Két dolgot szeretnék, sört és nőt

Ha az olimpia is ilyen lesz, sok jóra nem számíthatunk – állapítottuk meg vasárnap délelõtt 11 óra elõtt nem sokkal, az Üllõi úti szentélyben, ahol egykor 15-20 ezer ember szurkolt a 28-szoros bajnoknak, és ahol most 3-4 ezren izgulnak a Baktalórántháza ellen. Ekkor már csaknem egy órája ücsörögtünk a hármas szektor egyik bántóan kemény és mocskos mûanyag székén, a rosszkedvû hûvösben.

Úgy volt, hogy vasárnap délelõtt 10 órától történelminek is mondható esemény helyszíne lesz a Fradi elfordítás elõtt álló futballpályája: itt forgatták a 2008-as pekingi olimpia magyar csapatának dalát. A Gyõznünk kell címû alkotás a VIP és az R-Port együttesek frontembereinek, a Rakonczai fivéreknek (Imrének és Viktornak, ki ne ismerné ezeket a neveket?) a munkája. Közülük Imre számottevõ sportmúlttal is büszkélkedhet: a BVSC igazolt játékosa volt a kilencvenes években, abban az idõszakban, amikor a ma már omladozó Szõnyi úti arénában még nemcsak albérletbe jártak élvonalbeli csapatok focizni.

Most minden a régi

Még mielõtt továbbszaladnánk a vasárnap déli, komótosan hömpölygõ eseményekre, itt érdemes megállni egy pillanatra. Nem kell csodálkozni, ha bárkinek is ismerõs a Gyõznünk kell címû zenemû. A Rakonczai-fivérek saját, három évvel ezelõtti alkotásukat, ahogy mondani szokták, porolták le.

Vagyis ha pontosabbak vagyunk: eladták még egyszer. Eredetileg a válogatott nyolcszázadik, 2005. szeptember 3-ai, Málta elleni meccsére írták a ma már a Honvédot erõsítõ Pellady menedzser felkérésére, és most vélhetõen úgy gondolták, el lehet azt sütni az olimpiára is. Hát igen, talán egyetlen ismertebb számukban, a Tedd meg velem címûben már megénekelték: "most minden a régi", és így is van.

Magányos tömeg

Mindezt volt idõ végiggondolni, holott egy órával korábban még azt hittem, mégis csak életbe lépett a BKV-nál a járatritkítás, így simán lekésem életem elsõ videóklip-forgatását. A tízre meghirdetett rendezvény elõtt két-három perccel még a Kõbányai útnál sem voltunk az 1-es villamossal, amelyre bõ tíz percet kellett várni, és kicsit remegett a gyomrom, hogy vajon sikerül-e bejutni a forgatásra, miközben önmagam biztatására dúdoltam a dal sorait: "eljön majd a nagy nap, és én ott leszek".

Azt hittem, hogy egy, a magyar olimpiai mozgalom múltjához és kicsit jelenéhez is méltó akcióra megyek. „Spartakiádszagot érzek a levegõben” – mondtam elõzetesen, de most már tudom, nagyot tévedtem. Az már gyanús volt, hogy a népligeti aluljáróban sehol nem láttam a nagy eseményhez méltó tömeget, sõt, amikor felballagtam az Üllõi út-Könyves Kálmán körút sarkára, akkor sem. Néhány bágyadt emberke ácsorgott a klubháznál, a Üllõi úti nézõtéri bejárók – ahol legutóbb a Fradinak a minszki traktorgyáriak elleni meccsét néztem meg – szintén üresen kongtak.

Elõttem egy enyhén deklasszáltnak tûnõ úriember ténfereg koszlott, szürke farmerben és zöldes színû melegítõfelsõben, hozzám hasonló bizonytalansággal, majd határozottan elindul a Gyáli út irányába. Jobb híján követem, a székház portájánál szemüveges bátyó mutatja neki, hogy menjen tovább. Végül a kettes felõl jutunk fel a lelátóra, de nem a legendás kettesben, hanem végül a hármas szektorban találunk rá szurkolótársainkra. Igen, tényleg rájuk kell találni, a 120-140 ember – a rendezõ késõbb nagyjából háromszázasra becsüli a tömeget, politikai nagygyûléseken edzõdött a szeme – szinte eltûnik a zöld-fehér mûanyag székek alkotta karéjban.

