Judit
-2 °C
8 °C

A Gulag után nevelt olimpiai bajnokokat

2006.05.10. 16:44
Ígéretes bokszoló lehetett volna Magyarországon Máté Lajos, ha nem viszik el kényszermunkára Szibériába. A hazatéréssel többször próbálkozott, előbb nem engedték, aztán már ő gondolta meg magát. Szentpéterváron egy sportiskolában tanít, hetvennyolc évesen is edzősködik, két olimpiai bajnok - egy gátfutó és egy sílövő - nevelkedett a keze alatt. Az Indexnek a szovjetek doppingolásáról is beszélt, az egyetemről, ahol a módszereket tökéletesítik. Volt életveszélyben, de megvédte magát, sohasem félt a szókimondástól, harag azonban nincs benne, mert egy véletlen alakította életét. "Él, mint Marci Hevesen", és fájlalja, hogy a lánya már nem tud magyarul.

Útközben, a sportiskolát keresve, egy olyan emberbe botlottam, aki nemcsak ismerte önt, de azt is sietett elmondani: ön a város, de lehet, hogy egész Oroszország legnagyobb magyarja.

Na, ez valamelyik haverom lehetett, van belőle egy pár. Meg az is lehet, hogy valamelyik edzőkolléga volt, akivel beszélt. Ötvenhét éve vagyok a városban, hagytam időt arra, hogy megismerjenek.


Máté Lajos 78 évesen még mindig aktív edző (fotó: Nyilas Gergely)

Hihetetlen élettörténet az öné, málenkij robotra hurcolták, majd nem engedték, később nem akart hazamenni. Mindent, jelenlegi életét a sportnak köszönheti annak ellenére is, hogy nem lehetett olimpiai résztvevő. Mondja, amikor 1945-ben felrakták az Oroszországba induló vonatra, nem sejtett semmi rosszat?

Egyáltalán semmit. Máskor is pakoltunk már vonatokat az oroszoknak, takarítottuk a romokat, adtak érte finom barna kenyeret, ami nagy kincs volt akkoriban, úgy nézett ki, mint a csokoládé. Én akkoriban, tizenhét évesen szinte csak a gyomromra tudtam gondolni. Mielőtt elvittek, akkor is a nagynénémhez igyekeztem a Rózsa utcába, a Keleti pályaudvar mellé. Ha tudom, mi vár rám, azonnal elmenekülök, nem esett volna nehezemre, mert könnyen le tudtam volna ütni azt a pöttöm katonát, aki a vagonba taszított. De úgy tűnik, kicsit naiv voltam, és mivel magyarul mondták nekem, hogy kicsi robotra visznek, nem gyanakodtam.

Mikor lettek furcsa érzései?

A vonat csak ment, ment, sehol sem állt meg, mi pedig a monoton utazástól egyre feszültebbek lettünk. Egyikünknek volt egy kisbicskája, azzal lyukat vágtunk a padlóba, hogy legalább pisilni tudjunk. Az első néhány óra után már aggódtam, de csak három nap múltán raktak ki bennünket a vagonból. Azt sem tudtam, tudtuk hirtelen, hol vagyunk. Később derült csak ki, az egyik nikkelbányában kötöttem ki, Orszkban, az Urál lábánál. Akkor, tizenhét évesen, egycsapásra felnőtt lettem. Az életem pokollá vált, reggeltől estig a vegyi üzemben dolgoztunk, sanyarú koszton éltünk, olyan kásákat kellett ennem, amit önszántamból sohasem tettem volna meg. A cirokot is megfőzték. Azt a semmilyen ízt lehetetlen feledni. Az érkezéskor mégsem voltam teljesen kétségbeesve, akkor sokkal inkább, mikor a többi magyar sorstársam hazamehetett, még a német foglyok is, csak én egyedül nem. Engem nem engedtek, mert Beregsurányban születtem, és azt hitték, hogy az a nagy Szovjetunióhoz tartozik, nem Magyarországhoz. Próbálkoztam, amikor csak lehetett, de csak a fejüket csóválták. Akkor elképzelni sem tudtam, mi az ördögért kell tovább maradnom, ezt is csak később tudtam meg.

Hogyan került ki végül a bányából?

Pár hét múlva megszöktem, de akiknél menedéket kerestem, feladtak, mert ötszáz rubelt kaptak értem. Egy farkas elejtése is ennyibe került, az akkor elmondhatatlanul nagy pénz volt. Szibériába vittek, az Urál túloldalára, megjártam három munkatábort is. Mivel otthon a Csepelben középsúlyban bokszoltam, ismertem az alapütéseket, a Gulagon lévő katonák pedig semmit sem tudtak a sportágról, elkezdtem őket tanítani. Kettőt-hármat orrba vágtam, meglett a tekintélyem, és azt is látták, hogy képes leszek a tudásomat továbbadni. '47-ben egy versenyen is indultam, meg is nyertem, emiatt megbecsültek, így hagyhattam el örökre a tábort. Pár év múlva már nem voltam hontalan sem, papírokat kaptam, igaz a nevem Ludvig Adalbertovics Matejre változott, nem lehettem Máté Lajcsi, ahogy mindenki szólított.

