A lagúnákon kiteljesedik a nemzeti érzés

A magyar turista esetében ez a harminc kilométer persze inkább negyven-egynéhány. Egyrészt a verseny előtti szombaton beevez a vogatore (mert ez a hivatalos neve az evezősnek) Punta Sabbionéból, az megvan vagy hat kilométer, később pedig, miután letudta a versenyt, kievez Velence parti testvérvárosáig, Mestréig, ami még plusz hat-hét kilométert jelent, így túlteljesíti a távot.

Ez egyrészt a magyar közmondásos kitartásának köszönhető, másrészt annak, hogy míg az olyan elphult burzsoá, mint a francia vagy a német simán kicsengeti azt a járművenkénti ötszáz eurót, amibe fáj, hogy utánfutó vagy trailer behajthasson Velencébe a csónakokért, a magyar ezt az összeget sokallja.

Az idő, szemben a tavalyi, 35. Vogalongával, ragyogó és majdnem szélcsendes: így aztán elsőre a Velencébe való beevezés is könnyűnek tűnik. Tűnik, mert hogy szép időben megnő a hajóforgalom is, előlről, hátulról, oldalról tűnnek fel méteres hullámot verő motorosok: egyszer csak azon kapja magát a kenus, hogy orr felől becsap egy hullám (ami kenunál ritka), aztán még kettő, és a kenu már borul is. Felfordítani még megy, a vizet kimerni azonban lehetetlen, a hatalmas hullámokban újra meg újra megtelik a hajótest. A parton ráadásul éppen a Haditengerészet kiképzőiskolája, öklömnyi betűk hirdetik, hogy kikötni tilos, és aki mégis megpróbálná, arra lőni fognak, de negyed óra után az ember feladja a hullámokkal vívott, reménytelen küzdelmet, és vonszolni kezdi a vízzel teli járművet a part felé.

A két, addig enervált arccal és zsebredugott kézzel szemlélődő olasz kadét felélénkül, ám nem azért sietnek, hogy betárazzák Beretta géppuskáikat, hanem a csörlős hevedert kezdik elforgatni, hogy partra segítsenek, mericskét, szivacsot hoznak: így is jó húsz perc, mire a vizet kimerjük a kenuból, és folytathatjuk az utat. Ezután az embernek százszor is eszébe jut, tényleg jól végiggondolta-e ezt a többtucat kilométert a nyílt tengeren.

A tenger vasárnap kegyes, barátságos és mosolygós, nem véletlen, hogy a velencei dózsék évről évre, újra meg újra eljegyezték és szerelemmel tekintettek rá. Tavaly a pocsék idő miatt a rajtnál tapasztalható volt némi feszültség - idén valóban szebbek az emberek, élénkebbek a színek, és ha véletlenül össze-összeakadnának is a hajók, nincs idegeskedés és káromkodás.

Kedvencünk, a német kiel-boatos persze tavaly óta sem tanult meg kormányozni, és most is úgy megy, mint a tank, a versenyzők jellegzetes gőgje azonban lemállik a mediterrán verőfényben - az, hogy Jürgenék kikaptak a BL-döntőn, és éppen a digóktól, nyilván egyébként sem tesz jót az önbizalmuknak, annál is inkább, mivel az olaszok finoman emlékeztetik őket erre, Muranóban például egy hídról lógatnak le egy hatalmas lepedőt, rajta az olasz eredménnyel. "Ezekkel a németekkel az a baj", jegyzi meg az egyik evezősöm, "hogy mindent úgy csinálnak, mintha sport lenne", és ezzel egyet kell értenem.

Holott a Vogalongában épp az a gyönyörű, hogy nem sport. Nehéz lenne összemérni egy nyolcméteres, hatszemélyes tengeri gondola teljesítményét egy francia gumicsónakéval, vagy egy magyar kenut egy cseh kajakkal. A Vogalonga hangulata talán leginkább a Critical Mass hangulatával vethető egybe: 36 éve pár velencei giovanotto a motoroshajó-forgalom ellen tiltakozott ezzel a felvonulással, ebből lett mára tömegmozgalom.

