Kásás: Nem véletlen, hogy mindig mi kapunk ki egy góllal

Kezdjük az április elsején szerzett melbourne-i világbajnoki ezüstéremmel. Milyen előjelekkel készültek, hogyan érezte, milyen a csapat?

Nekünk, Norbival és Szecskával kicsit később kezdődött a felkészülés, ami eleve nagyon rövid volt, hiszen normális esetben, nyáron két-három hónapos edzéslehetőség van egy világverseny előtt. A mostani vb-időpont ilyen szempontból nem volt túl szerencsés, de ez minden csapatot egyformán érintett. Mint minden világversenyre, most is optimistán mentem ki. Úgy éreztem, hogy nagyon jó csapatunk van, amely már Belgrádban, az őszi Eb-n is győzelmi esélyekkel indult, és a döntőbeli győzelem is abszolút benne volt a pakliban. Sajnos nem jött össze. A felkészülés alatt nem vettem észre olyan jeleket, amelyek arra utalhattak volna, hogy most sem sikerül. Ennek nyilvánvalóan több oka is van, lehetne feszegetni órákig. A lényeg, hogy a jövő évi legfontosabb versenyre, az olimpiára megfejtsük és kiküszöböljük az okokat.

Milyen körülmények fogadtak a helyszínen?

Nagyon jó, kényelmes, modern szállodában laktunk, apartmanokban, óriási "lakosztályaink" voltak. Sajnos az étkezéssel akadtak kisebb-nagyobb problémák, elég íztelen volt a koszt, ezért három-négy nap után már kijárkáltunk a belvárosba és a különböző japán, kínai és olasz éttermeket látogattuk, mert a hivatalosan lekötött és kifizetett csomag részeként kapott ételkínálat nem volt változatos és tápláló. Ez apróságnak tűnik, de hát nekünk ez a benzinünk, szükségünk van arra, hogy rendesen táplálkozzunk. A szervezés jó volt, attól eltekintve, hogy néha elég sokat késtek az értünk jövő buszok.

Mindenki tudta, hogy két gyenge majd egy közepesen erős válogatott lesz az ellenfél az első körben. Mennyire lehetett ott érezni, hogy a csapat összerázódik az első három meccs alatt?

Semennyire. Azt tudtuk előre, hogy az első nehéz meccsünk valószínűleg a negyeddöntőben lesz, végül aztán ez sem sikerült nehézre a németek ellen. Ha azt vesszük, hogy mi hárman nem játszottunk Kolozsváron, akkor gyakorlatilag nekünk a felkészülés kezdetétől az első igazán fontos és nehéz meccsünk az elődöntő volt. Ez is azt mutatja, milyen kevés volt az idő a rendes felkészülésre. Az első két-három meccs - bár nem illik ilyet mondani - elég értelmetlen volt, könnyen vettük az akadályokat, a románok ellen ugyan kicsit megszenvedtünk, de ott sem forgott veszélyben a siker. Nem tudom mennyire jó vagy rossz az egy világversenyen, ha az eleje ennyire könnyű. Volt már olyan csapat, amelyik ilyen könnyű sorsolással is tudott nyerni. Emlékszem, amikor '98-ban kikaptunk a spanyoloktól a perth-i vb-n, akkor ők könnyű úton kerültek be a döntőbe, és meg tudtak minket verni. Nincs szabály. Tény, hogy az utolsó két meccsünk ellentéte volt a vb elejének, olyan kiélezett küzdelem volt, hogy nüanszokon múlott már az is, hogy bejutottunk a döntőbe, ott pedig a vereségnek.

Mi az oka annak, hogy ezen a két meccsen ilyen rendkívül éles küzdelem volt, függetlenül a végeredménytől?

Athén után elindult egy folyamat a riválisoknál. Elkezdtek fiatalítani, méghozzá elég durván, és ez Montrealban, tavaly a Világkupán és Belgrádban érződött is; nem tudták felvenni a versenyt a szerbekkel és velünk. Azonban már akkor látszott, hogy az általuk elkezdett munkának meg lehet a gyümölcse, ugyanis az alapok nem voltak rosszak a horvátoknál és a spanyoloknál sem. Tudomásul kell venni, hogy nem csak mi és a szerbek létezünk a vízilabda-világban. Mindenki ezt a két csapatot szeretné utolérni, ez van előttük, ezért edzenek minden nap, ezért döglenek bele a vízbe, hogy egyszer minket meg tudjanak szorítani, vagy meg tudjanak verni. Fiatal játékosok ellen játszottunk, már az elődöntőben, akiknek még igazából nincsen rutinjuk, de borzasztóan éhesek voltak a győzelemre, hiszen közülük sokan még semmit sem nyertek. Ennyit számít a motiváció, hogy próbálnak minket utolérni, és mindent megtesznek azért, hogy ne tudjunk ellenük nyerni. A spanyolokat az is ösztökélte, hogy megszakítsák a számukra kedvezőtlen sorozatot, hiszen az utóbbi időkben nem kaptunk ki tőlük. A horvátokban pedig - annak ellenére, hogy Belgrádban nagyon hátul végeztek -, valahogy mindig bennük van az, hogy ott lehetnek a döntőben, és bárkit meg tudnak verni. Rudics nagyon jó munkát végez, tudja "mitől döglik a légy", mi kell ahhoz, hogy aranyat nyerjen a csapat és ezzel a sok fiatallal olyan csapatot formált, amely a szerbeket szanaszét verte.