Bajnokságot is nyert?

Azt hiszem, konkrét bajnokságot akkoriban még nem rendeztek, de úgy gondolom, a második legjobb én lehettem, csak egy nagyon keményfejű tatárral nem bírtam. Olyan kemény volt az álla, amilyet még nem láttam. A helsinki olimpiára viszont nem engedtek ki, mert attól tartottak, hogy rögtön lelépnék. Velem együtt így járt egy lett srác is. Abban nem is tévedtek, hogy mindent elkövettem volna a hazamenetelért.

Az edzősködést mikor kezdte?

'49-ben kerültem be a leningrádi főiskolára, négy óra tanulás mellett négy órát edzettem. A jobb alkarom megsérült, elrepedt a csontom, így a boksztól fokozatosan el kellett szakadnom. Mivel úszásban és atlétikában sem voltam rossz, pluszórákat vállaltam, továbbadtam nekik is a tudásomat. Az életem egyre inkább élhető lett, városi bajnokot neveltem '52-ben, három év múlva vehettem egy Moszkvicsot, nagy szó volt az akkortájt.

Hogyan élte át az '56-os magyar forradalmat?

Mi úgy tudtuk itt, a nyilasok és a földbirtokosok visszavették a hatalmat, és hogy a kommunistákat lábbal felfelé akasztották fel Pesten, ezért kellett a szovjet csapatoknak visszaállítaniuk a rendet. Csak tudat alatt sejtettük, a valóság nem ez. Az itt tartózkodó katonatiszteket hazarendelték, el ne mondhassák a környezetükben, mi történt valójában. Nekem még annyi rémlik, hogy a Papp Laci egyszer idejött, ez már '57-ben lehetett, de nem hagyták, hogy hivatalosan beszéljek vele. Nem hivatalosan sikerült persze, dumáltunk egy jót, hívott haza, csak azt ő nem tudhatta, hogy ez milyen nehéz.

Életveszélyben
"A vadak közt erősnek kellett lenni" - emlékezett vissza a Gulagon eltöltött hónapokra, és elmondta, hogy mindig az volt a főnök, aki többségbe került. Egy ízben a tatárok voltak többségben, és a főnökük úgy gondolta, az ő napi faadagját, majd az újonc, az egyedüli magyar fogja kivágni. Verekedtek, Máté felülkerekedett, de a táborból szöknie kellett, különben megölték volna a többiek, az őrök pedig biztosan nem védték volna meg. A szökés könnyen ment, nem volt felügyelet, mert nem is volt hová menniük a raboknak, legfeljebb egy másik táborban köthettek ki. A következő "állomáson" ellopták a csizmáját a németek, neki kapcába csavart lábbal kellett mennie ölfát vágni, de aztán az észtekkel összefogva visszaszerezte. "Életemben akkor találkoztam csecsenekkel, na azok tényleg kemény gyerekek voltak."

Sokszor próbálkozott ezek után a hazatéréssel?

Sokszor. Éveken át küszködtem, hogy hazatelefonálhassak a Komáromban élő bátyámhoz. Gondolhatja, milyen nehezen tudtam elérni, hány embernek kellett a rokonszenvét különböző ajándékokkal elnyerni a kapcsolat létesítéséhez. '62-ben hazamehettem Magyarországra, de nem maradhattam, pár év múlva már maradhattam volna. Akkorra viszont már olyan egzisztenciát kellett volna hátrahagynom, otthon mindent a nulláról kezdenem, amit ésszerűen nem vállalhattam. A háromszobás lakásomat nem tudtam volna értékesíteni itt, mert a lakások nem cserélhettek gazdát pénzért.

Így maradt Szentpéterváron, és két olimpiai bajnok is megfordult a keze alatt. Lehetett látni az első pillanatban a gátfutó Vera Komiszova vagy a biatlonos Dmitrij Vasziljev tehetségét?

Nem. Verával két évig dolgoztam, első látásra a bátyja tehetségesebb versenyzőnek tűnt. Az elhivatottsága átlag feletti volt, de az olimpiai bajnoksága 100 gáton meglepetésnek számított a csonka 1980-as olimpián. Ott ültem én is az edzők között a Luzsnyiki páholyában, az öltözőben gratuláltam neki, akkor is csak azt tudta mondani, amit nemrégiben, pár hónapja, amikor összefutottunk: nem hiszi el, hogy sikerült neki. Dmitrij atléta volt a kezem alatt a sportiskolában, aztán elcsábították a sílövők, jobb anyagi feltételeket kínáltak neki, mert miután fegyvert adtak a kezébe, nem bánt vele ügyetlenül. Szarajevóban és Calgaryban is ő volt a győztes váltó kezdő embere, hibátlanul lőtt. Itt a bejáratnál van Natasa Antyuk fényképe is, ő nemrégiben hagyott el bennünket, mert Moszkvában sokkal több pénzt kínáltak neki. Tavaly világbajnok lett a négyszázas váltóval. A mi életünk, itt az Olimpiai Kutatóintézetben, már csak ilyen. Jönnek-mennek a gyerekek, nekünk a kiválasztás a dolgunk. A tehetségesek Moszkvában kötnek ki.


