A magyar Himnusznál nincs jobb drog

Hét éve lassan, hogy Eindhovenben edz és él, ahol edzője, egyben élete párja, Ligárt Balázs is dolgozik, ő a holland műugró válogatott kapitánya, ezért a napokban zajló Európa-bajnokságon Rostockban van tanítványaival. Ön többször említette, hogy indulhatott volna holland színekben is. Elsősorban a lelki folyamatok érdekelnének, hogy mond nemet ilyenkor egy sportoló? Büszkén és bátran kapásból vagy elgondolkodás után?

Barta Nóra

Fotó: Daniel Mihailescu

Az érthetőségért egy kicsit messzebbről indítok. A 2006-os budapesti Európa-bajnoki bronzérem után, ami életem egyik nagy élménye volt, Houstonba mentem három hónapra. Akkor szembesültem azzal, ha még akarom folytatni a műugrást, és ha nem akarok kidobni 14 évnyi kemény munkát az ablakon, akkor nem vagyok jó helyen, el kell jönnöm Amerikából. Mert ugyan jó volt ott lenni, a sport egyértelműen a háttérbe szorult. Eindhoven kézenfekvő választás volt utána, hiszen Balázs már akkor is ott dolgozott. Egyeztettünk a hollandokkal, mi lenne, ha én is a csoportjához szegődnék. Ellenérzések nélkül örültek – pedig Balázs az idejéből értelemszerűen rám is áldozott -, mert így legalább a fiatalok előtt lesz egy példa, rajtam keresztül láthatják, mit kell tenni a sikerességért. Az első felajánlás 2007-ben jött. Hangsúlyozom, nincs csábítás, nincs pénz mögötte, csak tudakolták, van-e kedvem. Bedobták a kavicsot a vízbe, a bogarat a fülembe tették, így kezdődött.

Az első pillanattól elutasító volt?

Inkább közömbös. Nem kellett nagy beleélőképesség, hogy felmérjem, jobb körülmények közé kerülnék, hiszen Magyarországon erre a sportágra szabott edzőterem nincs is, gumiasztalt sem használtunk. Itt pedig, Eindhovenben az edzőterem, a deszka és a jakuzzi körülbelül húsz méteren belül van. Ilyen feltételekről otthon csak álmodunk. De a lelket nem olyan könnyű megnyerni és befolyásolni.

Nem is próbálkoztak többször a hollandok?

Dehogynem, szinte minden évben. A pekingi olimpia után is, a gerincem megcsavarozása után is, amikor sérvvel műtöttek. De ha igent mondok, 2010-ben biztosan nem tudtam volna Eb-érmet szerezni ismét Budapesten. Nem Magyarországnak, egyáltalán, mert akkor azzal lettem volna elfoglalva, mi folyik körülöttem, nem pedig az ugrásokkal, és nem tudtam volna megfelelően koncentrálni.

Sokat vívódott?

Fotó: Daniel Mihailescu

Képek jöttek elő bennem. Hogy holland melegítőben vagyok. Bemondják a nevem, hogy Nora Barta Netherlands. Elképzeltem ugyanazt írásban: Nora Barta (NED). Abszolút életszerűtlen volt. És akkor arról nem is beszélve, ha valaki csak egyszer is hallotta a dobogó tetején a magyar Himnuszt, óhatatlanul visszagondol rá. 14 éves gyerek voltam, amikor megnyertem az ifi Eb-t, és a Himnusznál majdnem összeestem. Majdnem elájultam a meghatottságtól. Tényleg pereg a film ilyenkor, visszagondol az ember a munkára, a feláldozásra, a kitartásra, és hogy teljesült, amiért dolgozott, ott van előtte kézzel foghatóan, amire vágyott. Kristálytisztán él bennem ez a kép, pedig 15 éve volt. A Himnusznál pedig nincs jobb drog. Újra és újra hallani akartam. Egy év múlva korosztályos világbajnok lettem, két év múlva újra Eb-arany volt a nyakamban, megint csak az ifiknél. Hát ettől lehetetlen szabadulni. Ha az eszemre hallgatok, persze menni kellett volna. De megbántam volna, ha nem a szívemre vagy a lelkemre hallgatok.

Gyakran előjöttek ezek a képek?