Azt a meccset látta?

Nem. Összefoglalót, a gólokat láttuk, élőben nem. Az tény, hogy mi is megkönnyebbültünk valamennyire, amikor megtudtuk, hogy a szerbek kikaptak az elődöntőben, de nekem a második érzésem már az volt, hogy ez nem lesz könnyű. Tehát valahol ott vibrált a levegőben, hogy a horvátok nem lebecsülendők.

A margitszigeti kétkapuzáskor észrevették, hogy valamiben nagyon jók?

Voltak jelek, ugyanakkor majdnem mindegyik edzésen megvertük őket, lehet, hogy mindegyiken. Persze az edzés nem mérvadó, egy világbajnoki döntő egészen más hangulatú. Abszolút benne volt a pakliban az is, hogy nem fogunk nyerni, még akkor is, ha esélyesek voltunk, mivel egy vb-döntőn minden megtörténhet. Athénban nagyon úgy állt, hogy kikapunk a szerbektől, akkor mégis nyertünk, és nem a szerbek ajándékozták nekünk az aranyat. Ezért kicsit az ellenfél lenézése, ha most azt mondjuk: mi vagyunk a legjobbak. A sportban nem lehet mindig a topon lenni, és most egyelőre nem vagyunk ott. Nincsenek sorozatban véletlenek, valamiért mindig mi kapunk ki egy góllal és nem az ellenfél.

Azért a döntő tényleg eléggé "meg volt nyerve", és nem csak 7:5-nél, már korábban meg lehetett volna adni a kegyelemdöfést.

Igen, ez így van, de így volt az előző három döntőben is, amit elveszítettünk. Mindig megvolt a sanszunk arra, hogy megnyerjük. Belgrádban 5-2-re vezettünk, ha ott még lövünk egy gólt, 6:2, és szerintem már nem állnak fel a padlóról. Montrealban ugyancsak egy góllal veszítettünk, a Margitszigeten a hosszabbításban. Most is elég lett volna még egy gól az utolsó negyedben 7:5-nél, vagy 7:6-nál is. Annyiszor volt lehetőségünk, hogy nem is emlékszem már pontosan, milyen állásoknál. Valahogy ezen kellene túllépni, hogy végre mi örüljünk. Egy meccs négyszer nyolc perc, tehát hiába mondjuk, hogy még egy gól akkor, abban a pillanatban elég lett volna. Valahogy vissza kellene térnie annak az önbizalomnak, vagy hát nem is tudom, valaminek, annak a szikrának, amitől belőjük még azt az egy gólt, ami fontos, azt, ami eljuttat minket a dobogó legfelső fokára.

Ne feledjük azért, a nüanszok a spanyolok ellen a mi javunkra döntötték el a meccset. Tehát nem lehet azt mondani, amikor élessé válik a helyzet, akkor mi kivétel nélkül mindig veszítünk.

Így van, én is ezt mondom: annyira kiegyenlített a mezőny, legalábbis az első négy csapat, hogy már az elődöntőben simán elbukhattunk volna. Ha Perez nem ügyetlenkedi el a kapu előtt azt a szituációt, akkor most arról beszélnénk, milyen meccset vívtunk a szerbekkel az olimpiára való kijutásért. Úgyhogy valahol a sors ezt visszaadta a döntőben. Mint ahogy az ausztrálok kiestek úgy, hogy a félpályáról kaptak egy gólt az utolsó másodpercben. Ezt a gólt Felugo lőtte, aki a következő meccsen kihagyott egy sorsdöntő ötméterest. A sors visszavette. Lehet, valami nekünk már ott, a spanyolok ellen nem működött tökéletesen. És még így is volt esélyünk a horvátok ellen.

Nem fatalista véletlenül?

Nem. De hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, és aki megnyer egy meccset, megver minket, azt meg is érdemli. Tény, hogy olyan szempontból mi voltunk a hülyék, hogy ha belövünk egy pár helyzetet, vagy hogyha egy kicsit jobban figyelünk a végén, akkor megnyerhettük volna, de hát ez csak feltételes mód.

Mennyire játszottak szerepet a döntőbeli vereségben egyéni hibák?