Vera Komiszova útban a moszkvai arany felé

Hetvennyolc évesen még naponta edz a gyerekekkel?

Hát persze! Nem fáj semmim, így odaállok a dobókörbe, és a súlylökőkkel elhitetem, egy gyors jobbegyenessel sokra jutnak. Csaknem ugyanaz a két mozdulat. Még tizenöt éves tanítványom is van, ameddig bírom, kísérem a pályáján. Ebben lelem az élvezetet, még mindig szeretek első lenni.

Megkerülhetetlen a kérdés: korábban, illetve most, kapcsolatba került-e a doppinggal?

Mi sohasem. Nekem az volt az elvem, hogy inkább a gyerekek váltsák ki a gyógyszereket, vitaminokat a patikában, nehogy később azt mondhassák, az edzőtől kapták, nehogy bajom legyen belőle. De tudtam, hogy van dopping, viccesen kérdezgetem is az innen kikerülő bajnokokat, hogy beszedték-e a tablettákat?

Mikortól doppingolhatnak az oroszok, szovjetek?

Azt hiszem, a '60-as olimpián már volt valami. De lehet, hogy már négy évvel korábban is.

Megdöbbentett.

Ez csak az én véleményem. Nézze, külön egyetem van itt a doppingra. Négyezer dollár egy teszt elvégzése, nagyon vigyáznak, nehogy baj legyen. Mivel nyugodtan szeretek aludni, én sose kerültem kapcsolatba a szerekkel.

Az athéni magyar doppingbotrányokról hallott?

Hallottam. De az oroszoknak is megvolt a maguk baja, mert a súlylökő Korzsanyenko is fennakadt a szűrésen.

A szókimondás miatt nem lett baja?

Nekem? Mi lett volna? Nem mondom, megfenyegettek azzal, hogy elvisznek a Gulagra. Érti? Engem, aki már voltam ott. Hát ettől nem ijedtem meg, bár nyilván a hátam közepére se kívántam volna még egy évet, vagy akárcsak egy hónapot is ott. Egyébként az volt az általános, hogy legyintettek egyet, és csak annyit mondtak, nem tudom, miről beszélek, mert nem tudom rendesen a nyelvüket. Pedig én már nagyon is értek mindent.

Vodka nyet, pezsgő da

Máté Lajos elismert ember lett Szentpéterváron, az olimpiai bajnok Jevgenyij Pljuscsenko edzője, Alekszej Misin most is tartja vele a kapcsolatot, főiskolára is együtt jártak. Ljudmilla Bjelouszova is tagja volt a csoportnak, ő később Oleg Protapopovnak lett a felesége, és nyertek együtt műkorcsolyában olimpiai aranyakat.

A háromszoros olimpiai bajnok, sokszoros világcsúcstartó súlyemelőt, Vaszilij Alekszejevet is közelről ismerte, mondta is neki többször, jobban kellene vigyáznia a súlyára, ne legyen akkora hasa, mire utóbbi csak annyit válaszolt, abban van az ereje. A bokszvezérkarral mindig jó viszonyt ápol - még ringbíró is lehetett egy szovjet bajnoki döntőn -, a magyar konzulátussal azonban megszakadt a kapcsolata, bár egy időben rendre vendégül látták őt. "Visszahúzódó ember vagyok, nem szerettem meg a vodkát, pedig alkalmam lett volna rá bőven. Esetleg egy kevés pezsgőt iszom, de ahhoz is hangulat kell."

Elégedett a sorsával?

Tudja isten. A korosztályom, a huszonnyolcasok sokra vitték. Orvosok, jogászok lettek. Ha Magyarországon maradok, valószínűleg sportoló, bokszoló leszek. Éppígy lehet, hogy továbbvittem volna apám kovácsműhelyét. Itt meg élek most, mint Marci Hevesen.

Van még önben harag, mert így alakult az élete?

Haragudni? Minek? Mert betereltek egy vonatba, és mert nem láttam előre, mi történik velem?

És azon a banális kérdésen gondolkodik-e, miként alakulhatott volna az élete, ha akkor nem terelik be a vonatba?

Mostanában egyre többször. Fekszem az ágyban éjszaka, megelevenedik előttem az életem, pereg a film, engem ver a veríték, aztán rájövök, nincs értelme ezen gondolkodni. Így alakult, ránézek a lett feleségemre, aki az egyetemen tanít, a lányomra gondolok, a hamarosan egyéves unokámra, és hogy majd ők mondják nekem magyarul: hogy vagy drága aranyos apukám? Sajnos, mást már nem nagyon tudnak az én nyelvemen. Sajnos.