széles körben megjelent a technokrata globalizáció kritikája. Ez adott esetben akár azt is jelentheti, hogy a jelenlegi technokrata, illetve populista kínálattal szemben fel lehet állítani egy harmadik erőt, egy radikális demokrata alternatívát.

Magyarországon mégis azok a vállalatok, szektorok - távközlés, bankszektor - teljesítenek sokkal jobban, amelyek magánkézbe kerültek a rendszerváltás óta. A közösségi, állami tulajdonban maradt ágazatok - például az egészségügy - siralmas állapotban vannak. Működtethető racionálisan a közösségi tulajdon?

Természetesen működik, és erre számos külföldi, és néhány hazai példa is van. Első lépésben azonban tisztázni kell: melyek azok a szolgáltatások, amelyekhez egy igazságos társadalomban mindenki számára egyenlő hozzáférést kell biztosítani, és melyek azok a szektorok, ahol a piaci szabályozás egyszerűen kudarcra ítélt és/vagy nem szolgálja a közjót?

Svájcban például a hetvenes évekre a tönk szélére került az állami vasút, mégsem privatizálták, de még a szárnyvonalaitól sem fosztották meg. Húsz évvel ezelőtt bevezették az úgynevezett ütemes menetrendet, tehát a kínálati szolgáltatást bővítették, ma a svájci állami vasút egy virágzó ágazat, amely nem kótyavetyélte el az ingatlanvagyonát, hanem az ország egyik legnagyobb ingatlancégeként is funkcionál. Nálunk ugyebár a szaktárca hoz mindenféle utasszámlálási adatokat, hogy senki sem utazik a mellékvonalakon, csak éppen azt felejtik el hozzátenni: olyan a menetrend, hogy a munkába járó falusi ember inkább kocsiba vágja magát, vagy elköltözik.

Az ivóvíz-szektor piaci kudarcok sorozatát produkálta szerte a világon: gondolok itt a bolíviai Cochabambára, Uruguayra, az amerikai Atlantában egyenesen visszaállamosították a vízművet. Itthon a debreceni vízmű egy jól működő közműcég, tudniillik a város egyszerűen nem látta kifizetődőnek a magánosítást. Az egészségügyet - a maga egészében - a beteget sújtó információs asszimetria miatt eleve képtelenség a "láthatatlan kézre" bízni. Az egészségbiztosításban a piaci logika törvényszerűen a szelekcióra hajt, ami előbb-utóbb szétveti a társadalmi kohéziót. Ma az Egyesült Államokban, ahol piacosították ezt a szektort, az egészségügy kevéssé hatékony, és drága.

A rendszerváltásra a kelet-európai emberekbe beleégett, hogy minden ami állami, közösségi, az államszocialista, ergo pazarló és igazságtalan, s nagyon könnyű volt elhitetni, hogy a szabad, spontán piac majd mindent megold. Ez a leegyszerűsítés olyan, mintha a gyerekmunkásokat alkalmazó multicégek láttán kijelentenénk, hogy a piac eleve ellentétes a közjóval.

Nem azt állítom, hogy a hayeki modellt végrehajtották volna Magyarországon, a derék neokonok is okkal elégedetlenek. De azt igen, hogy az elmúlt húsz évben a különböző kormányok nem is foglalkoztak azzal, miként működtethető a közjó érdekében a közösségi tulajdon. A hazai közszolgáltatások színvonala a magyar államról, annak működése pedig a politikai elitről, nem pedig úgy általában a közösségi tulajdonról állít ki negatív bizonyítványt.

Ha valóban tömeges választói igény van az ökopolitikai alternatívára, miért nem szolgálják ki a parlamenti pártok?

Zöldre festési kísérletek mindig történtek, most éppen a Fodor-féle SZDSZ-nél látjuk. Éppen ez a prompt igénykielégítési taktikázás az, ami intellektuálisan végtelenül elsilányította és lepusztította a magyar politikumot. Nem kétlem, hogy egy-egy, a potenciális ökopolitikai alternatíva számára jó jelszót le fognak nyúlni, lenyúltak eddig is különböző parlamenti pártok. De ha ezek a pártok alkalmasak lennének arra, hogy egy rendszerkritikus, ökopolitikai, radikális demokrata alternatívát összerakjanak, azt eddig is meg tudták volna csinálni. Ettől én nem tartok.

