Miért folytat atomprogramot Irán?

Irán hivatalos álláspontja szerint nukleáris programja békés célú, az ország energetikai szükségleteit fedezi. A világ vezető hatalmai azonban kétlik, hogy a világ földgáztartalékainak tíz százalékát ellenőrző ország valóban rászorul az atomenergiára. Irán érvei szerint az atomenergia kiválthatja a földgázt, amit aztán külföldre értékesíthetnének, így bevételekhez juttathatják a gazdaságot.

Az iráni érvek logikusnak tűnhetnek, de nem magyarázzák az ország ragaszkodását az urándúsításhoz és a melléktermékként plutóniumot termelő nehézvizes reaktorokhoz. Az utóbbi kettő ellenben alapvető feltétele az atombombagyártásnak. Ez meg is magyarázza a felhajtást az atomprogram körül.

A világ nagyhatalmai nem is Irán atomreaktorhoz való jogát kérdőjelezik meg, hanem az urándúsítás szükségességét.

Miért akar uránt dúsítani Irán?

Teherán azzal indokolja igényét az urándúsításra, hogy így teljesen önellátóan működtethetné atomerőművét. Az urándúsítással azonban az atomfegyvergyártáshoz nélkülözhetetlen hasadóanyaghoz is ellenőrizetlenül juthatna hozzá, és ez az, ami a nyugati közvéleményt leginkább aggasztja.

Irán érveit gyengíti, hogy Oroszország a diplomáciai tárgyalásokon többször is megerősítette, hogy egy konzorciumon keresztül garantálja Irán ellátását az atomerőmű működtetéséhez szükséges hasadaóanyaggal. Teherán mindeddig elvetette az orosz kezdeményezést.

Irán valós célja egyértelműen az atombomba megszerzése. Ezzel egyrészt megtámadhatatlanná, másrészt megkérdőjelezhetetlenül a Közel-Kelet vezető hatalmává válna.

 

 

Tényleg fél éven belül atomhatalom lesz Irán?

Az elemzők - köztük a nagyhatalmaktól független, és függetlenségét az iraki konfliktus idején többször is bizonyító Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) elemzői - szerint Irán fél éven belül felfuttathatja urándúsítását. Ezzel elvileg megteremtődik az atombomba gyártásának lehetősége is. Az atomfegyver kifejlesztése ugyanakkor összetett folyamat. Még úgy is évekbe telik, hogy valóban biztonságossá tudja tenni a bombát, hogy Irán beszerezte az atombomba technikai leírását. Ráadásul a kész fegyvert alkalmassá kell tenni arra, hogy rakétával is célba juttatható legyen. Összességében a szakértők becslései szerint az urándúsító kapacitások kiépítésétől számítva még legalább öt év a bomba megalkotása.

Miért bontakozott ki mégis most a válság?

Irán már legalább három évtizede dolgozik atomprogramján, az első tervek még az iszlám forradalom előtti időkből származnak, az atomlétesítmények alapjait még a sahhal üzletelő nyugati nagyhatalmak tették le. Aggódni azonban csak azután kezdtek a nagyhatalmak, hogy Irán közepes hatótávolságú rakétákat szerzett be a most már szintén atomhatalom Észak-Koreától, ráadásul most már maga is rakétafejlesztésbe kezdett.

A legújabb tervbe vett rakétát feltehetően - az észak-koreai hagyományokat folytatva - egy Sahab-3-as és egy Scud összehegesztésével valósítanák meg, a Sahab-3 tulajdonképpen három összehegesztett Scud. Ez már Ausztriát is elérheti, így Magyarország egész területe ellen csapást lehet mérni vele. Már ha a nem túl pontos fegyverrel el tudnak találni egy hazánkhoz hasonló kicsi célpontot.

A másik aggasztó körülmény Ahmed Kadír Hán, a pakisztáni atombomba atyja atombombacsempész-hálózatának lebukása volt.

Kadír Hán titokban továbbadta a pakisztáni nukleáris bomba technológiai leírását Iránnak, onnantól kezdve az iráni atombomba megszületése csak az urándúsítás beindításától függött. Kadír Hán hálózatának lebukásával szinte egyidejüleg a nyugati hírszerzők tudomására jutott, hogy Irán alkatrészeket szerzett be urándúsító centrifugákhoz. A két értesülés együtt már egyértelműen arra utalt, hogy az iráni nukleáris program mégsem kimondottan békés természetű. Ezt támasztja alá az is, hogy Irán nem katonailag használhatatlan könnyűvizes atomreaktort építene, hanem melléktermékként a bombagyártáshoz használható plutóniumot termelő nehézvizes reaktort. Immár a NAÜ sem vonja kétségbe, hogy Irán távlati céljai között szerepelhet az atombombagyártás.

 

 

Mit tehet a nyugat?

