Menyhért, Mirjam
12 °C
24 °C

Tavaszi klasszikusok

2009.04.09. 08:11

Aki szereti az országúti kerékpárversenyeket - és sokan meglepődnének, hogy valójában milyen erős szekta vagyunk még Magyarországon is -, minden évben április első napjait várja a legjobban. Nem májust a Giróval, nem júliust a Tourral, pláne nem az őszt a világbajnoksággal. Hanem azt az egymás után következő áprilisi hétvégéken rendezett két versenyt, amelyek sűrítve és a négyzetre emelve vonultatnak fel mindent, ami ebben a sportban imádatra méltó.

A laikusok által jobban ismert, többnapos, szakaszokból álló bicikliversenyek mellett rendeznek olyanokat is, amelyeken minden egyetlen nap alatt dől el. És szemben a nagy, többhetes körversenyek egyes szakaszaival, amelyek közül néhányon bizony nem történik sok minden, és nincs is jelentőségük a végső, összetett győzelem szempontjából, itt szó sem lehet unalomról meg passzivitásról. Az egynapos versenyek legfontosabbjait "klasszikus"-nak nevezi a szakma, ezek egy részét tavasszal, a másik részét ősszel rendezik meg. A tavasziaknak Észak-Franciaország, Hollandia és Belgium ad otthont, a két legfontosabb versenyt pedig úgy hívják, hogy Ronde van Vlaanderen és Paris-Roubaix.

A nagy körversenyek nem magashegyi szakaszai azért dőlnek el általában az utolsó ötszáz méteren lebonyolított hajrákban, mert a sprinterek csapatai egész nap azon dolgoznak, hogy senkinek ne legyen esélye faképnél hagyni a szakaszgyőzelemre esélyeseket felvonultató bolyt, szép francia szóval pelotont. Ezek a tavaszi klasszikusok viszont, bár magashegyhez közük nincs, olyan útvonalat követnek, amelyen esély sincs arra, hogy nagy bolyok együtt tudjanak maradni a célig.

A Ronde van Vlaanderen, magyarul Flandriai Körverseny úgy kényszeríti ki a szétzilálást, hogy a mezőnyt Észak-Belgium legmeredekebb dombjaira zavarja fel, amelyekre sokszor csak vacak, macskakövekkel kirakott ösvények vezetnek. Ezek közt van olyan, amelynek a legmeredekebb része a 22 százalékot is eléri, ami elég ahhoz, hogy sokszor a profiknak is tolniuk kelljen felfelé a bringát. A Ronde 1913-ban Belgium akkor még szegényebb, flamand részének népszerűsítésére jött létre, és a verseny a mai napig megmaradt a flamand élet egyik fontos ünnepének. A fakó áprilisi napsütésben az utat végig a sárga alapon fekete oroszlános nemzeti lobogót lengető flamandok szegélyezik, és igazán csak akkor van öröm, ha a győztes maga is flamand. Ez általában össze is szokott jönni, az utóbbi hét évben ötször flamand bringás örülhetett a célnak otthont adó Meerbeke kisvárosban. Múlt szombaton is egy flamand, Stijn Devolder győzött, sorozatban másodszor, ami itt aztán különösen ritka.

A flandriai verseny minden nehézsége ellenére még mindig semmi az egy héttel későbbi Paris-Roubaix-hez képest. A nagyjából 250 kilométeres versenynek elvileg nem kellene különösebben keménynek lennie, ám a szervezők a mezőnyt direkt Észak-Franciaország legsiralmasabb állapotban lévő, macskaköves tehéncsapásain hajtják át. A szervezők egész éve azzal telik, hogy a vacakabbnál vacakabb útszakaszokat karbantartsák, ami jelen esetben azt jelenti, hogy olyan állapotban őrizzék meg, amilyenre épeszű ember csak mountain bike-kal merészkedne, viszont azzal még éppen igen. A legsúlyosabb szakaszt, az arenbergit, amelynek 2500 méterét még Napóleon idejében kövezték ki, az elmúlt években negyedmillió eurós ráfordítással sikerült elfogadható állapotba hozni. A renovációnak éppen itt volt az ideje, itt 1998-ban Johann Museeuw, az utóbbi húsz év legnagyobb egynapos versenyzője akkorát esett, hogy az összeszedett fertőzés következtében majdnem le kellett vágni a lábát.

