Jolán
-1 °C
7 °C

Időutazás Riótól Szöulig, oda-vissza többször

image
2016.08.19. 13:58

Megdörzsölöm a szemem, az arcomat pofozgatom, talán egy kis hideg víz is jól jönne. Nincs előttem tükör, de biztos vagyok abban, hogy a kialvatlanságtól az arcom beesett, a szemem karikás.

Ötkarikás, hahaha.

Hajnali fél öt van körülbelül. Az is lehet, hogy még csak négy, de lehet, hogy már öt. A tévét bámulom, vagyis próbálom bámulni, kéken villózó fényekre emlékszem, valami vizes sportág megy, lehalkítva. Talán épp a gyereegérkegyerekicsilányozást hallhatnám, ha hallgatnám is, de lehet Darnyi is a vízben, bár nekem valamiért a kajakosok maradtak meg, valamelyik négyes.

Elnyom az álom

1988 őszén vagyunk, szeptember második fele. Másnap suli, a húgom még alsós, én is áltisis, ezért kell titokban, lehalkítva tévéznem. A nagyszobában, összetolt foteleken alszom, illetve épp ez az, hogy próbálok nem aludni, de egyre kevésbé sikerül ébren maradni. Hiába az adrenalin, egy idő után már annyit se ér, mint a kávé érne, ha kávéznék: elnyom az álom.

Felriadok. 2016-ban találom magam. Annyi a különbség, hogy nem ősz van, hanem augusztus, de ugyanúgy a tévét bámulom, valami vizes sportág megy, lehalkítva. De most nem kell tippelgetnem, hogy katinkáznak-e vagy sajtosbureszeznek-e, most tudom, hogy vízilabda van.

Épp 5-0-ra vezetünk

Lehet, hogy akkor nem is '88-ból álmodtam magam a jövőbe? Hanem most szundítottam el egy kicsit, és álmodtam magam vissza a múltba? Megdörzsölöm a szemem, a kezem a szemüvegemhez ér, az arcomat pofozgatom, talán egy kis hideg víz is jól jönne. Nincs előttem tükör, ahogy nincs hideg víz sem a lakásban, sem tükör, épp felújítom az otthonom, dobozok között és tüdőcsúcshurutig porban élem az életem. A tévére bámulok, igen, vízilabda van, Varga Dénes, Vámos, Hosnyánszky van, épp 5-0-ra vezetünk a brazilok ellen, akik nemrég még csoportelsők voltak, szerbeket vertek. A csoportelsőségért játszunk a brazilok ellen.

Nagyot ásítok, és arra gondolok, hogy lehet, hogy mégis 1988 van, és 2016-ba álmodom magam? Hogy a brazilok ellen a csoportelsőségért? Hogy a brazilok jugókat... na jó, nem jugók vannak már, hanem szerbek, szóval szerbeket vertek? De nem, természetesen hangzik, hogy szerbek vannak, horvátok és montenegróiak, szóval akkor 2016 van, és '88-ba álmodtam magam vissza félig ébren, az olimpiát nézve.

Megint lemaradtam

Konyha, kávé. Visszaülök a tévé elé, feküdni nem szabad, abból alvás lesz. Visszaülök, még egy negyed van hátra, nyolc-négyre vezetünk. A távirányítóért nyúlok, nézzük meg a kisszünet alatt, mi van a másik sportcsatornán, biztos atlétika, gondolom, és még azt is, hogy oda kellene ülni a számítógép elé, vagy a tableten behozni a sportcsatorna oldalát, miket lehet még streamelni, hátha van röplabda, netán strandröplabda valahol, remélhetőleg, brazil–olasz meccs. Aztán eszembe jut, hogy haha, ezt most nem szabad, jó, akkor marad a tévé, mégis fel kell vennem a földről a távirányítót, eldőlök a kanapén, hogy elérjem.

A telefon csörgésére ébredek. Hirtelen megint nem tudom, hol vagyok és mikor, a nagyszobában reggelre megint szétcsúszott fotelek közül próbálom-e kicsomagolni magam, vagy a kanapén aludtam-e el. Megint lemaradtam a végéről, bosszankodom, hogy akkor most a kajakosok beértek-e elsőként vagy a pólósok megverték-e a brazilokat. Aztán összeáll lassan a kép, ahogy botorkálok a kávéért (nem lehet '88), ahogy nyúlok a vérnyomáscsökkentőért (naná, hogy nem), ahogy a szoba sarkában álló számítógéphez indulok (hát persze hogy egész biztosan nem), majd még időben megtorpanok.