A hátsó sorok egyikében ülünk le, az idõsebb úriember egészen a sor szélén, én beljebb. Amint elhelyezkedem, szinte arra a percre ütemezve megszólal a hangszórókból a Gyõznünk kell. Rémülten nézek jobbra-balra, hogy mit kell csinálni, biztos lemaradtam az eligazításról, és ez már a forgatás, de nem.

Egyáltalán, mire jöttünk?

Csak hangulatcsinálónak indították el az indulót, amit a következõ negyven percben még vagy tucatszor meghallgathatunk. Még ha jó is lenne – mert fülbemászónak talán mondható, jónak azért korántsem –, akkor is sok lenne belõle ennyi; nagyon szeretem például a töltött káposztát, de a karácsonyi ünnepek és az azzal együtt járó 15-20 töltelék befalatozása után két-három hónapig látni nem bírom.

Itt viszont nem volt választásom, hallgatnom kellett, ha akartam, ha nem. A kamerát még szerelték, a sztárok még sehol nem voltak, két-három emberke dolgozott nem túl nagy lelkesedéssel a lelátó aljánál. „Nem arról volt szó, hogy fél tízkor kezdõdik?” – dohog mellettem egy kétgyerekes apuka – aki késõbb arra a rendezõi félmondatra, hogy „két dolgot szeretnék”, úgy reagál: „én is, sört és nõt”; mondjuk a nõt nem pont így mondja –, és attól sem lesz lelkesebb, hogy megnyugtatják, nem, tízre kellett jönni.

De nem õ az egyetlen, aki nincs teljesen képben. Bár a többség piros-fehér-zöldbe öltözött, ahogyan kérték, zászlók is lengenek, és az arcra festett trikolórból sincs hiány, van, aki azt sem tudja, miért is van itt pontosan. „A válogatottnak lesz valami klipforgatás, ugye?” – próbál választ találni az emberiséget leginkább érdeklõ kérdésre, a miértre egy anyuka. „Az olimpiai csapaté” – javítja a párja. „Ezt mondom én is, hát az olimpiára a magyar válogatott jut ki, nem?” – reagál az anyuka, aki láthatóan csak visszakérdezéssel tud befejezni egy mondatot.

Itthun vagyunk

Amíg a stáb lenn gyülekezik – Rakonczaiékkal, a fekete, Peking-feliratos közremûködõkkel, a mérsékelten lelkes tévéstábokkal együtt lassan annyian vannak lenn, ahányan fenn –, van idõm szétnézni, kik szeretnének legalább képben és dalban kinn lenni az olimpián, és augusztusban hetekig vágóképek lenni Matuz Krisztián vagy még inkább Egri Viktor elõtt.

A többség kisgyerekes fiatal szülõ, de tizenéves diákokat és néhány meglett, sörhasú, ízig-vérig focimeccsre illõ szurkolót is látok a sorokban. Mellettem két tizenéves diáklány ücsörög nagymagyarországos fekete pólóban, „Én itthun vagyok” felirattal, a hun betûi piros, fehér és zöld színûek, a lányok táskáján az õsmagyar, etelközi Metallica zenekar neve látható. A hátsó sorokban néhány Moldova-regénybõl és az aluljáróból kilépettnek tûnõ karakter, egyikük nyakában nagy zöld-fehér sál, „hát, a piros, az hiányzik, de a vörösök nem” – alkot Horn Gáborénál árnyaltabb politikai véleményt.

A baloldaltól nem kell félni

Pedig a baloldaltól nem kell félni – ezt már Miklós, a rendezõ mondja, amikor bõ egyórás várakozás után megindul a munka. Vagyis csak megindulna, mert ekkor a tévések nem hagynak minket szabadon és spontán szurkolni, akkor kezdik el a forgatást a híradósok, amikor már a klipé kezdõdhetne. De sebaj, „este benne lesztek a Tényekben”, mi az élet értelme, ha nem ez.

