Olga, Liliána
12 °C
23 °C

Fel sem fogták, kit taszított ki a sportág

DSC 4610
2017.05.16. 18:49
A barcelonai olimpia a legsikeresebb a magyar dzsúdó történetében. Nem számított, ha valaki nem kapott kellő segítséget, mert a négy érem mindent elhomályosított. Olyan tartalékai voltak akkor a magyar sportnak, hogy az olimpiai küldöttség legfiatalabb tagja, Nagy Zsuzsa is már felnőtt Európa-bajnok volt. És így fel sem tűnt, hogy már azelőtt befejezte, hogy nagykorú lett. Az augusztusi budapesti vb-n ő fogadja a VIP-vendégeket.

Nincs abban semmi meglepő, ha valaki nincs még 18 éves, és abbahagyja az élsportot. Ennek oka lehet, hogy nem jönnek az eredmények, vagy tanulni szeretne, esetleg más területen valósítaná meg magát. Az ugyanakkor félreérthetetlen jelzés, ha valaki ennyi idősen sikeres, felnőtt Európa-bajnok, és mégsem marad a sportágban.

A dzsúdós Nagy Zsuzsa 1991. május 18-án lett Európa-bajnok, 1993 márciusában pedig utoljára edzett és összepakolt.

Életem legjobb edzése volt. Laza voltam, kényszer nélkül, felszabadultan mentem ki a tatamira,

mert előtte már megmondtam az edzőmnek, Czinege Józsefnek, aznap öltözöm át utoljára, és nem edzem többet. Jó érzés volt kimondani, megkönnyebbültem. Kihajtottam magam, az egyik legjobb napja volt életemnek. Hát, Zsu, bátor voltál, mondogattam magamban.”

Bár régen volt, de nagyjából most is rekonstruálni tudja, hogyan telt el az a nap. Emlékszik a buszozásra, az újpesti zötykölődésre, a tavaszi fényekre, hogy hogyan sütött a nap, és arra is, hogy azt mondja, nem megy többet, elég volt.

Nem volt igazán nagy meglepetés a klubban, amikor kibökte szándékát, mert válogatott kerettagságát már decemberben felfüggesztették, igaz, erről őt hivatalosan nem értesítették. Elment a mátraházi edzőtáborba, vállalni akarta az öklendezéssel járó Balczó-kört – iszonyú meredek szakasz van a futás végén, oda kell felkaptatni –, de az akkori kapitány tudtára adta, amíg nem változik meg, nincs helye a csapatban.

Az utolsó edzés utáni nap már a Gilda Max alapításán dolgozott, amit két korábbi olimpikontársával, a birkózó Nagy Bélával és a tornász Severin Zsuzsával találtak ki. A létrehozott hálózat a mai napig működik, de fél év után különváltak útjaik.

Hogy megértsük, kit veszített el a sportág, Nagy mit ért el rövid, de tartalmas pályafutása alatt, ahhoz álljon itt néhány adat:

  • Négy és fél éves pályafutással még senki sem nyert felnőtt Európa-bajnokságot.
  • 15 évesen és 197 naposan mindmáig a legfiatalabb Eb-aranyérmes. Mielőtt elkezdenének visszaszámolni, egyszerűbb, ha eláruljuk: 1975. november 3-án született.
  • Az április végén Eb-aranyérmével nagy szenzációt okozó ukrán Daria Bilodid már elmúlt 16
  • Az imént említett listán a második helyre szoruló is egy évvel idősebb Nagy Zsuzsánál.
  • A sportág első magyar Európa-bajnoknője.
  • A legfiatalabb világkupagyőztes, 16 évesen nyert 1992. februárban.
  • Magyarországon hat vesztes meccse volt, pedig nála idősebbekkel versenyzett.
  • Hazai versenyen egyszer sem zárt helyezetlenül, mindig érmes lett.

A Linda-faktor

nagy zsuzsanna01-186x300
Fotó: A Magyar Judo Aranykora c. könyv

Úgy kezdődött, hogy a Linda-filmek hatására karatézni szeretett volna, de az a XVII. kerületben nem volt, csak dzsúdó. A Hungarocamionnak volt ilyen szakosztálya, és miután összekapott az anyjával, sportolásra adta a fejét. Mivel akkor még a női szakág gyerekcipőben járt, kezdetben csak fiúkkal mérhette össze az erejét, férfias közegben szocializálódott. Az agresszióját levezethette, küzdeni tudást és keménységet kapott. Aztán nő akart lenni.

