Csodaesélyes Machu Picchu: a lámák hallgatnak

Tíz röpke hét van hátra a világ új hét csodáját összeállító nemzetközi szavazás eredményhirdetéséig. Itt az Indexen már túl vagyunk a jelöltek felének ismertetésén, hetente ugrottunk a világ egyik feléből a másikba, hol a Csendes-óceán közepén, hol a Boszporusz partján, hol a Szahara szélén, hol a délkelet-ázsiai dzsungelek mélyén járva. Ezúttal az Andok 5500 méteres csúcsai közé, a dél-amerikai hegylánc keleti lejtőire, az Amazonas medencéjének peremére pillantunk.

Machu Picchu romvárosa

Az UNESCO lassan negyedszázada, 1983 óta tartja számon a világörökség részeként az 1911-ben felfedezett, tengerszint felett 2430 méteren elterülő, több mint ötszáz éves inka várost. Peruban, a Vilcanota-folyó bal partján, Urubamba tartomány Machu Picchu-i kerületében, Cusco városától 70 kilométerre északnyugatra, a gazdag flórájú és faunájú trópusi erdő közepén, lélegzetelállító szépségű tájban bújik meg az inka birodalom legkáprázatosabb urbánus teljesítménye.

A 13 négyzetkilométeres területen mindenütt, ameddig a szem ellát, hihetetlen precizitással faragott és illesztett kövekből rakott hatalmas falak, teraszok, csatornák, utak és rámpák, szinte az az érzése az ide látogatónak, hogy az évszázadokkal ezelőtt a felülmúlhatatlan szépségű környéket felfedező indiánok közvetlenül a hegy meredek lejtőiből vájták volna le a felesleget, hogy aztán lenyűgöző felhővárosukban boldogan éljenek, napistenüket, Intit imádva, míg ki nem irtották őket.

A szakértők úgy tartják, hogy a Machu Picchu - Öreg Hegy, Machu Piqchu kecsua kifejezésből - néven emlegetett várost az 1440 körül alapította Pacsakutek (Pachacútec Yupanqui, "Ő Aki Visszatért A Földre"), az inka birodalom királya. A történelmi töredékekből annyi szűrhető le, hogy az inkák kevesebb mint száz évig lakták gyönyörű városukat, három emberöltő múltán, körülbelül Pizzaro 1532-es hódításakor tűntek el, bár egyes feljegyzések a hódítók által behurcolt himlőt nevezik meg fő ellenségként, mint ami hamarabb végzett a lakossággal a spanyol fegyvereknél.

A kísértetvárosról évszázadokig csak a helybéliek tudtak, az Andokban bolyongó dél-amerikai indiánok olykor menedéknek használták az elhagyott épületeket. A világ figyelme 1911-ben fordult csodálkozástól tágra nyílt szemmel a rejtélyes perui helyszín felé. Hiram Bingham amerikai archeológus ekkor számolt be arról, hogy megtalálta a várost, amiről csak kósza feljegyzések voltak eddig a gyarmatosítás korabeli dokumentumokban és térképeken, illetve más felfedezők feljegyzéseiben.

Sokáig csak találgatták a kutatók, hogy mi a titka a különleges városnak. Csaknem száz évvel a felfedezése után egyes feltételezések szerint elég bizonyíték van arra, hogy nem igazi városról van szó: Machu Picchut - csakúgy, mint a fáraók az egyiptomi piramisokat - Pacsakutek király pazar temetkezési helynek szánta. Bizonyos régészeti leletek, illetve korabeli feljegyzések ugyanis arról árulkodnak, hogy arannyal borított, mauzóleum-jellegű épületek álltak a területen.

Mások szerint az inka nemesség üdülőhelynek használta az itteni épületeket, miképp a tehetős ókori rómaiak villákat építettek, hogy kipihenjék a dolgos hétköznapok fáradalmait. Megint mások szerint az inka birodalom közigazgatási központja volt, és egyben az inka arisztokrácia menedéke is, ha támadás érte az országot.

A leletek mindenestre arról tanúskodnak, hogy időszakos vallási és csillagászati szerepe is volt a helynek. A kutatók egy nagy palotát és több templomnak tűnő épületet találtak. A szakértők szerint a fennmaradt falakból kiszámolható, hogy legfeljebb körülbelül 750 ember élhetett a fellegvárosban egy időben. Az esős évszakban feltehetőleg még ennél is kevesebben lakták, ha pedig éppen egy nemes sem tartózkodott a városban, akkor szinte alig lézengtek a kőutcákon azt emberek.

Annyit biztosan tudni, hogy a városhoz hatalmas mezőgazdasági területek is tartoztak, a földeken haszonnövényként kukoricát és kokacserjét termesztettek, ezek mellett dísznövényeket is neveltek, a botanikusok több száz fajta orchideát számoltak össze a környéken. A mai értelemben vett írást és olvasást nem ismerő inkák zsinórokkal, úgynevezett kipukkal boldogultak, ha adatokat kellett rögzíteni: a csomóírás - azaz a különböző színű, változatos módokon csomózott madzagok - révén tartották számon a termést, a naptári eseményeket, a népességet.

A város építésének részletei azonban jócskán a múlt ködébe vésznek. A kereket és a habarcsot nem ismerő, fémeszközöket nem használó inkák egészen különleges építési módszereket dolgozhattak ki a kétezer méteres magasságban felépítendő városhoz. Hogy mi volt a módszer, az máig titok, a területen békésen legelésző lámák hallgatnak.