A tavalyi evezés nagyjából hét órát vett igénybe, már Vignole és San' Erasmo előtt ki kellett kötni, hogy a térdig érő, ragacsos sárban egy kissé kipihenhesse magát a legénység, és szó sem volt pihenőről, mert az alattomos szembeszél rögtön visszafújt - idén átlagban négy óra alatt tudta le a távot a hajós. A rajtot jelző ágyúlövéstől tavaly tartottunk, most vártuk, és a félúton üvöltő techno-zene sem volt olyan irritáló. A fejünk felett végig helikopter berreg, határozottan érezhető a törődés. Ha a tavalyi Voga punkkoncert volt, az idei inkább afféle Woodstock.

A vogatorék ugyancsak változatosak voltak, idén például láttunk kajakost, aki másféléves kisgyerekkel a hátán nyomta le a távot, vigyorgott a pasas, és rossz kiejtéssel buongiornózott mindenkinek, akik visszabuongiornóztak, és vigyorgott a kisgyerek is. Két holland kajakban felvirágozott lányok ültek, ráadásul bikiniben, és a virágok nem lettek tépettek és szakadozottak a percorso végére.

Egy svájci kenu kormányosa időnként a kenu oldalára csavarozott GPS-re pillant. Egyébként ősz hajú úrinő, mert hogy a Vogalongán meglehetősen sok a cserzett arcú, őszülő harcos, csupa jókötésű veterán, már-már várom, hogy Indiana Jones evezzen el mellettem egyiptomi nádcsónakon. Egy különös alak hajója pedállal hajtható. Az olasz haditengerészet sötétkék gondolájának, már túl a féltávon, San Giovanni in Paludénél hálásan integetünk, a mentés óta kifejezetten bírjuk az olasz haditengerészetet, és titokban megfogadjuk, hogy nem fogunk többet élcelődni a latin férfiak katonai pontenciálján. Csodálunk egy osztrák ladikot, aminek az orrára Kákalaki Akka, a világjáró vadkacsa, Nils Holgersson feje van felerősítve.

És persze összeakadtunk tavalyi ismerősökkel is: a piros szakácssapkás francia csapat töretlen derűvel lapátolja végig a távot, és mintha az egyébként ilyenkor kissé elutasító velenceiek - mert hát azért mi pofátlankodunk be az ő ünnepükre - nos, még ők is hajlamosak néha oda-odabiccenteni a nyamvadt turistájának. sőt, mi több, a Canale Grande egyik gyönyörű, ámbár roskatag épületének ablakában roskatag (de gyönyörű!) öregasszony áll, és két bádogfedőt összecsapkodva, messzehangzó csörömpöléssel köszönti a célbaérőket.

Az egyetlen tumultuózus jelenet a célbaérés: itt azért összeakad néhány evező, de ezt is meg lehet oldani diplomatikusan. A magyar drukkerek előtt le a kalappal, ilyenkor kiteljesedik a nemzeti érzés, kétsarkonként ujjongással és lobogó trikolórral fogadnak. Átvesszük az érmet, tekintélyes, súlyos bronzmedál, sokkal szebb, mint a tavalyi, az oroszlán van rajta, és latin jelmondat, diebus eius iustitia et abundantia pacis, vagyis az ő napjaiban az igazság és a béke bősége (fog áradni), és az ember érzi, itt valami csoda történt.

A csodákkal mindig egy kicsit szkeptikus voltam: kamaszként azt gondoltam, nincsenek. Fiatalon néha elfogott az érzés, hogy na jó, esetleg vannak, de akkor nem ismétlődnek. Most, középkorúan, meg kell hajolnom a tények előtt, és el kell fogadnom, hogy van ismétlődő csoda. Vogalongának hívják. Ez volt a harminchatodik.