Az akkori 56 kiló kifejezetten erős súlycsoportnak számított, a később ausztrál színekben olimpiai bronzérmes Pekli Mária volt az ellenfele, de Parragh Katalinnal is nagy csatákat vívott. Vagyis nem lehetett csak úgy, üresedés miatt benevezni egy súlycsoportba, harcolni kellett már a kijutásért is.

Ahogy nőtt és erősödött, már csak a 61 kiló jöhetett szóba.

„Egyszer dzsúdóztam 1993. március után. Ez nem volt olyan rég, pár hónapja. Megvoltam nélküle. A 16 éves nagylányomat, Bogit vártam, volt időm, benéztem Újpestre. Fiúk voltak ott, kezet nyújtottam, kicsit megilletődtek, azt sem tudták, hogy szóljanak hozzám. Nem öltöztem át, a szőnyeg szélén farmerban beszélgettem mezítláb az ismerős srácokkal. Hamar híre ment, hogy ott vagyok, és megilletődve odajött egy fiú, megkérdezte, hogy milyen dobásokat csináltam. Hogy oldjam a feszültséget, mondtam neki, gyere megmutatom. Nagykülső, kaszáló, kisbelső, nagybelső, belső comb, balra támasztott befordulásig.

Egy régi ismerős csak annyit mondott: Zsu, ezt a mostaniak közül is csak kevesen tudják, nemhogy huszonöt év után, melegítés nélkül, farmerban.

Mosolyogtam, egyet köszöntem, és mentem a lányomért. Jólesett, hogy megállt körülöttem a levegő, mert csináltam néhány szép mozdulatot. Lehet, hogy előző életemben is dzsúdóztam, ki tudja.”

Olyan természetességgel és olyan lendülettel, karakteres mozdulatokkal mesélte, milyen fogások jöttek egymás után, mintha a beszélgetésünk után újra menne a terembe, mintha egy szeniorversenyre készülne, és nekem csak elmondaná, mit fog végrehajtani.

Aztán elárulta, jobban fáj annál a válla, mint hogy küzdelmekről álmodozzon, a fogyasztás utóhatásaként kényszervegetariánus, csak a földön tud aludni. A sérüléseit, szalagszakadásait sohasem tudta maximálisan kipihenni, kellett az eredmény.

Pályafutásának befejezése nem hirtelen jött gondolat, de már nem tudja, mi volt az első csepp, és azt sem, mi volt az utolsó a túlcsorduló pohárban. Huszonöt év távlatából megpróbáltuk egymáshoz illeszteni a mozaikokat.

Egy biztos, a már említett prágai Eb-n senki sem volt nála boldogabb, semmi jele nem volt a karrier megtörésének. Akkor még nem egy nap alatt zavarták le a versenyt, hanem az elődöntő előtt egy nap pihenő következett. És persze egy újabb mérlegelés is, így akadályozták meg, hogy egy fogyasztás után jó néhány kilót visszaszedjenek az érintettek.

Első ellenfelét, a portugál Rodriguest hipp-hopp leszorította, a második (a török Kaya) a korabeli tudósítás szerint több időt töltött a levegőben, mint a lábán. Az izraeli Aradot szabálytalan fogás miatt intették, majd a hajrában elgáncsolta, hogy akciópontja is legyen. A német Eickhoff ellen rosszul kezdett, de fordított a döntőben.

Az akkori Népsport arról is beszámolt, az elődöntő előtt Parragh vállán sírta ki magát, a finálé előtt pedig tőle kért pofont – kapott is –, így hergelte magát a döntőre.

„Nem mondom, hogy minden részletre emlékszem, de erősnek éreztem magam, és tök érdekes most arról olvasni, milyen relaxáció segíti a sportolókat a legfontosabb pillanatokban. Így utólag visszagondolva, ennek az átszellemülésnek talán az előfutára voltam, és a reggeli után folyamatosan ráhangolódtam a szállodában a küzdelemre. Nem láttak korábban az ellenfelek, ezért

kiismerhetetlen voltam, és kiszámíthatatlan is. De csibészség és vagányság nélkül nem ment volna.”

A győzelem után nagy ünneplés, ajnározás fogadta itthon, amire nem volt felkészülve. Volt, hogy megrohanták autogramért, amikor édesapjával fürdőbe ment. A saját bőrén érezte, hogy ez a fajta szurkolói szeretet nemcsak felemelő, hanem terhelő is lehet. Húsz évig nem is ment vissza ugyanoda.

