István, Vajk
17 °C
22 °C

Választani a fagyhalál és a fulladás között

2009.04.07. 14:47
Életem első vitorlásversenyén minden megtörtént, ami ilyenkor történhet. Vihar, éjszakai hajózás, vízbe esés. Az ezüstérem megnyerése mellett halálfélelem is volt.

Ha az ember eddigi legjelentősebb hajózási élménye egy nyaralás alatti kisebb csónakázás két horvát sziget között, és a sokszoros Oscar-díjas Titanic kétszeri megnézése, akkor örül, ha felkérik, hogy vegyen részt az MBT Media Team tagjaként a 3. Aranysekli vitorlás túraversenyen.

A versenyen két hajóosztály, az Elan 340-esek és az Elan 434-esek indulnak külön kategóriában, és a résztvevő magyar vitorlázók szinte a teljes Adriai-tengeren végigmennek. Van a programban éjszakai tájékozódás, szigetmegkerülés, és különböző feladatok teljesítése, mindez minél gyorsabban. Mi az első kategóriában vettünk részt, amelyben teljesen egyforma és egyformán felszerelt hajók indultak, azaz itt valóban a versenyzők tudása, tapasztalata, szerencséje a döntő.

A szervezők jó társaságot és remek időt ígértek a négynapos versenyre. A hajónk társaságával semmi gond nem volt, de a csütörtöki rajtot szakadó esőben, viharos erejű szélben indították.

Az időjárásnak köszönhetően az első napi 9 mérföldes szakasz alatt kétszer kellett átöltöznöm, a viharkabát és a két pulóver alatti pólóm is csurom víz lett. Persze bemehettem volna a kabinba is, de ha már itt vagyok, mégsem nevettetem ki magam, hiszen így is többször megmosolyogtak, amikor olyan kérdéseket tettem fel, amit a balatoni vitorlásiskolákban a hatévesek is tudnak.

A legjelentősebb feladatom az volt, hogy a baum (a fővitorlát tartó merevítő) alatti részen – ügyelve arra, hogy szét ne verje a fejem – egyik oldalról a másikra másszak a fordulásoknál. Talán az én remek technikámnak is köszönhetően az első szakasz után a harmadik helyen értünk célba, ami nemcsak engem lepett meg, hanem a hajó több tagját is, lévén talán nálunk volt a legtöbb olyan ember, aki nem értett ahhoz, amit csinált.

A spinakker, a génoa, a grósz, a lúvcsata, a shot kötél vagy a cockpit kifejezések másnap is idegenül hangoztak, miközben a hajó több tagja úgy nézett rám, hogy ha ezeket nem tudom, minek élek egyáltalán.

Az első nap célja Murter szigetén volt, és az már tényleg az abszurd kategóriába tartozott, hogy amint kikötöttünk, elállt az eső, kisütött a nap. Ennek örömére a kikötés után gyorsan elfogyott egy-egy üveg szilva- és szederpálinka, hogy az estére tervezett vacsorán folytatódjon a harmadik hely megünneplése.

A második szakasz sokkal jobb időben és sokkal hosszabb távon (20 tengeri mérföld) zajlott, a lényegi rész a kis adriai szigetek közötti navigálás és egy nagyobb sziget megkerülése volt. Itt már sokkal jobban taktikáztak a versenyzők, voltak, akik a nyílt tengeri, mások a part melletti hajózásban látták a legnagyobb esélyt a győzelemre.

Mi az arany középúton maradva – elsősorban az én remek sonkás-baconos pennémnek köszönhetően – ismét a harmadik helyen értünk célba, így a szervezők által nem túl szerencsésen az utolsó napra tett 24 órás verseny előtt továbbra is a szoros élmezőnyben voltunk.

A vitorlázó lelki világát jól mutatja – amire engem fel is készítettek –, hogy a tengeren verseny alatt nincs haverság, a kikötés után azonban nincs harag. Az egyik legvagányabbnak tartott versenyző például a célba érés után az összes hajóhoz odament, és elmondta, bár nem tudja, kit küldött el a francba a vízen, utólag elnézést kér.

A péntek reggeli tízórás indulás előttsokan úgy vélték, el se kellene rajtolni, hiszen csak az eső esett és semmi jele nem volt, hagy valaha is lesz szél. Ez később megváltozott, és amikor éjjel kettőkor a másfél méteres hullámok között a nyílt tengeren jöttünk visszafelé, én is úgy éreztem, kár volt elindulni.

Akkor az sem érdekelt, hogy három pulóver és a vitorlás kabát alatt majd megfagytam, mozdulni se mertem, hogy felvegyek még valamit. Mert ha megfagyok, legalább felismernek, de ha vízbe esek és megfulladok, lehet, meg sem találnak soha többé.

Miután sikerült túlélni ezt a részt, a hajnali vitorlázásban a giccsesnek számító napfelkeltét vártam, de a cél előtt pár mérfölddel olyan köd ereszkedett le, hogy csak azt lehetett észrevenni, világos van. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy az eddig általam laza sportnak gondolt vitorlázás nem egyszerű valami. A szél az egyik pillanatról a másikra csúnyán átverheti az embert és egy ilyen távon tényleg 24 órás koncentrációra van szükség.

A reggel nyolcas befutónk után az is biztos lett, hogy az összetett verseny második helyén végeztünk. Miután visszaértünk Biográdba – ahová még én is vezethettem a hajót, igaz, akkor már motoros meghajtással –, és a meleg fürdő és összepakolás után elindultunk hazafelé, kiderült, még mindig vannak hajók a tengeren, ők eltévedtek, vagy rosszul terveztek útvonalat.

A hozzáértő résztvevők legtöbbje azt mondta, nagyon jó verseny volt, minden megtörtént, ami kell. Az pedig nem fontos, hogy a négy nap alatt akadt, akinek betört a feje a hajón, volt, aki a vízbe csúszott, és volt, aki a vasárnap reggelt a korláton áthajolva aktív hányással töltötte.