Az MSZP nemhogy nem érti, amit a zöld-, illetve a társadalomkritikai mozgalmak mondanak, hanem a legnagyobb gyűlölettel tekint rájuk. Az MSZP ma Magyarországon a nómenklatúra-burzsoázia és a beruházás-fétis pártja. A Fidesz identitásának szerves része a kirekesztő politikai közösségfelfogás és a morális arrogancia, illetve nagyon erős az atlantista szárnya, amely valójában éppúgy apologétája a globálkapitalizmusnak, mint mondjuk az SZDSZ.

Magyarországon a bal-jobb diskurzus valójában a kommunista-antikommunista, antifasiszta-antiszemita ellentétpárokra találódott ki. Baloldali az, aki kellő érzelmi és egzisztenciális közelségben van a posztkommunista utóvédekhez és tulajdonosi csoportokhoz, jobboldali pedig az, aki ezektől érzelmileg és egzisztenciálisan távol van.

Ehhez képest mi az, ami a politikai palettáról hiányzik?

Az ökopolitikai, globalizációkritikus és radikális demokrata alternatíva. Amely - szemben a hagyományos modernista programmal - számol azzal, hogy az erőforrások szűkösek és végesek, hogy megdőlt az a paradigma, hogy a határtalan növekedéssel egyre nagyobb jólétet lehet biztosítani sokak számára. Egy ilyen politikai alternatívának egyértelművé kell tennie, hogy az a növekedés-központúság, amelyet a magyar mainstream közgazdasági diskurzus is kultivál, egész egyszerűen avítt és idejétmúlt.

Nem csak a környezeti korlátokra gondolok, a globális egyensúlytalanságok más dimenziói is azt mutatják, hogy ez a paradigma képtelen az igazságosság és a fenntarthatóság jegyében működni. Nem pusztán a természeti, hanem a természeti és kulturális sokféleséget kell megőrizni. Nem pusztán elfogadnunk, hanem támogatnunk kell a különböző kisközösségi, falusi, nemzetiségi, nemzeti identitások fennmaradását. Úgy véljük, hogy a szabadság és a méltóság fogalmainak addig van értelmük, amíg a kulturális áthagyományozódás töretlen, hogy egy konzumkultúrában az emberi lét értelme kerül veszélybe.

A környezeti igazságosság, a generációk közötti igazságosság és a globális igazságosság problémái szorosan összefüggenek a társadalmi igazságossággal. Például nem elég nemzeti keretek között küzdeni a munkavállalók kiszolgáltatottsága ellen, ha ezzel nem jár párban egy olyan külpolitika, amely Magyarországot mint globális felelősséget vállaló politikai közösséget képviseli a nemzetközi porondon, amely fellép például a szociális és fenntartható Európáért, a nemzetközi tőkemozgások megadóztatásáért, vagy az alternatív globalizáció intézményeinek megteremtéséért.

Egy ilyen irányzat egyszerre örököse a közösségelvű konzervativizmusnak, az emberijogi, illetve egyenlőségelvű liberalizmusnak, és a szabadelvű, a posztmateriális értékekre nyitott baloldalnak, ha úgy tetszik, a 68-as baloldalnak.

Mit jelent a radikális demokrata attitűd?

Radikális demokrata annyiban, hogy nem elégszik meg a liberális jogállam által biztosított formális jogegyenlőséggel és képviselettel, amelyek a szélsőséges egyenlőtlenségek következtében kiüresedhetnek, illetve számol azzal, hogy a modernitás utáni világállapotban a nagy világmagyarázatok megrendültek. Sem a szakértelem fétise, sem a vezérkultusz nem elég ma már sehol a világon ahhoz, hogy bármilyen közhatalmi döntésnek hosszú távú legitimitást biztosítson. A társadalmi részvételi technikákat be kell építeni a közjogi struktúrákba.

Strukturális problémák vannak a többpárti parlamenti demokráciával. Abban hiszünk, hogy csak a részvételi demokrácia alkalmas arra, hogy visszapótolja a legitimitást a parlamenti demokráciába. Ez jelenti a helyi népszavazások intézményének a kiszélesítését, vagy hogy országosan is korrekt népszavazási kampányfeltételek legyenek Magyarországon. Jelenti az átláthatóság és elszámoltathatóság politikáját. Jelenti azt, hogy legyenek közjogi szankciói annak, ha a jogalkotásban a társadalmi részvételre vonatkozó szabályokat megszegik.

