• EU
• Archívum

• Dossziék

• Atomválság
• Litvinyenko
• Észak-Korea
• Szlovák–magyar
• Libanoni konfliktus

• Korábbiak

  • Zavargások Franciaországban
  • Pápadosszié
  • Katrina hurrikán
  • Gázháború
  • EP-választások
  • USA választás 2004
  • Ukrán választás
  • DK-ázsiai szökőár
  • Grúzia dosszié
  • Londoni robbantások
  • 9/11
  • Az iraki konfliktus

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A csadorba csavart lány letette a poharat, és rám nézett: "Azt kérdezed, hogy miért akarok elmenni innen? Tudod, itt egyáltalán nincs mit csinálni. Nincsen rendes munka, és az alapvető szabadságjogaink hiányoznak. A férfiak ostobák, azt hiszik, bármit megtehetnek velünk, és számukra a szabadság teljesen mást jelent. Szabadság ostobaságokat művelni. Hogy miért akarok elmenni? Hát nagyon egyszerű. Mert itt nincs jelenem, és nincs jövőm. Érted? Nincs jelenem, és nincs jövőm."

A húszéves muszlim lánnyal nem Afganisztánban, vagy akár az arab régió sötétebb, fundamentalizmustól fojtogatott országainak egyikében beszélgettem. Hanem Szíriában, a Damaszkuszi Egyetem levegős, főként nyugatias öltözékű diákok által benépesített büféjében. A beszélgetés tökéletesen illusztrálja azt a jelenséget, amit a New York Times egyik kommentátora nemrégiben "binladenizmusnak" nevezett.

"Miért utálják az arab világban ennyire Amerikát, honnan származik e keserű gyűlölet?"

A binladenizmus magyarázatot kínál a szaúdi terrorista és a hozzá hasonlók létére és motivációjára. Hogy miért utálják az arab világban ennyire Amerikát, honnan származik e keserű gyűlölet. Elszakad attól az elmélettől, amely szerint bár a szeptember 11-i terrortámadások ocsmányak, felháborítóak és igazolhatatlanok, valamilyen módon az Egyesült Államok mégis "tehet róluk", vagy felelős bekövetkeztükért.

Persze: kétségtelen, hogy vannak látványos okai az Amerikára zúduló gyűlöletnek, amikor arabok generációi nőttek fel úgy, hogy Izrael Amerikától vett F-16-osokról szórta rájuk a halált, hogy az izraeli katonák amerikai M-16-osokkal lőnek agyon kődobáló 12 éveseket, hogy Izrael kvázi gyarmatosító politikáját a palesztin területeken amerikai adminisztrációk egész sora támogatta, legalább hallgatólagosan. Amikor az arab sajtó szinte másról sem ír, csak újabb amerikai légitámadásokról Irak ellen. Vélt és valós megaláztatásokról az arab világgal szemben.

"Az arab országok egyike sem demokrácia. Legtöbbjük gazdasága posvány, alattuk az emberi történelem egyik legnagyobb demográfiai bombája ketyeg. Vezetőik válasza: bezárkózás és bűnbakkeresés."

Viszont. Kevés szó esik arról, hogy az arab világ ma sok szempontból a Föld legszerencsétlenebb régiója. A (Palesztinával együtt) 20 arab ország egyike sem demokrácia. Legtöbbjük gazdasága posvány, alattuk az emberi történelem egyik legnagyobb demográfiai bombája ketyeg: a lakosság több mint fele (!) 35 év alatti. A Föld két leggyorsabban növekvő nemzete a palesztin és a szír; utóbbiak negyven százaléka (!) 15 évnél fiatalabb. Gigászi gazdasági növekedés kellene ahhoz, hogy ennyi embernek munkát adjanak, és ez még az olajdollárok alatt roskadozó sejkségek mindegyikének sem sikerül - Szaúd-Arábia egy főre jutó nemzeti összterméke az elmúlt húsz évben csaknem harmadára (!) csökkent. És bár az Arab Liga a világ egyik legnagyobb szabadkereskedelmi övezetét hozhatta volna létre, a belharcok miatt az arab világ, amely az ötvenes években gazdasági fejlettségét tekintve még egy szinten volt Délkelet-Ázsiával, ma már elmaradott régiónak számít.

Az (illegitim) arab vezetők válasza erre a problémahalmazra a legtöbb helyen a bezárkózás, és a háborús, törzsi mentalitás fokozása. Szabad választások és szabad sajtó szinte sehol nincs a térségben. Ami van: bűnbakkeresés. A pánarab neurózis: szerencsétlenségünkről csakis mások tehetnek, elsősorban Izrael és a Nyugat. Míg az elmúlt évszázad történelme ezt némileg alátámasztja, ritkán kerül kimondásra, hogy az arab vezetők teljes erővel tüzelik ezt az össznépi siránkozást és bűnbakkeresést.