Szóval a baloldaltól nem kell félni, ezekkel az instrukciókkal kezdik meg az emberek átültetgetését az addig foghíjas jobboldalra (ami, tudjuk, a rendezõi bal). „Nem baj, hogy kevesen vagyunk, a technika tömeget varázsol belõletek” – mondja, és elveszítjük a tömegrendezvényrõl szóló képes beszámolókba vetett hitünket.

Pedig csak most kellene igazán lelkesedni kezdenünk, kezdõdik a forgatás. A feladat nem túl bonyolult, ahogy lopva körülnézek, úgy látom, rajtam kívül 6-tól 66 éves korig tényleg mindenki meg tudja csinálni: szól a refrén, Ma-gya-rok, erre mi taps-taps-taps, karlendítés, na nem olyan, hanem két kézzel az ég felé, 37 fokos szögben.

Összezavarodok

De ez nem elég: amikor intenek, akkor fel kell állni. Mit állni – pattanni, mintha gólt lõttünk, nagyot löktünk, gyorsat úsztunk, jól futottunk volna; mármint nem mi, hanem a sportolók, akiknek szurkolunk, és akiket most, jobb híján, a kezdõkör – illetve néhányszor a szeleburdi módon fel-alá szaladgáló Miklós – testesít meg.

És még ez sem elég: jön a váltás, amikor megy a Ma-gya-rok, akkor tapsolunk, és aztán lendülnek a karok az ég felé, lényegében az üres ütemre vagy mire, nem jártam soha szolfézsra. Mások viszont mintha jártak volna, ti-ti-ti vagy tá-tá-tá legyen, kérdezik a beavatottak által ismert nyelven.

No, ez már egy kicsit sok nekem: amikor fel kell pattanni, nekem automatikusan lendül a kezem, ez nem lenne baj, de néha csak az enyém, senki másé. Szerencsére a két trianonista lány hozott egy szép nagy lobogót, azzal idõrõl idõre engem is eltakarnak jótékonyan.

A forgatás nagyjából ilyen forgatókönyv szerint alakul, néha csak a refrén megy, néha az egész szám. Kábé másfél óra telik el, amikor kiderül, hogy hátul kár volt olyan nagyon lelkesedni, mert a kamera elsõsorban az elöl ülõ Rakonczai Brotherst és közvetlen környezetüket vette. Pedig a lelkesebbek már hullámoztak is, a kezek összekulcsolódtak, címeres zászlók lengtek, ahogy a dalban meg volt írva: együtt dobban a szívünk, nagy cél, együtt kell hinnünk.

De most már csak a miénk a fõszerep, fõleg a zászlóé és a címeré. A svenkek arról indulnak vagy arra végzõdnek – legalábbis errõl beszél a rendezõ –, mint egy kezdõ turista párizsi úti videója, amelynek minden nyitó vagy záróképe az Eiffel-torony. A többség jól tartja a tempót, de néha nemcsak én tévesztek kezet, ugrást és tapsolást, de szerintem így sokkal spontánabb az egész, egyentapsolás utoljára az 1980-as moszkvai olimpián lehetett (bár lehet, hogy most újra lesz).

A forgatás nem sokkal egy óra elõtt ér véget, a hangulat a végén már egyre felszabadultabb, így a dobolással, trombitálással, zászlólengetéssel tuningolt szurkolás is egyre jobban sikerül. Miklós mellett a Rakonczai-fivérek is szaladgálnak egy kicsit az Üllõi úti zöldben, nem rosszabbul vagy lassabban, mint Dragóner. A végén már-már olyan a hangulat, mintha tényleg valami sporteseményen lennénk, vagy legalább egy Fradi-Baktalórántházán. És távozáskor ihletett érzés: a szerzõpáros által dedikált cédét nyomnak a kezünkbe ajándékként; talán az olimpiai aranyérmet nem veszik át olyan meghatottan, mint én ezt a kis diszket, és még dolgozni sem kellett érte annyit.