Az iráni atomprogram megfékezésére elvileg több lehetőség is adott. Teoretikusan elképzelhető a katonai csapás is. Két forgatókönyvet részleteztek a szakértők. Az egyik szerint Izrael - az iraki atomerőmű 1982-es lerombolásához hasonlóan - kommandós akcióval vagy légi csapással lerombolja az iráni atomlétesítményeket. Ez 1982-ben tényleg bevált, a mostani körülmények között azonban Izrael aligha vállalja az egyoldalú akció következményeit. Ráadásul Irakkal szemben Irán nem egy, hanem 11-12 létesítményben folytatja az atomprogramját. Ezek egyidejű megsemmisítése szinte lehetetlen, egy sikertelen támadás pedig csak gyorsítana az iráni atomprogramon. A másik lehetőség egy Irán elleni invázió. Ehhez viszont az Egyesült Államok haderejének egészére szükség lenne. Az amerikai hadsereg jelenlegi túlterheltsége - az iraki és afganisztáni katonai jelenlét aligha ér véget az elkövetkező években - teljesen kizárja egy invázió lehetőségét.

Marad tehát a diplomácia. Az Egyesült Államok ez utóbbit láthatóan az európai hatalmakra bízta. A brit-francia-német-orosz tárgyalódelegáció eddig meglehetősen kevés eredményt ért el, Irán új államfője pedig határozottan harciasabbnak tűnik annál, hogy diplomáciai eszközökkel megfékezhető legyen. Lehetőségként szóba jöhetnek a gazdasági szankciók. Ezeket Kína fúrhatja meg, mint arra már utalást is tett. Kína az elmúlt években a világ második számú olajvásárlója lett, és stratégiai célja az ellátás hosszú távú biztosítása. Ebben Irán olaj- és földgázkészleteivel is számol.

Tálas Péter, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi Kutató Központjának vezetője szerint a szankciók amúgy sem vezetnének eredményre Irán esetében. A mostani válság alapvetően bizalmi jellegű, Iránt legfeljebb bizalomépítő gesztusokkal lehetne eltántorítani atomfegyverprogramjától. Az mindenesetre biztos, hogy ha Irán atombombát akar, senki sem tudja ténylegesen megakadályozni törekvésében.

 

 

Akkor nem marad más, mint az atomháború?

Pánikra semmi ok. Az ugyan biztos, hogy egy iráni támadás azonnali válaszcsapást vonna maga után, de más esetben szinte elképzelhetetlen az atomháború. Egy atomháborúnak ugyanis közismerten nincsenek nyertesei - nem véletlen, hogy a stratégiai elemzők mellett még a világvége-jóslatok is hátrasorolják az atomháborút a jövő lehetséges kataklizmái sorában, bár eddig nem kellett számolniuk egy Iránhoz mérhetően fundamentalista, fanatikusan vallásos atomhatalommal. Egy atomháború egyetlen bizonyossága ugyanis az, hogy a kezdeményező fél olyan mértékű ellencsapásra számíthat, ami lesöpri a föld felszínéről. Így, hacsak Irán vezetésén el nem uralkodik a mártírösztön, Izraelnek sem kell tartania attól, hogy atomfegyver birtokában Irán elnöke beváltja fenyegetését, és letörli Izraelt a térképről.

 

Mi akkor a játszma célja?

Irán vallási - egyben tényleges - vezetői helyesen mérték fel, hogy az Egyesült Államok hosszú távon hatalmuk megdöntésére készül. Az atomfegyver megszerzésével a direkt támadás lehetőségét mindenképpen kivédenék. Ráadásul a nem bevallottan atomhatalom Izrael elött ők lehetnének a Közel-Kelet első deklarált atomhatalma, ami egyben vezető szerepet is biztosíthatna nekik a térségben. Hosszú távon ez lehetőséget teremtene egy síita nagyhatalom megteremtésére is - a szomszédos, síita többségű Szíria és Irak kárára.

 

 

Irán népe tényleg atomra vágyik?

Bár a tavaly megválasztott Ahmadinedzsád az elmúlt hónapokban a holokauszttagadás mellett leginkább az atomprogrammal foglalkozott, a választási programjában nem is említette azt. Szekuláris ellenfelét tehát nem a nagyhatalmi ábrándok éltetésével, hanem populista szociális ígéreteivel győzte le. Alex Vatanka, a Jane's Sentinel iráni származású elemzője azt sem tartja kizártnak, hogy az ígéretek elmaradása társadalmi elégedetlenséghez és csendes puccshoz vezethet. Az iráni hatalmat ténylegesen gyakorló Őrök Tanácsában ugyanis Irán volt elnöke, az Ahmadinedzsádhoz képest világi reformernek számító Rafszandzsani megőrizte hatalmát és megkísérelheti félreállítani az elnököt. Ez azonban akár polgárháborúhoz is vezethet a Rafszandzsánit támogató hadsereg és az Ahmadinedzsád mögött felsorakozott forradalmi gárda között.

Tálas szerint a polgárháború lehetősége elenyésző. Az iráni társadalom a látszat ellenére nyugatosodik - mint az Index korábbi elemzéséből kiderült, Ahmadinedzsád ámokfutó nyilatkozatai nem számítanak különlegesnek, azaz valójában nem utalnak konzervatív fordulatra. A szankciópolitika Tálas szerint, Vatanka véleményével szemben, pont a reformistákat gyengítheti, a külföldi fenyegetés elbizonytalaníthatja a reformpártiak támogatóit és egységet teremthet a nagyhatalmi terveken dolgozó radikálisok körül.