• EU
• Archívum

• Dossziék

• Atomválság
• Litvinyenko
• Észak-Korea
• Szlovák–magyar
• Libanoni konfliktus

• Korábbiak

  • Zavargások Franciaországban
  • Pápadosszié
  • Katrina hurrikán
  • Gázháború
  • EP-választások
  • USA választás 2004
  • Ukrán választás
  • DK-ázsiai szökőár
  • Grúzia dosszié
  • Londoni robbantások
  • 9/11
  • Az iraki konfliktus

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Bár egyelőre csak a tálibokkal számoltak le, Oszama bin Laden, a szeptember 11-i terrortámadások gyanúsítottja még "szabadlábon védekezhet" - vagyis a játszma távolról sem ért véget -, az elmúlt három hónap szolgált pár tanulsággal.

Az ikertornyok leomlásának látványa drámai és megdöbbentő volt, de hatása korántsem olyan világrengető, mint hihettük; a káosz nem gyűrűzött tovább, a globális kapitalizmus nem borult meg, a civilizációk összecsapása elmaradt. Oszama bin Laden nem ért célt. Buktuk az Armageddont.

A globalizáció túlélte szeptember 11-ét

Az al-Kaida - lényegében a tökéletes globalizációellenes szervezet, ahogy egy brit kommentátor találóan megjegyezte - azzal, hogy a globális kapitalizmus és a nyitott társadalom jelképének számító Egyesült Államokra sújtott le, arra számíthatott, hogy lenyomja az (Amerika vezette) globalizációt, úgy ahogy van. De az annyira féltett globális (kapitalista) világrendszer nem omlott össze, sőt. A világ nem egészen úgy reagált a sokkra, mint sokan várták.

Valóban fennállt a veszélye, hogy a beijedt országok, vállalatok, egyének visszahúzódással, új izolacionizmussal reagálnak a terrorra, véget vetve a kilencvenes évek nyitottságának és dinamizmusának. De ez nem történt meg. Épp ellenkezőleg. Igaz, hogy a terrortól rettegő államok hoztak olyan törvényeket, amelyek számottevően korlátozzák az egyének szabadságát és csökkentik a határok átjárhatóságát - Kína egyenesen megtiltotta az arabok beutazását területére -, és a terrorizmustól való félelem miatt - alighanem csak időlegesen - jelentősen visszaesett a nemzetközi turizmus és utazás. De sok területen épphogy mélyült az integráció, erősödött a globalizáció.

Oroszország új együttműködési megállapodást kötött a NATO-val, és a terrorellenes küzdelem közelebb hozta a Nyugathoz, mint az elmúlt tíz évben szinte bármikor. Egy évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy volt szovjet köztársaságok légterét és területét használja fel katonai célokra az Egyesült Államok. A NATO további bővítése előtt már nem áll komolyabb akadály, és megegyezés születhet a stratégiai támadófegyverek számottevő csökkentéséről is.

A háborús koalícióépítés logikája húsz éve először Iránba vitte a brit külügyminisztert; már-már barátian beszél Teheránról az évtizedek óta halálos ellenség Washington is. Az eddig elszigetelt iszlám köztársaság kereskedelmi egyezményt írt alá az Európai Unióval. Szintén a háborús szükségszerűség jegyében kapott kedvezőbb kereskedelmi feltételeket az EU-tól a (muszlim) Pakisztán, és megszűntek a nukleáris fegyverkísérletek miatt meghozott szankciók is. Az Unió bővítését nem lassítják számottevően az események.

A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) új tárgyalási fordulóját előkészítő katari találkozó sikeres volt; a WTO-nak most már az 1,3 milliárdos Kína is tagja, ami mindenképpen új fejezet a világkereskedelemben. Az amerikai képviselőház felhatalmazta az elnököt, hogy a kongresszus beleszólása nélkül, zavartalanul tárgyalhasson egy újabb kereskedelmi fordulóban (fast-track) - ha a szenátus is beleegyezik, az elnök 8 éve először kapja meg ezt a jogot. És az országok közti kereskedelem a globalizáció fő motorja.