Mindehhez társul egy olyan közjogi politika, amely nem tartja befejezettnek az alkotmányozás és a demokratikus jogállam projektjét, hanem - Bibó István után szabadon - azt gondolja, hogy folyamatosan törekednünk kell a hatalmi gócok megbontására.

A politikai piacot fel kell szabadítani. A választási rendszerben olyan változtatásokat kell végrehajtani, amik tartósan képessé teszik a megújulásra a politikai szerkezetet. Ez jelentheti a parlamenti küszöb lejjebb szállítását, a kopogtatócédula eltörlését, és hogy a polgárok preferenciái megjelenhessenek a pártlistákon. Mert a jelenlegi pártokon belül sincs érdemi verseny: a pártok katonái nem a polgárok kritikájának vannak kitéve, hanem a belső erőviszonyoknak. Ha a polgár kifejezheti a preferenciáit a pártlistákon, az önmagában versenyt indukál. Mindennek feltétele a pártfinanszírozás rendbetétele is.

Miért globalizációkritikus?

Az alapvető társadalmi és gazdasági problémák globálisan meghatározottak. Az, hogy Magyarországon milyen bérszínvonal van, nem pusztán nemzeti kérdés, még csak nem is pusztán uniós kérdés. Ha Magyarországon bizonyos járulékterhek nőnek, akkor a tőke fogja magát és kivonul más országokba, ezért Magyarországnak eminens nemzeti érdeke az, hogy a fenntarthatóságért és a szociális globalizáció intézményeiért is harcoljon, mert ezzel a saját nemzeti politikánk kiszolgáltatottságát is csökkenteni lehetne. S itt rögtön meg kell említeni, hogy jelenleg az államadósság és az államháztartási hiány nagysága is a kiszolgáltatottságunkat növeli.

Ilyen keretek között is van azonban lehetőség, például arra, hogy a nyereséges cégek munkahelyeinek védelmére olyan külföldi, francia vagy dán mintákat kövessen a magyar társadalompolitika, amelyek konformak az uniós elvárásokkal is. Van mozgástér abban is, hogy a szolidaritás alapvető igénye valóban érvényesüljön azokkal a társadalmi csoportokkal, pozíciókkal kapcsolatban, amelyek megalázó és reménytelen helyzetben vannak ma Magyarországon.

A magyar társadalom túlnyomó többsége sokallja a társadalmi egyenlőtlenségek mértékét, azonban a piaci folyamatok közösségi korrekciója nélkül a helyzet nem fog javulni. Érdemes megvizsgálni például a nyugati zöld pártok egyik javaslatát az univerzális állampolgári alapjövedelemről.

A legsúlyosabb globális problémának jelenleg az erőforrások válsága tűnik számomra, Magyarország súlyosan függ a gyorsan dráguló energiahordozók importjától. Ezzel mit kezdenének?

Miközben a külpolitikának stratégiailag is szolgálnia kéne azt, hogy Magyarország ne függhessen egy nagyhatalomtól, diverzifikált és decentralizált energiastratégiát kellene kialakítani. Ez egyrészt demokratikus, mert a helyi közösségeknek lehetőségük van arra, hogy önfenntartóak legyenek, és fenntartható, mert nincs olyan energiaforrás, amelyet túlhasználva ne ütköznénk ökológiai korlátokba.

A közlekedés terén nem az a kívánatos, hogy sztrádapénzekkel úsztassuk el a költségvetést és autóra ültessük a magyart, hanem elérhetővé kell tenni a vasúti közlekedést mindenütt, és a közlekedési infrastruktúrával is élhetővé kell tenni a falvakat. Fenntartható tájgazdálkodásra van szükség, ahol hosszú távon az életképes családi gazdaságok, önnfenntartó falusi közösségek, a biogazdálkodás élveznek preferenciát. Ennek nemcsak gazdasági és ökológiai, de szociális és kulturális hasznai is volnának.

Min kéne változtatni a közteherviselésben?