Az általában mérsékeltnek tekintett egyiptomi sajtó szeptember 11-i óta folyamatosan azzal van tele, hogy a terrortámadás az izraeli titkosszolgálat műve volt. A válaszcsapás megkezdése óta kritikátlanul idézik a tálibok minden hazugságát, az Egyesült Államokat állítva be háborús bűnösnek. Beszámolójukban Kabul Drezdává válik, a kis hegyi ország vértengerré. Ki nevezi ki az egyiptomi lapok főszerkesztőit? A mérsékeltségéért magasztalt, Nyugat-barát egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak.

Vagy vegyük a talán legfontosabb arab országot, az iszlám őshazáját, Szaúd-Arábiát. A királyság az elmúlt húsz év népességrobbanása miatt komoly gazdasági gondokkal küzd, az uralkodó al-Szaúd-ház korrupciójáról pedig legendák keringenek. A szaúdiak önérzetét eközben mérhetetlenül sérti, hogy hazájuk valójában nagyon gyenge: nem tud segíteni a palesztinokon, sőt még önnön védelmére is amerikai csapatokat vesz igénybe (Washington és Rijád szoros szövetségesek).

"Az eredmény: felnő egy dühös, vallási fanatizmustól fűtött nemzedék, amely a korrupt szaúdi királyi családnál csak a mögötte álló Egyesült Államokat gyűlöli jobban. "

A rezsim válasza? Szaúd-Arábia az iszlám fundamentalizmus legnagyobb támogatója talán az egész világon. Dollármilliárdokat (!) fordítanak a radikális és Nyugat-ellenes vahabizmus terjesztésére, olajdolláraikból többek közt részesült a Talibán is. Az ötlet: a vallási iskolák, mecsetek felszívják az elégedetlenkedők egy részét, az Allahtól való legitimáció pedig megkérdőjelezhetetlen. Az eredmény: felnő egy dühös, vallási fanatizmustól fűtött nemzedék, amely a korrupt királyi családnál csak a mögötte álló Egyesült Államokat gyűlöli jobban. Oszama bin Laden Rijád utcáin örvend a legnagyobb népszerűségnek.

Vagy Irán. Bár etnikailag nem arab ország, problémái - és válaszai - igen hasonlóak: szorítsuk a tengerbe Izraelt, halál Amerikára, és pénz kofferszámra a Hezbollahnak. Figyelemelterelés.

A helyzet az, hogy az arab rezsimek nem tudnak mit kezdeni a szarral, amiben nyakig ülnek. Így hát bűnbakot keresnek. Megpróbálják elterelni a figyelmet önnön bénaságukról. Izrael- és Amerika-ellenes propagandával, helyenként pedig az iszlám fundamentalizmus támogatásával polcolják fel roskadozó rendszerüket. Fiatal és kilátástalanságtól dühös népességük pedig kétféleképpen reagál: vagy szerez egy amerikai (ó, irónia!) vízumot és eltűnik az országból (össznépi betegség ez). Vagy pedig hátatfordít a szemétdombnak, amit apái és nagyapái összehoztak, és a vallásba menekül. Nem csoda, hogy a gazdaságilag kilátástalan időszakok mind fellendüléshez vezetnek az iszlámista szervezetek tevékenységében.

Egy jómódú alexandriai webprogramozó azt mondta nekem: reméli, hogy megéri a napot, amikor hazája, (a zsidó állammal először békét kötő) Egyiptom újra háborúba indul Izrael ellen. "Az életem adnám érte" - mondta. Így gyártják futószalagon a "mérsékelt" arab rezsimek a bin Ladenek százait, ezreit.

De jelentem, remény van. Katarban, egy apró olajsejkségben nemrég megalakult a térség első és egyetlen igazán szabad tévétársasága, az al-Dzsazíra. A tévé valódi politikai vitákat közvetít, valódi riportokat gyárt, a valóságról szól. A térségben mindenki ezt nézi. A globalizáció lassan belopja a szabadságot is e reménytelen régióba. Jordánia királya, a Nagy-Britanniában tanult II. Abdullah nemrég, a világon negyedikként, szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. Bahreinben ez évben népszavazás döntött arról, hogy a kis olajkirályság átalakul alkotmányos monarchiává. Hamarosan Katar is követi példáját.

Jövőjük még lehet, ha a jelenüket el is vették.

Aleppó - Damaszkusz, 2001. október

N; N;