A korábban már-már új izolacionizmussal gyanúsított amerikai vezetést sem vádolja senki többé azzal, hogy nem érdekli, mi történik országa határain kívül. Az Egyesült Államok befelé fordulásának, ami a kilencvenes évekre sok szempontból rányomta a bélyegét, vége. George W. Bush-on sem gúnyolódnak már sokan; felszívódott a gagyinak és ostobának beállított texasi bunkó viccfigurája. Elhamarkodott cselekvéssel, önfejűsködéssel, bénázással az amerikai elnököt senki nem vádolhatja. Ami azt illeti, nagyobb magabiztossággal - és főként hatékonysággal - látszik mozogni a nemzetközi porondon, mint sok európai társa, például a hiperaktív, örökké moralizáló Tony Blair. (Ennyit ér a hidegvérű brit és a műanyag tévéamerikai kliséje.)

Háború ésszel és erővel

Egyelőre megúsztuk a világháborút, az agyatlan "arabbombázást", a "civilizációk összecsapását". Az Egyesült Államok nem csapott oda ész nélkül, nem rontott vicsorogva a sűrűjébe; valóban, Amerika válasza a legtöbb tekintetben óvatos és megfontolt volt - és egyelőre úgy látszik, hatásos is. (Hogy ez így is marad-e, nem tudni: egyelőre nem világos, mi lesz a következő lépés, mi lesz a következő célpont.)

A háború, visszatekintve az eddigiekre, még a civil áldozatokkal együtt is viszonylag tiszta volt és gyors. Ami az elején átgondolatlan bombázásnak tűnt, ma már a türelmetlenebbek szemében is eredményes és precíz hadviselésnek látszik. Ahhoz képest, hogy Amerika - a tálibellenes erők szárazföldi támogatásával - mindenestül kitakarított egy bűnös rezsimet Afganisztánból, a győzelem nem csak gyors volt, de bámulatosan kevés véráldozattal is járt.

(Kétségtelen, a végjáték még hátra van: az afgán törzsfőknek vannak lejátszatlan meccseik egymás közt, a tálibok jó része pedig egyszerűen csak átállt, vagy felcsapott banditának a kaotikus állapotok közepette. Bin Ladent még mindig nem fogták el, és a Pentagon egyre óvatosabban nyilatkozgat a háború eme fázisáról, a gerillák elleni harcról a hófödte afgán hegyekben, amiről mindig is lehetett tudni, hogy gáz lesz.)

Nem tudni, mi lesz a szerencsétlen ország további sorsa: hajlandó lesz-e a vonakodó Nyugat elég figyelmet és pénzt fordítani Afganisztán rendbeszedésére, megtűrik-e egymást a félbarbár törzsek. De az biztos, hogy a tálibok elkergetése áldás volt az országnak, amiért, kétségtelen, sokan hálásak is a fehércsillagos bombázóknak.

Kiderült az is, hogy az amerikai hadsereg nem csak egyszerűen erősebb és fejlettebb, mint bármelyik más országé, de sokkal erősebb és sokkal fejlettebb. Az afganisztáni sikerben nem az a kemény, hogy milyen gyorsan lesöpörték a tálibokat. Hanem az, hogy mindezt úgy tették, hogy az európai szövetségeseknek alkalmuk sem volt igazán, hogy besegítsenek. Még a briteknek sem. A különbség Amerika és Európa közt katonailag, most látszik igazán, valóban gigászi. A szövetségesek bénázása nélkül pedig egyszerűbb és hatékonyabb a háború.

Amerika egyedül lenyom mindenkit, simán. Hála bin Ladennek, az Egyesült Államok dominanciája egyértelműbbnek látszik, mint valaha.

N; N;