Jövedelemközpontú helyett fogyasztásközpontú adóztatásra volna szükség. Filozófiai váltást jelentene az adórendszer ökológiai szempontú átalakítása a környezetterhelő fogyasztási és termelési mintázatok fokozott megadóztatása révén, ami lehetőséget teremt a másik oldalon például a munkajövedelmekre, vagy az innovatív, alacsony erőforrásigényű ágazatokra nehezedő adóprés enyhítésére, így javítva a foglalkoztatást.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy egy ilyen politikai erő nem léphet fel azzal, hogy radikális adó-, és járulékcsökkentést ígér. Egyszerűsítést ígérhet, ami nem az egykulcsos adót jelenti, hanem az adónemek és a kivételek számának radikális csökkentését.

Legmarkánsabban talán mégis a környezetpolitikájával különböztethetné meg magát ez az alternatíva.

Ezzel picit vitatkoznék. Ha szakítunk a csővégi szemlélettel, a fenntarthatóság elveinek a környezetpolitika mellett ugyanúgy meg kell jelenniük az energiapolitikában, a közlekedésben, az intézményrendszerben, vagy mondjuk az oktatáspolitikában. Ellenkező esetben a környezetpolitika valójában csak a más területeken előállított károk elhárítására szorítkozik.

A biztonságpolitikában például a környezetbiztonságot kell előnyben részesíteni, Magyarországnak nem még több vadászrepülőgépre van szüksége,mikor a köztársaság területét érő legnagyobb és állandó biztonsági kihívás a környezetszennyezés. A természeti rendszerek épségét meg kell óvni, többek között annak érdekében, hogy ezek a rendszerek képesek legyenek az emberi társadalom biztonságának szavatolására: a két súlyponti terület az élővizek állapotának javítása - ez egyébként uniós kötelezettségünk is - és a meglévő erdőállományok védelme.

Nagyon fontos az élhető város programja. Meg kell szüntetni azt az állapotot, hogy ingatlanspekulánsok alakítják városaink, de különösen a főváros arculatát. Hatékony eszközökkel, forgalomkorlátozással és dugódíjjal is meg kell állítani a levegőminőség romlását. Tilalmat kell kimondani a további zöldterület-pusztításokra, ami nem csak természetvédelmi szempontból javítaná az életminőséget: az elmúlt két évtized beruházásai kampányainak a városokban temérdek sportpálya is áldozatul esett.

Mekkora szavazóbázisra számíthat egy ilyen politikai program?

A szavazóbázis nagyon széles skálán mozoghat. A közvéleménykutatók rendre 30 százalék körülire taksálják a persze beazonosítatlan, fiktív „harmadik erő" potenciális szimpatizáns-táborát. Ebből kiindulva azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy új szereplő egyenrangú tud lenni a másik két politikai tömbbel.

Ugyanakkor a valóság talaján maradva, szembe kell nézni a porondra lépés iszonyatos financiális és morális küszöbével is. Utóbbi alatt azt értem, hogy a politika és a politizálás becsülete olyan mértékben degradálódott, hogy onnan, hogy elegünk van mindenkiből, nem vezet egyenes út oda, hogy egy harmadikat elfogadjunk.

A financiális küszöbre milliárdos nagyságrendű becslések vannak. Milyen kompromisszumokat kell megkötni ahhoz, hogy egy ilyen párt egyáltalán létrejöhessen?

Nem szabad kompromisszumokat kötni. Ha a magyar polgárokban megvan az elementáris felháborodás a jelenlegi politikai viszonyok miatt, hajlandóak lesznek minden értelemben áldozatot hozni azért, hogy legyen más választásuk, mint a mindenkori kisebbik rossz. Aztán szép számban vannak olyan gazdag emberek is, akik nem üzleteltek soha az állammal, és pontosan az ő lehetőségeiknek állja útját az a korrupciós hínár, ami egybecementezi a politikát, és a körülötte tanyázó gazdasági megfejtőket. Számukra is égető probléma, hogy a politikát és a gazdaságot ettől a korrupt, oligarchikus rendszertől meg lehet-e szabadítani.

A politika a világon mindenütt összefonódik a gazdasággal, a politikai szereplőket gazdasági érdekcsoportok mozgatják. Nem gondolja, hogy a valóságtól elrugaszkodottak, illuzórikusak, túl idealisták az elképzeléseik?

Ennél csak az lenne rosszabb, ha ebbe beletörődnénk. Nem állítjuk, hogy ezek a célkitűzések máról holnapra megvalósíthatóak, de azt igen, hogy kellenek bizonyos ideák ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen létezni polgárként egy társadalomban.

Az interjút itt lehet kommentálni