Magántanuló volt, kalóriapénze nem volt ugyan kevés, ha az akkori fizetéseket vesszük, de abból költött a különórákra, a magántanárra, vagyis a tanulásra is. Mivel nem volt az akkor megszokott sportállásban, ennyi volt az összkeresete, de a maga ura tudott lenni, nem kért otthonról zsebpénzt. Modellkedni is hívták, de nem ment, pedig a márkás cuccokat akkor is szerette.

„Akik irigyeltek, és csak a fene nagy népszerűséget látták, ebbe nem gondolnak bele. Még a himnusz alatt sem tudtam egyedül maradni a gondolataimmal, ment a duruzsolás a tévésektől, fotósoktól, merre nézzek, mit tegyek, hogy viselkedjek. Legalább akkor, a legmeghittebb pillanataimban békén hagyhattak volna.”

Újságíró-iskolákban is tanítják a győzelem utáni első mondatát, amikor azt kérdezte tőle a riporter, hogy bízott-e hátrányban is a győzelemben, és milyen érzés a dobogó tetején. Hülye kérdés, mondta.

Nagyon pozitívan fogadta viszont az európai szövetség egyik magyar vezetőjének, Putnik Bálintnak a szavait. Megdicsérte, hogy rendre a japán konvenciók szerint ment fel a szőnyegre, és úgy is távozott onnan. Fegyelmezetten, kimérten, méltósággal tudott örülni. Putnik már magyar elnök volt, amikor igyekezett rávenni a folytatásra 1994 táján, hiszen még akkor sem volt 20 éves, de sikertelenül.

A Kertészeti Egyetemet már nem akarta elhagyni, el is végezte.

Az edzéseken ugyanakkor még nagyobb terhelés elé kellett néznie, hiszen onnantól a vezetők úgy gondolkodtak, ha még többet edz, akkor egyenes arányosan még sikeresebb lesz, még több érmet szerez. Nem csak önmagának, nekik is.

Ez a facsarás viszont neki káros volt, mert úgy érzi, jobb kondija nem lett tőle, és amikor nyert, akkor is csak egyszer edzett egy nap alatt, nem kétszer. A hajszolás nem lett produktív, lelkileg különösen nem. Az érzéketlenségről, lekezelésről két példát mesélt.

Nem esett jól neki, hogy Eb-győzelme után az egyik újpesti társa lakást kapott. Talán korából adódóan, talán azért, mert a női dzsúdó csak akkor került fel az olimpiai programba, ő nem kapta meg ugyanazt,és amikor szóvá tette, olyan választ kapott, amit sosem felejtett el.

Nőjön még a gyermek

– így reagált az elnök, ő meg bámult maga elé. Azóta sincs saját lakása. Az Eb-aranyért 45 ezer forint járt, biciklit vett belőle. Ennyit vett ki a dzsúdóból. Futóedzés helyett így tartotta karban a sérült lábát.

Nem esett jól neki az sem, hogy az olimpiára nem mehetett ki az edzője, így úgy érzi, a versenyen magára hagyták. Ő volt ugyanis az egész küldöttség legfiatalabb tagja 1992-ben, és maga Schmitt Pál MOB-elnök szállította a neki járó autón az olimpiai faluba. De nem adott tanácsokat neki senki, nem kísérte senki a bemelegítését, és még a meccsen sem volt senki a sarokban. Mivel a férfiak az ő versenyéig már aranyat és bronzot nyertek, kevéssé számított, hogy neki is vannak esélyei, amiket valóra is lehet váltani. Merthogy felkészült, arra jó példa, az olimpia után a junior vb-n bronzérmet nyert pár héttel később. (Azzal is beírta magát a sporttörténelembe, hogy az övé volt az első korosztályos vb-érem.)

Nem mellékesen az izraeli Yael Arad, akit legyőzött az elődöntőben a prágai Eb-n, ezüstérmes lett az olimpián, a Eb-döntőbeli ellenfele ötödik, tehát pontszerző. A későbbi győztes, francia Vachon ellen sem lett volna esélytelen, mert volt egy kifizetetlen számlája vele szemben egy évvel korábbról. Egyszer nyert, utána kikapott, így ért véget első olimpiája. Az összes érmét odaadná egy ötkarikás medálért.

