Szeretnivaló hülyegyerek
További Sport cikkek
- Evezőseink bíznak abban, Szeged is magyar kvótaszerző város lesz
- Két magyar a világ legerősebb emberei ellen Budapesten
- Michelisz a 10. helyről is fontos pontokat gyűjtött, vezeti a bajnokságot az első hétvége után
- Megnyerte a bronzcsatát a magyar junior női kardcsapat Rijádban
- Rapport Richárd: Felajánlották, de visszautasítottuk a román állampolgárságot
Letudtuk a Svédországgal játszott vb-selejtezőt, kikaptunk, de legalább újra előbukkanhatott az, amiben a legjobbak vagyunk: a felelős keresése, az Én megmondtam előre-típusú jajveszékelés. Az elmúlt évek magyart futballt érintő történései kevesek voltak ahhoz, hogy elfogadjuk a helyünket a világ labdarúgásában, még mindig úgy gondoljuk, hogy az 1986 óta történtek semmissé tehetők pusztán annyival, hogy Dzsudzsák Balázsnak jól megy Eindhovenben, és Juhász Rolandot majdnem leigazolta az Aston Villa.
Miközben azon vitatkozunk, hogy Gera Zoltán miért nem lőtte a Városligetig a labdát a 93. percben, és átkozzuk Tímár Krisztiánt, amiért egy negyvenméteres labdának sikerült alászaladnia, elfelejtjük, hogy ezek a dolgok nem először történnek meg velünk. Számtalan gólt rúgattunk az ellenfelekkel, és nem csak a nálunk sokkal jobb svédekkel, de velünk azonos szintet képviselő csapatokkal is. Mi mégis mindig meglepődünk.
Ezt a válogatottat nem azért kell szeretni, mert kijut a világbajnokságra, hanem azért, mert aki szereti a futballt, és az országot, amelyben él, az szurkol a válogatottnak. Önkéntelenül, ha úgy tetszik, kényszerből. Túlteszi magát azon, hogy a futballisták hitvány teljesítményükkel is a sokszorosát keresik az ő fizetésének. A Máltától elszenvedett vereség után is ott van a lelátón, egyszerűen azért, mert a szurkolás lényege a reménykedés. És nem tud úgy játszani a csapat, hogy a következőn ne legyen ott, mert akkor is reménykedik, amihez semmiféle racionális érvre nincs szüksége. Még szerencse, mert ilyet bajos találni.
Viszont ha a futball kiszámítható lenne papíron, Szélesi Zoltán nem szereli le a labdát rávezető Ibrahimovicsot a saját tizenhatosán belül úgy, mint egy taknyos ifistát. Abban a pillanatban semmit nem számított, hogy tíz alkalomból nyolcszor a svéd simán átjátssza a magyart, egyszer pedig csak azért nem, mert az a holdra rúgja fel. Ahogy az sem számított, hogy Tímár ugyanilyen arányban elfejeli azt az átkozott felívelést, és az sem, hogy Gera is ritkán választ ilyen töketlen megoldást, amikor helyzetbe kerül.
A futball nem igazságtalan játék. A magyar válogatott úgy próbálja felvenni a küzdelmet ellenfeleivel, hogy 2-3 európai szintű játékost tud pályára küldeni, ez pedig néhány esetben akkora szakadékot jelent, amit sem okos taktikával, sem a közönség hangjával, sem lelkesedéssel nem lehet leküzdeni. Itt képességekről beszélünk. Felkészültségről, sebességről, játéktudásról. Amelyik csapat ezekben jobb, az esélyes a győzelemre.
El kell fogadnunk, jelenleg nagyon kevés csapat van Európában, amelynél a magyar válogatott a fentiekben jobbnak mondhatja magát. A többiek ellen marad a remény, a Labda gömbölyű, a Minden meccs 0-0-ról indul, és persze Az egy meccsen bárki verhető. Végső esetre pedig ott van az a mondat, amelyet az 1-7 után Belgrádba leutazó magyar szurkolóktól származik: A hülye gyerekét is szereti az ember, nem?