Falusi olimpia 1500 négyzetkilométeren

A 92-es olimpia története, ha úgy tetszik, 1968-ban kezdődött: a 17 éves Michel Barnier a nézőtéren láthatta, amint kedvence, Jean-Claude Killy három aranyat nyert a grenoble-i olimpián. A két férfi tizenhárom évvel később, barátként találkozott Franciország Savoie régiójában, Val d'Isere-ben; Killy a nevét viselő síközpont tulajdonosa volt ekkor már, Barnier feltörekvő politikus, az Alpokban, Savoya megye nemzetgyűlési képviselőjeként működött. Mindketten úgy gondolták, a térség idegenforgalmának fellendítéséhez elengedhetetlen lenne a téli sportok fejlesztése, ennek érdekében pedig meg kell szerezniük a téli olimpia rendezési jogát. Azzal azonban tisztában voltak, hogy az akkor körülbelül 300 ezer lakosú megye nem pályázhatja meg a játékokat, ahhoz egy város kell.

Így esett a választás a húszezresnél is kisebb Albertville-re, egy olyan kisvárosra, amelyről a franciák többsége sem sejtette, hol is van. Killyék 82 júniusában tárgyaltak először a helyi polgármesterrel, majd az időközben a megyei tanács élére került Barnier vezetésével az év decemberében bejelentették a pályázat elindítását.

Albertville óriási mezőnyben találta magát, hét város akarta az olimpiát, ezek közül volt olyan országbeli, ahol még nem rendezték meg a játékokat (Bulgária: Szófia, Svédország: Falun), és volt egészen felkészült vetélytárs, az NSZK-beli Berchtesgaden (Hitler egykori fészke). Albertville szép hegyeket, egy tucat környező falut és néhány síterepet tudott felmutatni, de utóbbiak egy körülbelül 1500 négyzetkilométeres területen szóródtak szét. (Viszonyításképp: ez Budapest területének háromszorosa, de valamivel kisebb, mint Komárom-Esztergom megye.)

A francia kisváros sikerét az olimpiai mozgalmon belüli politikai viszonyoknak köszönhette. Mivel ez volt az utolsó olyan téli olimpia, amelyet a nyárival egy évben rendeztek, a NOB ugyanazon az ülésén, 86 októberében döntött a helyszínről. A nyári jelentkezők közül Párizs volt a legesélyesebb, de Juan Antonio Samaranch NOB-elnök saját városát, Barcelonát akarta győztesnek. Így a nyári helyszín kijelölése előtt két nappal a NOB-tagok elképesztően hosszú folyamat (hat szavazási kör) végén Albertville-nek adták a 92-es téli játékokat. Így Párizs alól kihúzták a szőnyeget, arra ugyanis 36 óta nem volt példa, hogy mindkét olimpia egy országban legyen.

Albertville becsülettel felkészült a 92-es olimpiára, bár az elején volt abból gond, hogy a számos síközpont mindegyike helyszín akart lenni, aki meg végül kimaradt, az tombolt. Killy le is mondott a szervezőbizottság éléről, végül Barnier-vel közösen vezették a testületet. A versenyeket végül elképesztően szétszórták, összesen tíz településre, Albertville-ben mindössze három sportág versenyeit rendezték. Olimpiai faluból is több lett, amit nem szerettek a sportolók. A rendező települések többsége kis lakosságú volt, és hallatlanul magas kiadásokat vállaltak be, többük csődközelbe jutott. Mint mindenhol, Albertville-ben is folyamatosak voltak a környezetvédelmi gondok. A legnagyobb baj itt is a bobpályával akadt, a beruházás 12 millió dollár helyett 37-be került, a hűtéshez használt ammónia 90 decemberében szivárogni kezdett, vészhelyzet alakult ki.

A futurisztikus megnyitóval azonban a franciák elkápráztatták a világot. A lángot egy hétéves kisfiú, Francois-Cyrille Grange gyújotta meg Michel Platini társaságában. A Marseillaise-t egy tizenkét éves kislány énekelte, a kissé brutális szövegű dal olyan meghatóra sikerült, hogy sokaknak eszébe jutott a himnusz átírása. Az olimpikonok esküjét pedig a színesbőrű Surya Bonaly mondta, ami rasszista felszólamlásokat, támadásokat váltott ki. (Bonaly ekkori állítása szerint Reunion szigetéről származott, úgy gondolta, így egzotikusabbnak tűnik, mert valójában nizzai volt.)