A legnagyobb csepp a pohárban

Az pedig végképp maradandó nyomot hagyott benne, hogy számtalanszor a szemére vetették, 40 dekával átesett a súlyhatáron 1992. november végén, a jeruzsálemi junior Eb-n. Az újságok hatvanat, olykor hetvenet írtak, akkoriban a sajtó java része sportvezetőpárti volt, hiszen a vezetőktől függött, hogy együtt utazhat-e a jövőben is a válogatottal. Az eredményeket hozó sportoló nem számított.

A megválaszolatlan kérdések csak halmozódtak benne az eset után. Ezeknek csináljam, ezért veressem magam naponta? Ehhez a közösséghez akarok én tartozni mindenáron? Megéri gürcölni, ha nem kapok segítséget? Azok a vezetők sütkérezzenek miattam, akik a további életemet nem fogják segíteni?

Úgy kezeltek, mint egy bűnöst. Másfél éve még ünnepeltek, utána pedig eldobtak.

Olyan volt, mintha nekem csak kötelezettségeim lennének, az pedig magától értetődő, hogy befogom a szám, és szótlanul teljesítek. Én nem kértem soha, hogy szépeket írjanak rólam. Nem kértem, hogy sztárt csináljanak belőlem a győzelem után, nem kértem posztert magamról az újságba, vagy hogy fagyizás közben is fotózzanak. Sok volt nekem ez a felhajtás, nem könnyű így tininek lenni. És akkor ott volt a másik oldal. Biztos az, hogy kizárólag egyedül én tehettem arról, hogy átestem a súlyhatáron? Senki más nem volt hibás? Tehettem én arról, hogy menstruálok, és az utolsó pillanatban nem úgy mennek le rólam a dekák, mint máskor? Rajtam volt a legkönnyebb elverni a port. A versenyző mindig bűnbak, ha fegyelmezetlen, és én még az sem voltam, mindent az előírások szerint tettem.”

Nem tartja magát öntörvényűnek, sem önfejűnek, csak végtelenül őszintének. A szókimondás a lételeme.

Fájdalmasan megjegyezte: az újságoktól sohasem várt sokat, mert igen tapintatlanul és érzéketlenül kezelték édesanyja és öccse halálhírét is. Vonat elé hajtottak autóval. A balesetből az újságok öngyilkosságot kreáltak a címlapon.

Ő a munkába, az edzésekbe menekült a tragédia után.

Az egyik legrangosabb, párizsi versenyre elment, onnan érkezett haza a temetésre. „Anyám és az öcsém is azt szerette volna, ha versenyzek. Nem hiszem, hogy az segített volna a feldolgozásban, ha a bánatba temetkezem. És munkával sem volt könnyű megemészteni.”

Nemrégiben újabb bánat érte, meghalt a férje, így újraépíti az életét, a Tengerszem Teniszklubot vezeti, 15 edzőt alkalmaz.

2013-ban az európai szövetség azt szerette volna, hogy ő legyen a budapesti Eb háziasszonya. Az utolsó pillanatban értesítették, formaruhát sem kapott, de boldogan vállalta, nagy lelkesedéssel szurkolt Csernoviczky Évának. Idén világbajnokság lesz, ott lesz a sportcsarnokban.

Nagyjából addig, vagy húsz éven át nem adott interjút, amikor négy éve a Digisportnak megnyílt, pár napra rá lázas beteg lett. Reméli, most könnyebben viseli. Akkor azt mondta: abszolút nem büszke a pályafutására.

„Talán nem csak velem fordult már elő, hogy ilyen természetű kérdésre kicsivel később mást választ adnék. Egy kicsit azért büszke vagyok. Van egy teniszklubom, mindig kérdezik, miben tudnak segíteni. Elismerik a munkámat, pályázati pénzzel is támogatnak. A dzsúdótól hosszú ideig nem kaptam kérdést sem, mígnem a VIP-et rám bízták, én fogadom a legfontosabb embereket az augusztus végi világbajnokságon.

Mivel hosszú út van mögöttem, úgy hiszem, tudnék mentor lenni. Tanácsokat adni, együtt érezni a versenyzővel, hitet adni neki. Talán egyszer úgy is kíváncsiak lesznek rám.

A nemrég nyílt múzeumtól sem kérték, hogy személyes emléket adjak. Pedig hátha dereng még valakinek, volt itt egyszer egy csibész, Nagy Zsuzsa. Pontosabban van is, egy sikeres nő, aki a tinikorát a dzsúdónak adta, de nem bánta meg, hogy korán abbahagyta. Mert az élsport után is van élet, sőt.”