Ha nem vagy hülye, nem is veszélyes

"Hőlégballon-világversenyt még nem rendeztünk, de ott volt azért a sportág történetének eddigi legjobban sikerült Európa-bajnoksága 2005-ben", mondja Somogyi Béla, a 2010-es vb szervezőbizottságának ügyvezető elnöke, maga is lelkes amatőr hőlégballonozó, aki szerint ebbe a sportba elég egyszer belekóstolni, és az ember nem szabadul tőle. Ezt magam is tanusíthatom, habár a reggel 4 órás ébresztőket a mai napig nem tudom megszokni, azt meg különösen nem, hogy már fél ötkor morózus orosz pilótákkal és kazah navigátorokkal kell megküzdenem a reggeli kávéért, és akkor még szerencsém is van, mert az amerikaiak sokan vannak és jóval erőszakosabbak is.

A hőlégballonozás egyrészt technikai, másrészt extrém sport. Technikai, mert ahhoz, hogy jó eredményt érjen el az ember, már laptop kell meg szélmérő, és egy jó kísérőkocsi (leszállás után valahogy el kell vinni a kosarat, a kupolát, a cuccot), extrém, mert nem sokan űzik, és benne van a balesetveszély is, habár erről Végh Sándornak, az egyik legtapasztaltabb magyar pilótának más a véleménye. "Ha nem vagy hülye, és a többiek sem azok, akkor nem veszélyesebb, mint egy jégkorongmeccs. Ha a józan paraszti ész azt diktálja, hogy ne szállj fel, mert olyan szél van, hogy Budapestig visz, akkor nem szállsz fel." Erről mindenki maga dönt, ha nem akar levegőbe emelkedni, egy világbajnokságon sem köteles, legfeljebb megbüntetik.

Fel fognak szállni. Galéria

A versenyrendezésben sokkal inkább kidomborodik a technikai jelleg, csak olyan meteorológiai háttérrel lehet nekivágni egy normálisabb versenynek, ami pontosan megadja a versenyigazgatónak, hogy merre lehet vagy érdemes repülni. Az sem jó, ha nincs szél, az sem, ha túl nagy van, szóval nem egyszerű a dolog. "Szerencsés helyzetben vagyunk, mert jó a kapcsolatunk az Országos Meteorológiai Szolgálattal, és eddig minden évben kiszálltak hozzánk teljes stábbal - nélkülük egyszerűen nem lehetne versenyt rendezni", mondja Végh Sándor, aki már nyolcadik éve szervez, ráadásul ő maga is elindul. Kicsiben kezdte, ismerősök segítségével, aztán szépen lassan eljutott odáig, hogy 2005-ben a debreceni Főnix-csarnokkal karöltve EB-t rendezhetett. A pilóták egybehangzó véleménye szerint az a verseny nagyon jól sikerült, szerettek itt repülni, ez is közrejátszott abban, hogy végül Debrecen kapta a 2010-es vb-t is, ahol várhatóan 113-an fognak versenyezni - ez rekordnak számít az átlagosan 80-85 pilótával rendezett világversenyek történetében.

A közhiedelemmel ellentétben versenyezni ebben a sportban is lehet, és nem feltétlenül csak távolsági vagy magassági rekordok elérése a cél. A pilóták a reggeli eligazításon kapnak pár, hosszú szalaggal ellátott babzsákot (kb egy tenyérnyi méretűek) amiket előre kijelölt vagy általuk választott célpontokra rárepülve kidobnak a kosárból, és az a fasza gyerek, akinek a zsákja a célkereszt közepéhez legközelebb ér földet. Ez nagyon leegyszerűsített verzió, de a lényeg átjön belőle: jól kell navigálni és célozni, és akkor nincs baj. Az eredményeket összegzik, pontozzák, a végén a győztes fellép a dobogó legfelsőbb fokára, és kap egy kupát - ebben a tekintetben ez a világbajnokság is olyan, mint az összes többi, viszont hazai nézettségét tekintve elég nehéz lenne párhuzamot vonni akár egy megye kettes focimeccsel is. Pedig nem ez a jellemző: a legutóbbi, japán világbajnokságon akadt versenyszám, ahol a helyi lakosok szabályosan eltorlaszolták az utakat, annyian várták a ballonokat, egy másik vb-n csak a felszállásokat tízezrek látták.

A verseny történelme nyomasztó amerikai fölényt mutat: az eddig megrendezett 17 világbajnokságot tizenkét alkalommal ők nyerték, mi magyarok eddig ez első tízbe sem tudtunk bekerülni, amin leghamarabb idén ősszel, az Ausztriában megrendezendő 18. vb-n javíthatunk, vagy ha ott nem, akkor majd Debrecenben, két év múlva.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!