Nincs internet, nincs okostelefon, nincs semmi 

Nem véletlen, hogy a félálomban töltött éjszakákon és hajnalokon a majdnem harminc évvel ezelőtti éjszakák jutnak az eszembe. Egyrészt azért, mert a szöuli volt az első olimpia, amiről nagyjából részletes emlékeim maradtak meg ('84-et a nemzetközi helyzet elfokozódta tőlünk, előtte meg még túl kicsi voltam). Az úszók és kajakosok menetelése, a pólósok enyhén szólva is halvány szereplése – igaz, végül ötödikek lettek, ahogy most is az 5. helyért mehetnek majd, csak az akkor ötödik helyet egy nagyon halvány csoportszereplés előzte meg, 5 meccsből két vereség, és csak 4. hely a hatos csoportban , a parádés öttusázás, a kardozók, birkózók, ésatöbbi, ésatöbbi. Meg hát az politikai értelemben is egy nagy generáció volt, hogy úgy mondjam, a szöuli hősök közül később került ki MOB-elnök és főtitkár (Borkai Zsolt, aki aranyat lólengett és Szabó Bence, aki csapatban aranyat kardozott össze), fontos állami cégek vezére (Gyulay Zsolt, kétszeres kajakarany), korábbi sportügyi államtitkár (Ábrahám Attila, szintén kajakarany), nem is beszélve Egerszegi Krisztináról, aki egy időben rendszeresen felbukkant Fidesz-rendezvények színpadain.

No de van másik oka is annak, hogy mostanában '88-cal álmodom. Ugyanis azt találtuk ki, hogy kipróbálom, milyen is a mostani olimpiát (na jó, annak egy részét) végigkövetni úgy, mintha harminc-negyven évvel ezelőttit néznék. Vagy próbálnék nézni. Szóval nincs internet, nincs tablet, számítógép, okostelefon, nem jönnek a riasztások, értesítések, notificationök, amikor a magyar érmet nyer, megsértődik, amikor egy úszó balhéba keveredik, amikor egy olimpikon doppingol vagy sem.

A Matáv jött, és bevezette a telefont

Hogy mi marad? Marad a tévézés éjszaka-hajnalban, a reggeli Nemzeti (egykori Nép-) Sport, meg persze más print lapok, a Sporténál vélhetően kevesebb információval, és maradnak a beszélgetések, az újságárusnál, a boltban, a lakásomat módszeresen szétdózeroló és újraformázó munkásemberekkel. Meg a csetelés a barátokkal, Messenger, Whatsup, Gtalk... ja, vagyis az sem, hiába, hogy normál körülmények között társadalmi érintkezéseim nagy része ezeken zajlik. Sőt, hát igazából még a telefonálás sem, semmi Viber, de még sima telefonálás se reggel a haveroknak, hogy látta-e, mi volt. Mert hát harminc-negyven éve hol volt még telefon? Mármint oké, persze, technikai értelemben létezett már száz éve, Bell, 1876, ésatöbbi, tanulta ezt mindenki, meg hát van Google, ha nem tudná az ember pontosan. De hát hol volt nekünk harminc-negyven éve vidéken telefonunk? Sehol, csak beadott igénylés volt, egyidős a Merkur-sorszámmal – végül három Wartburgot elfogyasztottunk, mire, már '90 után, a Matáv jött, és bevezette a telefont, feltúrva a néhány évvel korábban leaszfaltozott addigi földutunkat (amit mondjuk egy évvel az aszfaltozás után már a gázosok is feltúrtak).

Eredetileg azt gondoltam, hogy jó lenne egy kerek évforduló, mondjuk negyven év, és akkor '76 és Montreal, legalább egy olyan olimpia lesz a kiindulás, amely eredményességében biztosan túlszárnyalható (4 arany, 5 ezüst, 13 bronzérem, igaz, azóta volt már rosszabb is). De végül rájöttem, hogy arról az olimpiáról emlékem semmi nincs, azt sem tudom, mit és hogyan közvetített róla a tévé, az egyetlen fix dolog, hogy hétfőnként biztos semmit. Így jött aztán Szöul, időeltolódás ott is volt, bár ott nem a szervezők miatt, akik a programokat a hülye elvárásoknak időzítették, hanem simán földrajzi okok miatt.

Hébe-hóba felébredek

Szóval a kísérlet idejére egy barlangba zártam magam, ami a lakásom állapotát tekintve nem is volt olyan abszurd hasonlat, még ha nem is volt annyira komfortszegény, mint Douglas Adams Arthur Dentjéé a kétmillió évvel ezelőtti Földön, Islington közelében. Huszonnyolc éve nem voltam Népsport-előfizető (még amikor apa élt, akkor járt az újság rendszeresen, öt-hat másikkal együtt, de akkor, 1988-ban apa két éve már csak volt), így nem tudom, akkor mikről maradtak le a lapzárta miatt. De most tudom, hogy reggelente csak az estékről szereztem hírt. Ha az első héten csináltam volna a tesztet, és képtelen lettem volna minden hajnalban háromtól követni az úszódöntőket, akkor a magyar éremgyűjtemény nagy részéről lemaradtam volna, illetve csak másnap délelőtt – már ha feltételezzük, hogy a munkahelyen az ember nézhet tévét –, szóval csak másnap délelőtt láttam volna az aranyos úszásokat, vagy azt, ahogy egy tizenéves magyar fiatalember leússza Phelpst egy nap alatt kétszer, vagy ahogy 100 pillangón hármas holtversenyben érnek be Csehék.