Folytatódott a program és a résztvevők számának bővülése, bemutató sportágból hivatalos verseny lett a freestyle sízőké (csak a mogul) és a rövidpályás gyorskorcsolyázóké, valamint először szerepeltek sílövőnők.

Emlékezetes teljesítményből nem egy akadt. Ilyen volt Alberto Tombáé, aki az alpesi sízők közül először tudta olimpián megvédeni a címét, óriás-műlesiklásban. A sífutók adták a nagy éremhalmozókat: Albertville négy legsikeresebbje közülük került ki. A férfiaknál mind az öt számot a norvégok nyerték, Björn Dählié és Vegard Ulvangé lett a két-két egyéni szám, harmadik aranyukat közösen, a váltóban szerezték. (Mindkettejüknek jutott még egy-egy bronz.) Dählie 98-ig tartó olimpiai karrierjén összesen nyolc aranyat szerzett, ezzel a téli játékok történetének legsikeresebbje lett.

A sífutónőknél az ezúttal az egyesített csapatként versenyző exszovjetek vittek majdnem mindent. Ljubov Jegorova és Jelena Välbe is minden számban érmet szerzett: előbbi három arannyal, két ezüsttel zárt, utóbbi négy bronzig és egy aranyig jutott. De kihagyhatatlan Rajsza Szmetanyina is, a váltóval győztes orosz sportolónő ötödik olimpiáján, 39 évesen szerzte pályafutása tizedik érmét. Valamennyi eredmény rekordnak számított akkor.

Még rekordok: az új-zélandi alpesi síző, Annelise Coberger a déli félteke első olimpiai érmét szerezte. A finn suhanc, Toni Nieminen 16 évesen és 259 naposan a legfiatalabb olimpiai aranyérmes lett.

A jégen, a gyorskorcsolyázónők között is megszületett az első címvédés: az amerikai Bonnie Blair 88 után ismét megnyerte az 500 métert, mellette még ezren is győzni tudott. A szánkós német Georg Hacklnak az első aranya volt az albertville-i, de még kétszer győzni tudott és két ezüstjével az egyetlen, aki téli olimpiákon ötször is érmes volt  ugyanabban a számban.

Folytatódott a Calgaryban látott tendencia a lelkes lúzerekkel, bár Eddie, a Sast nem engdték el az angolok, de volt marokkói síző, aki olyan lassú volt, hogy a következő induló megelőzte. A bobosok versenye tele volt egzotikus szereplővel, Mexikó, Monaco és a Virgin-szigetek mellől is kilógott azonban Puerto Rico második egysége, amely egyik futamán 1,5 kilométeren át pattogott a jégteknőben. Virgin-szigetek-2. fél percet vert a derék karibiakra.

Éremtáblázat
1.	Németország	10	10	6
2.	FÁK	9	6	8
3.	Norvégia	9	6	5
4.	Ausztria	6	7	8
5.	USA	5	4	2

Volt egy sokkal fájdalmasabb párhuzam is Calgaryval: négy évvel korábban egy síedző vesztette életét, most a bemutató sport, a gyorsasági sízés egyik edzésén történt tragédia a svájci Nicholas Bochatay-jal. Országa sportolói ezért nem mentek el a záróünnepségre.

Albertville sikeres, nyugodt, botránymentes olimpiát rendezett (900 ezer jegyet adtak el, 20 százalékkal a várt felett), a helyszínek közötti sok buszozással. A kisvárosba elvezették a TGV-vonatot, kapott új kórházat és azóta négysávos autópálya köti össze Lyonnal, Genffel. Nőttek a turizmus bevételei, már a következő szezonban özönlöttek a síelők. A rendezés azonban veszteséges lett, a központi kormány és a megye állhatta a számlát. A munkanélküliség nőtt, több település csődközelbe került vagy fizethette vissza évekig a felvett kölcsönt, tarthatta fenn a felesleges létesítményeket, ezért adót kellett emelnie.