Friderika
10 °C
17 °C

Tényleg a sífutás legfárasztóbb?

2014.02.18. 10:48
A sífutóversenyeken megszokott kép, hogy a célba szó szerint beesnek a teljesen kimerült versenyzők, aztán a havon zihálnak. Ez érthető is, óriási terhelést kapnak, a hajrában kétszáz felett is lehet a versenyzők pulzusa, és az előtte lévő kilométerek is rendesen fárasztják a szervezetet.

Sífutás közben szinte nincs olyan izma a testnek, ami ne dolgozna, ezért is óriási az energiafelhasználás, emiatt is tartják az egyik legnehezebb sportágnak. „A feltevéseket laboratóriumi vizsgálatok is igazolták. Aki több oxigént használ, az több izmot is használ. Erre a svéd Astrand professzor mutatott rá, és a relatív aerob kapacitással fejezte ki. Azt mérte, hogy egypercnyi maximális erőkifejtésnél mennyi az egy testsúlykilogrammonként felvett oxigén mennyisége. Az élettani teszteken az jött ki, hogy ez az aerob kapacitás az evezősök és a kerékpárosok mellett a sífutóknál a legmagasabb. Míg egy átlagember 60 milliliternyit vesz fel, addig a tizenkét olimpiai érmet nyerő sífutó, Björn Daehli 90 felett értékeket produkált. Ez a mérőszám ma is fontos, de egyre inkább az a nézet, hogy sokkal jobban számít, hogy milyen egy sportoló keringése, tehát hogyan jut el az oxigén az izmokba” – mondta Dosek Ágoston, a Testnevelési Egyetem docense, síszakedző.

Az aerob kapacitásban talán tud versenyezni a sífutással a kerékpározás és az evezés, de nehézsége ezek fölé emeli. A sífutás összetett, bonyolult mozgásforma, egyszerre dolgozik a láb és a kar, rengeteg izomcsoportot bekapcsolva. Ilyen szempontból az evezés is hasonló, de ott a versenyeken szinte végig azonos az ellenállás, sík vízzel küzdenek a sportolók. „A sífutás azonban nyűvő sport, a terep adta szintkülönbségek adják az extrém terhelést, nem elég, ha valaki csak egyenletese tempónál állóképes” – vélekedik Dosek.

Persze sífutás és sífutás között is van különbség, az izomból levett vérminták alapján úgy találták, hogy a klasszikus stílus a megterhelőbb, mert gyorsabb tejsav-felszaporodást mutattak a minták. Doseknek azonban más a gyakorlati tapasztalata, szerinte a korcsolyázó stílusban tudja magát tropábbra hajtani magát az ember, mert ott csak gyors tempóval lehet igazán kihasználni az előnyös siklófázist. A sportoló önkéntelenül nagyobb sebességet diktál magának, mint tenné azt a klasszikus stílusban.

Míg a sífutás korábban inkább a szívósságról és a kitartásról szólt, addig mostanra már nagyon komoly erőkifejtést is igényel. Az atletikus, sovány sportolók mellett ott vannak a szinte végtelenségig kigyúrt, óriási bicepszekkel és hasizmokkal rendelkező sífutók is. Elég csak Marit Björgenre ránézni. Ezt a sportág technikájának fejlődése és a sprintszámok megjelenése is indokolta.

És akkor jöttek a négylábú sífutók

„Az 1960-as évekig a sífutás stílus- és lábsport volt, a folyton havon lévő skandinávokat emiatt nem is nagyon lehetett utolérni. De ekkor jöttek a szovjet és NDK-s sífutók, akik felsőtestre kezdek el gyúrni, az erőt és az állóképességét ötvözték, és csak négylábú sífutókként emlegették őket. A következő lépésben pedig a törzsizmok fejlesztése kapott nagyobb szerepet, ami a páros botozás ráhajlásainál fontos” – mondta Dosek.