Nem túlzottan, de a Himnusz-példánál maradva mit jelentett volna nekem a hollandoké? Az égvilágon semmit. De még a melegítőjük sem. Míg mikor az első magyar címerest megkaptam, eufóriába kerültem, fotóztam magam balról és jobbról, ezt az érzést nem lehet máshogy visszaadni. Egyáltalán végig sem tudtam gondolni, milyen, ha a hollandba bújok bele. Szép, szép, narancssárga meg minden, na és? Nem mozdított volna meg bennem semmit, míg a magyart képtelenség egykedvűen felvenni. Az ünnep. A sportot pedig átható érzelmek nélkül, nem érdemes folytatni. Ezért is gondolom úgy, hogy a szülés után én még szeretnék ugrani. Szeretném még hallani a magyar Himnuszt.

Ezért is érintette különösen érzékenyen, ami itthon történt. Megdöbbentett az újságcím, hogy sírt egész nap, amikor megtudta, elveszik öntől a havi állami ösztöndíját. A vagányságát ismerve ez a felkiáltással egyenértékű cím igazán figyelemfelkeltő volt.

Ez a sokadik gyomros már sok volt, ezért írtam. És mivel korábban is kaptam ütéseket, de nem foglalkoztam velük, mert a versenyekkel, edzésekkel törődtem inkább, most pedig volt időm emésztgetni, ezért hatványozottan kijött rajtam. Kérdéseket tettem fel magamnak percről percre. Tényleg ennyit érek? Hogy bánhatnak így velem? Hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek? A nemtörődömség miért uralkodhat ennyire? Úgy érzem, a kellő megbecsülést sohasem kaptam meg. Pedig én belegebedtem, az egészségemet tettem kockára, hogy tartsam a lépést a világgal, hogy eredményes legyek. És akkor a megbecsülés hiányát egyszer csak tovább fokozzák. Pedig előtte kaptam egy megható, szívhez szóló, igazán jól eső gratuláló levelet, aminek a sorai ezek után átértékelődtek a szememben, már nem azt jelentik, mint első olvasásra.

Azóta a szövetség elnöke 300 ezer forintot felajánlott önnek, ezzel akarta anyagilag kárpótolni, mert ez épp annyi, amitől elesett.

Amit én azonnal felajánlottam a magyar utánpótlásnak. Az elnök úr kedves volt, de a probléma lényegét nem értette meg. Én sohasem a pénzért csináltam, itt, Hollandiában nincsenek gondjaim, még ha minden fillér jól is jön, ha érkezik a gyerek. A kisfiamnak biztosan sok mindent tudnék belőle venni, de az utánpótlásnál is jó helyen van ez az összeg. Én csak annyit szerettem volna, ha valaki feláll, és elismeri, hibázott. Pontosan tudom, nem előre megfontolt szándékkal tette, hanem így alakult. Isten bizony megbocsátottam volna. Emberek vagyunk, hibázunk. Ha ezek után beadják a MOB-hoz a méltányossági kérelmem, amit Janics Natasával megtettek a kajakosok, vagy Nagy Tímeával a vívók, komolyan mondom, már elégedett lettem volna. A MOB pedig eldönti, érdemes vagyok-e erre a kisebb juttatásra. Nem szeretném, ha félreértenének, nem akarom az eredményeimet Natasáéval vagy a Titiével összehasonlítani. De őket várták vissza, engem viszont kevésbé. Mintha kifacsarták volna a citromot, és már nincs szükség rá. A hibát büszkeségből vagy hiúságból senki sem akarta vállalni. Mivel mostanában ráérek és sokkal több az időm, természetes, hogy elmondom a véleményem.

Mit gondol, ha egy év múlva beszélünk, miről fogunk?

Fotó: Fabrice Coffrini

Vissza akarok térni. Vagyis remélem, arról. Más kérdés, a szervezetem hogyan fog reagálni az újbóli terhelésre. Eddig szerencsére minden rendben, vége a két és fél hónapos hányásnak, a három leadott kilóm visszajött, de mivel még nem szültem, nem tudom, milyen formában leszek, hogy bírja a gerincem és a csavarok. De a szándékom nyilvánvaló, nem szeretném abbahagyni, a sport az életem egészen kicsi, nyolcéves korom óta. Négy olimpián voltam, egy ötödiket megpályázni nem túl egyszerű, de egyszerű célokért talán nem is érdemes élni. Már a négy olimpiával is történelmet írtam, de még vannak céljaim. A sportágért, az eredményeimért mindent feláldoztam, a műugrás volt a legfontosabb az életemben, és valami hasonlót szerettem volna érezni a háttérben is. Ilyenkor persze megfordul a fejemben, mennyire mások a holland reakciók, amiben részem lehetett volna, de nem kértem belőlük. Azt pedig már elmondtam, miért nem.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!