Menyhért, Mirjam
10 °C
25 °C

Koldus és királyfi

2009.04.17. 08:50 Módosítva: 2015-05-20 05:20:21

Tehát Adriano megszűnt értékelhető focista lenni. Az ügynek vannak tanulságai, ezek taglalása előtt azonban szögezzünk le két dolgot. Először is, hogy Adriano soha nem volt ám olyan nagy játékos. Mindig a szegény ember Ronaldójának tűnt, aki szintén ügyesen használta elképesztő fizikumát, viszont meg sem közelítette a ma már hozzá hasonlóan nyugdíjas éveit töltő másik pufi csatár klasszisát. Nem véletlen az sem, hogy Adriano éppen Olaszországban játszott. A Serie A-ban mindig is volt igény a Vieri- és Luca Toni, sőt Jonah Lomu-féle tankokra. Amit ott a védők megengednek maguknak, az ellen vagy nyers erővel, vagy az Inzaghi-iskola diákjaként klasszikus zsebtolvaj-módszerekkel lehet csak felvenni a versenyt.

A másik dolog, ami fontos Adrianóval kapcsolatban, hogy az ő esetében a szegénység meg a favelák emlegetése bizony nem közhely. Szemben a brazil mércével kifejezetten jómódú Ronaldinhóval vagy Kakával, Adriano tényleg borzalmas helyen született és nőtt fel, Rio de Janeiro Vila Cruzeiro nevű nyomornegyedében. Apja egy fejbe kapott golyó után soha nem épült fel teljesen, a környékre csak akkor jött a rendőrség, ha az egyébként uralkodó drogdílerek helyett ők akartak egy kis pénzhez jutni. Hogy innét egyáltalán ki tudott törni, az egyrészt fantasztikus tehetségének, másrészt óriási szerencséjének volt köszönhető, ám, hogy egy klasszikust idézzünk teljesen pontatlanul, a kölyköt ki lehet szedni a favelából, a favelát viszont soha nem a kölyökből.

Az egyetlen karrier a világon, amely alig néhány év alatt a harmadik világ legmélyebb bugyraiból a nagyvilági fényűzés legmagasabb szintjeig tud repíteni egy fiatalembert, az a profi foci. Ilyesmire még Hollywood sem képes. Ezeknek a srácoknak a sorsa leginkább azokhoz a 19. századi pigmeusokhoz és eszkimókhoz hasonlítható, akiket fehér felfedezők hoztak az expedícióikról, hogy aztán európai állatkertekben éljenek, amíg vagy meg nem unta őket a nagyközönség, vagy - és ez volt a gyakoribb eset - el nem vitte őket valami számukra teljesen ismeretlen betegség, mint mondjuk az influenza. Komoly tanulmányok szólnak arról, hogy ha valaki gyerekkorában sokat kénytelen nélkülözni - testileg és lelkileg egyaránt -, abból soha nem lehet minden szempontból ép felnőtt. Arról még nem írt senki, hogy mi történik, ha egy ilyen hiányosan felnőtt gyereket hirtelen bedobnak a nemzetközi showbusiness élvonalába, pedig lassan elkelne egy ilyen dolgozat is. Mind a profi sport, mind ezek a szerencsétlen, latin-amerikai és afrikai gyerekek érdekében.

Mivel ez itt egy sportrovat, nem fogunk azzal foglalkozni, hogy miként is kellene enyhíteni a világ szerencsétlenebb szegleteinek gondjain. Maradjunk csak a futballisztikai vetületnél. Ahogy általában, természetesen ezúttal is a FIFA és az UEFA által erőltetett megoldás a legrosszabb, nevezetesen hogy egy bizonyos életkor alatti játékosok ne szerződhessenek külföldre. Ez a rendszer Európán belül ésszerű, ám pont arra, amire ki van találva, tehát hogy védje a nyomorult vidékekről származó kissrácokat, arra nem. 12 évesen bizony nehéz Togóból beilleszkedni Torinóba, ám még mindig jobb eséllyel sikerül, mint 22 évesen, újabb tíz szerencsétlen év után. Nem véletlen ám az, hogy a világ jelenlegi legjobb focistája egy olyan argentin fiúcskából lett, akit a Barcelona 12 évesen már áthozott Európába. Messi esetében teljes bizonyossággal jelenthető ki, hogy ha otthon marad, soha nem lett volna belőle ekkora klasszis, már csak azért sem, mert nem lett volna aki fizesse a növekedését elősegítő hormonkezelést.

Sok dologgal lehet vádolni a nagy európai klubcsapatokat, de hogy hülyék lennének, és nem tartanának igényt a lehető legjobb játékosokra, azzal azért nehezen. Amíg tizenegyen vannak egy csapatban, addig teljesen mindegy, hogy 14 vagy 24 évesek hullanak el a kiválasztódási folyamat során, hiszen így is, úgy is ugyanannyi lesz az áldozat. Arra viszont egy rendes vállalkozásnak, márpedig ezek a nagycsapatok azok, illene odafiigyelnie, hogy az olyan drága pénzen megszerzett alkalmazottai, mint Adriano, ne hulljanak ki túl korán a mókuskerékből.

Ennek elkerüléséhez a legegyszerűbb módszer eleve nem vásárolni a szegényházból. Meggyőződésem, hogy Romario, Ronaldo, Ronaldinho vagy Eto'o éppen azért tudtak olyan nagy játékosok lenni Európában, mert nem egyből dobták be őket a mélyvízbe. A PSV, a PSG és a Mallorca nem a Barcelona, a Milan vagy az Inter. Nem olyan kemények a meccsek, nem olyan kemény a sajtó, nincs annyi jó csaj meg egyéb kísértés, és úgy általában sem olyan radikális a váltás. Ellenpéldának ott van Robinho, akit három honfitársához hasonló zseniként adtak el Európába, ám a Real Madrid túl sok volt neki. Ha előbb megy a Manchester City-be, utána Spanyolországba, talán többre vihette volna. A lecke egyértelmű: érdemes a középcsapatokat egyfajta inkubátorként használni.

Ha pedig egy nagycsapat mégis úgy dönt, hogy egyenest Afrikából vagy Dél-Amerikából vásárol, akkor legyen szíves nagyon odafigyelni. Kevés olyan játékos van, mint Kaká - aki, mint már említve volt, Adrianónál összehasonlíthatatlanul jobb életet hagyott maga mögött Brazíliában -, a többiektől pedig nem várható el, hogy Jézus Krisztusba kapaszkodva zökkenőmentesen szokjanak bele egy másik kontinens kultúrájába. Adriano most már veszett fejsze nyele, ám példájából az Inter és a hasonló kaliberű klubok talán megtanulják, hogy az ilyen focisták napi 24 órás felügyeletet, szeretetet és gondoskodást igényelnek, különben tehetségükkel együtt gyorsan a futballtörténelem szemétdombján végzik. Amitől minden focirajongó nagyon rosszul érzi magát.