Míg a Ronde jó időben elviselhető körülményekkel várja a versenyzőket, az Északi Pokol becenévre hallgató Roubaix sehogy sem tud jó lenni. Ha süt a nap, akkor a biciklik és a segítők autói által felvert por teszi elviselhetetlenné a versenyzők életét, ha pedig véletlenül esni talál - márpedig az ilyesmi kora tavasszal előfordul arrafelé -, a verseny hirtelen egészen olyanná válik, mint az I. világháború nagyjából itt zajló csatái. A Paris-Roubaix-n készült klasszikus fényképek a kormányba kapaszkodó, vastag sárréteg alatt vicsorgó, felismerhetetlen bringásokat ábrázolnak, vagy ugyanezeket a versenyzőket a macskakövek melletti árok partján ülve, véres térdekkel, biciklijük romjai felett zokogva.

A Roubaix-t épeszű emberek nem rendeznék meg, és épeszű emberek nem indulnának el rajta. Ez utóbbi sajnos fokozottan igaz, sok nagy bajnok, például az ötszörös Tour de France-győztes Jacques Anquetil nem is volt hajlandó indulni rajta, még többen pedig ha meg is jelentek a rajtnál, a versenyt már nem voltak képesek győzelemre törve végigtekerni. Van viszont továbbra is egy kemény mag - elsősorban itt is flamandokból áll -, amelyet az egész szezonból szinte csak ez az egy verseny érdekel. Sok versenyző egész életében csak a Roubaix-t akarja megnyerni, közülük a leghíresebb talán a francia Gilbert Duclos-Lassalle volt, akinek tucatnyi próbálkozás után végül 37 éves korában jött össze a győzelem a roubaix-i Vélodrome-ban. Hasonló cipőben jár az éveken át Lance Armstrong első számú segítőjeként működő amerikai George Hincapie is, azzal a különbséggel, hogy neki a mai napig nem is sikerült nyernie, és sok próbálkozás már nem is fér a pályafutásába.

A Paris-Roubaix még a számtalan "legendás" és "pokoli" kerékpárverseny közt is kitüntetett helyet foglal el. Nincs még egy sport, amelyhez annyira hozzátartozna a szenvedés, és annak elviselése, mint a biciklihez, márpedig a Roubaix-n más sincs, csak szenvedés. Az a versenyző nyer, aki a legjobban bírja a fizikai és pszichikai megpróbáltatásokat, és nincs még egy verseny, ahol ennyit számítana a jó taktikai érzék, a többiek gyengéinek azonnali kihasználása. Egy jó csapat tud segíteni, de itt sokkal nagyobb az egyén szerepe, mint a többnapos versenyeken. És nincs még egy verseny, amelyen ennyire egyértelműen nyilvánulna meg a bringát körülvevő cirkusz különlegessége, amely egyetlen másik sportág körítéséhez sem hasonlítható. Itt mindenki hős, a győztes, az utolsó, és aki félúton valami pocsolyában kénytelen feladni, és ennek megfelelően az út mentén szurkoló tízezrek mindenkit egyformán buzdítanak. Semmiféle rossz hangulatú ellenségeskedés nincs, és minden egyes macskakőhöz kapcsolódik valami fontos fordulat a verseny történetének több mint egy évszázadából.

Aki szereti a sportot, de a profi bringától mindig idegenkedett, az üljön le vasárnap délután a tévé elé, és mindent meg fog érteni.