Persze az ember hébe-hóba felébred hajnalban, de egyrészt arra azért nehéz berendezkedni, hogy 3-kor mindig csörögjön az óra (telefon, bár oké, 1988-ban nem a telefon ébresztett, de most meg nincs szuper, KGST-piacon vehető, hétzenés kvarcórám). Ahogy arra se, hogy az ember folyamatosan benn aludjon a munkahelyén (én néhányszor ezt csináltam, az irodai kanapé se rosszabb, mint a mészporral vastagon terített otthoni a festékszagú levegőben), és lelkes éjszakás kollégái fölkeltsék, vállalva az ébresztéssel járó zord hangulat elviselését (nem tudom, milyen vagyok, ha fölkeltenek legszebb álmomból, de biztos nem jókedvű, Gábor a sportrovatból egyszer ébresztett, aztán azt mondta, állítsam be az órámat legközelebb).

És akkor megalakul a Fidesz

Szóval napokig kísérleteztem azzal, hogy próbálok éjszaka ébren maradni, voltak elég nagy holtidők, amikor beleszunnyadtam az egyperces „a-migráncsok-már-megint-miket-művelnek” hírek és a félperces a-migránsok-már-megint-miket-művelnek kormánypropaganda egyvelegébe, és bizonyára arról álmodtam, hogy 1988 van, megalakul a Fidesz, és felemeli a szavát a kerítések Európája ellen, miközben a nemrég pártfőtitkárrá választott Grósz Károllyal feltörli a padlót Aradon Nicolae Ceaușescu, vagy hogy terroristák robbantak fel a skóciai Lockerbie fölött egy repülőgépet.

Amikor ébren voltam, szurkoltam karikás szemekkel – nem, nem sütöm el még egyszer a poént –, néha csak pillanatokra lecsukódó szemből lettek húsz-huszonöt perces alvások, hogy fogalmam se legyen, hol vesztettem el, és most hol veszem fel a fonalat. Reggelente a postaládámban volt a sportlap, elemzések a tegnapelőtti éjszakáról és a tegnapi hajnalról – jó, 1988-ben még volt Esti Hírlap, akkor délután már olvashattam volna az aznap hajnalról, mármint ha nem számolok azzal az egyáltalán nem mellékes ténnyel, hogy annyira laktam a legközelebbi Esti Hírlap-beszerzésre alkalmas aluljárótól, mint Hosszú Katinka Gyárfás Tamástól –, hírek az előző estéről-éjszakáról, aztán egy nagyobb űr, majd az aznapi versenyek előzetesei. Szóval ha naprakész akartam lenni, tévéztem naphosszat, vagyis éj- és főleg hajnalhosszat. Hosszút, hahaha ismét.

2044-ben majd röhögünk egy jót

Pár nap alatt azt éreztem, hiányzik az olimpia. Hullafáradt voltam, próbáltam követni az eseményeket, de a kimerültség erősebb volt egy telecuccozott kaukázusi súlyemelőnél is. Fonnyadt arccal néztem a tévét, amikor tudtam, napközben szundikáltam, és például csütörtök délután nem értettem, hogyan ébredhetek megint magyar–brazilra, miért ismétlik a hétfői meccset, vagy mi van, de aztán nagyszünetben 7-1-nél rájöttem, hogy ez már nem az a meccs, amiből arra is, hogy kimaradt egy nap, és vagy a brazilok csináltak csodát a horvátok ellen, és most elődöntőzünk, vagy megszívtuk Montenegró ellen, és az 5. helyért játszhatunk majd. Aztán most csütörtökre, 18-ra teljesen elfogyott az erő, mint Risztov Akkorisbajnokvagyok Évából az utolsó két kilométerre, az egész éjszakát átaludtam, és bár hajnalra be volt állítva az ébresztő, még arra sem emlékszem, hogyan nyomtam le.

De akkor most bekapcsolom a számítógépet, újraállítom a telefonomon az értesítéseket, visszamászok Messengerre, Gtalkra, Viberre, szóval elkezdem magam ismét komfortosan, 2016-osan érezni. Aztán majd 2044-ben, ha még élek, jót röhögök magamon, hogyan tudtam ilyen kőkorszaki körülmények között követni az olimpiát.

(Borítókép: Lagoa, Rio de Janeiro. Huszti István/Index)