A szakedző szerint most a sífutás harmadik korszakát éljük, azt kell megtalálniuk a versenyzőknek, hogyan tudják az állóképességet és az erőt is úgy fejleszteni, hogy az egyik ne menjen a másik rovására.

Egy világkupaszezonban rengeteg verseny van, aki nyerni akar, szinte minden számot bevállal, legyen az sprinttáv vagy 50 kilométeres verseny. A komplex versenyzők szinte mindegyikben győzelmi eséllyel is indulnak, de nem egyszerű a felkészülés sem. Ha az atlétikához hasonlítjuk, egy sífutónak egyszerre kell középtávfutónak és maratonistának lennie.

„A négyszer-ötször szinte maximális erőkifejtéssel megtett sprint nagyon hatékony edzésmódszernek is jó, az minden versenyző számára hasznos lehet, de ez a szám már jobban eltolódott az erő irányába, kell hozzá a specializáció. De mivel erőközpontúvá kezd válni ez a szám, hóban szegényebb országok képviselői is jó eredményeket érhetnek el” – mondta Dosek.

Pihenni sem árt

A számhalmozásnak (a norvég Marit Björgen Szocsiban például mind a hat számot bevállalja) azonban megvan az a veszélye is, hogy nem sikerül kipihennie magát a versenyzőnek két futam vagy két szám között. „A tapasztalatok azt mutatják, hogy a rövidebb, oxigénadósságokkal járó sprintekből gyorsan fel lehet épülni, de adottság is, hogy megfojt-e valakit az oxigénadósság. Az izomból elmennek a kreatin-foszfátok, az energiatartalék, ebből nem mindenki áll helyre gyorsan, de a jó versenyzők a hosszabb távokon inkább zsírból mennek, így nincs ilyen gondjuk. A 30 kilométeres síatlonban vagy 50 kilométerben ennél jobban kihasználod magad, ez utóbbihoz energetikailag nagyon hasonló a maratonfutás. Annál a vizsgálatok azt mutatták ki, hogy öt nap kell a helyreálláshoz, a tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a sífutás hosszú számainál ez valamivel rövidebb is lehet. Kockázat azonban van a számhalmozásban, akaraterővel sem bírják sokan az állandó teljesítménykényszert” – vélekedik Dosek.

Ezek után mindenki azt gondolhatja, hogy a sífutás tisztán a kivételes fizikumú emberek sportága. Ez tévedés, az egyik legjobb rekreációs sport, túrázó jelleggel nem olyan óriási a terhelés, órákig lehet havon lenni úgy, hogy nem facsarja ki magát az ember. Négy-öt óra gyalogos futásra nehéz lenne bárkit is rávenni, de a sífutás akár ilyen időtartamban sem okoz túlterhelést. Nem véletlen, hogy számos más sportág, kajak-kenu, kerékpár, evezés, triatlon használja ki ezeket az előnyöket alapozó időszakban.

Azért jó technika is kell

A fizikum mellett a technikának is óriási szerepe van, néhány versenyző az elvileg pihenésre szolgáló lejtős kanyarokon veszíti el a versenyt, és nem azért, mert kevésbé jól csúszik a léce. „A versenyzők közül többen vannak, például Justyna Kowalczyk, akik úgy fordulnak be a lejtőkön, ahogy egy hajó a Dunán. Esetlen a mozgásuk, mert szinte mindig jó körülmények között tudnak síelni, a rossz pályákon edző sífutók azonban kénytelenek megtanulni alkalmazni a finom technikai lesiklóelemeket is. Sok dolog a sífutásból került át az alpesibe, de később az alpesi körülmények között azok specializálódtak. A sífutás alapkoncepciója is az volt, hogy minden formában megmérjék a síelő tudását, tehát a lesiklás is nagyobb hangsúlyt kapott, ez mára kigyomlálódott, csak a telemark sízés őrzi ezeket az elemeket” – mondta Dosek.