A múltkor néztem a Nap-keltében Szívós Marcit, akit behívtak a stúdióba és hát gyakorlatilag mindent kapott azért a kihagyott helyzetért. Nagyon sok fórumon is láttam, hogy a nyakába varrták a vereséget. Ez engem nagyon bánt, mert nem igazságos. Egyrészt abban a helyzetben ott lehetett volna bármelyik másik játékos, és lehet, hogy ő is kihagyja. Másrészt pedig addig a helyzetig valahogy el kell jutni. Ki lehet hagyni, ez benne van, tizenhárman vagyunk, tehát ha csak az én példámat veszem, ha mondjuk a hét lövésből nem csak egy megy be, hanem mondjuk legalább kettő, vagy három, akkor ugyanúgy nyerhettünk volna. És jó pár másik játékosnak is volt ilyen lövőstatisztikája. Megmondom őszintén, rosszul éreztem magam, amikor néztem a műsort, ott volt Marci tizenhárom percen keresztül és kétszer-háromszor visszajátszották a helyzetet, kielemezték, mintha csak ezen múlt volna. Pedig ez csapatjáték. Ő nagyon jól tudja, hogy hibázott, de ha mondjuk, akkor az ellentámadásból nem kapunk egyből gólt, akkor ugyanúgy megnyerhettük volna. Sőt, még iksznél is megnyerhettük volna. Az nem lehet, hogy egy kihagyott helyzet miatt mindenki elveszítse a fejét, és már nem tudunk utána odafigyelni! Éppen itt kell kijönnie a jövőben annak, hogy mi egy nagy csapat vagyunk.

Most ziccert adott. Rendben van, hogy nem tetszett, amit Marcival műveltek, de azért ön, meg Benedek is kapott a fórumokon elég rendesen, mint öreg, nagy tekintélyű játékosok, akik nem a várt teljesítményt nyújtották. Erről mi a véleménye?

Abszolút várható volt. Tibivel már a sydneyi olimpia győzelem után egy évvel, a budapesti EB-bronzot követően kaptunk olyan üzeneteket, hogy "Benedek, Kásás takarodj", és utána azért még nyertünk egy pár aranyat. Igazából ez benne van. Sajnos régen túl sokat foglalkoztatott, és mély nyomot hagyott bennem az ilyesmi, most már úgy érzem, hogy "hozzá tartozik", sőt, végül is valamilyen szinten igazuk is van az embereknek. Persze nem tudják, hogy mi van a színfalak mögött, és hogy mennyi munka van még egy ilyen ezüstben, tehát egy ilyen "rossz játékban" is. Benne van a pakliban, végül is mi tettük magasra a mércét, fel kell vállalni, hogy ha nem úgy játszunk, ahogy megszokhatták tőlünk sokszor, akkor nem csak dicsérnek minket, hanem ugyanúgy el is marasztalnak. De valahogy érdekes módon ez nem esett annyira rosszul, mint Marci esete, akire egyből ráugrottak, hogy "Marci, te haza se gyere". Biztos neki is nagyon rosszulesett, és ő még talán nincs is hozzászokva, én már azért szerencsére igen. Elég, ha az ember egy meccsen, vagy egy világversenyen nem úgy szerepel, ahogy szeretne, ahogy különben tud, azonnal megkapja a magáét.

Vb után vagyunk, véget ért egy korszak? Érez olyat, hogy most akkor itt lezárult valami?

Nincs ilyen érzésem. Olyan érzésem van, hogy jön az utolsó fontos év ebben a ciklusban és hát eddig mindig az volt a szlogen az ezüstök után, hogy nem baj, Peking a végcél. Úgyhogy, most már tényleg Peking a cél és mindent, mindent be kell vetni annak érdekében, hogy meglegyen a harmadik olimpiai arany. Úgy érzem, minden játékosnak úgy kell nekiállnia ennek az egy évnek már nyártól kezdve, hogy most aztán tényleg nem számít semmi, csak az, hogy megint megtaláljuk a kulcsát a győzelem zárának. Egy utolsó nagy nekifutásra van szükség, mert utána tényleg lehet, hogy vége lesz egy korszaknak. Ezt szerintem mindenki érzi, és biztos vagyok abban, valahogy egészen máshogy fogunk hozzáállni. Szerintem a csapat gerince mindenféleképpen a jelenlegi lesz, mert gondolom - szerintem Dénes is így gondolja -, hogy nem lenne érdemes az olimpia előtt egy évvel gyökeresen változtatni. Mindenféleképpen lehetnek változások a csapaton belül, de azt hiszem, nekünk most így, lehet, hogy utoljára össze kell fognunk, és nekivágni, és mindent beleadni. Bennem nagyon nagy elszántság van. Persze nem tudok most még erre fizikálisan ráhangolódni, eléggé el is fáradtam a vb-n, de már tudom, hogy nyártól kezdve miként állok neki ennek az utolsó évnek. Végig Peking lebeg a szemem előtt valamint az olimpiai dobogó legfelső foka. Mint ahogy Sydney előtt is mindig úgy feküdtem le és aludtam el, hogy az a kép volt előttem, hogy megnyerjük a döntőt. Az, hogy a dudaszó pillanatában milyen jelenetek lesznek. Elképzeltem, hogy körbe fogom rohangálni a medencét és akkor ott milyen boldogság lesz, jóllehet akkor még nem is voltunk olimpiai bajnokok. És most ugyanezt szeretném, már most elképzelni, átérezni azokat a pillanatokat, és mindent bevetni annak érdekében, hogy megvalósuljanak, hogy nyerjünk.