Mindennapossá tette az elképzelhetetlent

GettyImages-459756256
2018.10.09. 23:19
Rettenetesen szeretlek titeket. Bármit elérhettek az életben, ha hajlandóak vagytok dolgozni érte

– így szólt három fiához, Baylenhez, Bowenhez és Callenhez Drew Brees a Washington Redskins elleni meccs rögtönzött szünetében, amikor a csapat mellett családja is vele ünnepelte a pályán, hogy ő lett az NFL történetének legtöbb passzolt yardját összehozó irányítója.

Az üzenet szimbolikus Brees pályafutását nézve, úgy jutott ugyanis a csúcsra, hogy erre sok esélyt senki nem adott neki.

Surranópályán az égig

A texasi születésű Brees tehetséges sportoló volt már fiatalon, gyerekként hobbiteniszező volt. Gyakran elő is kerül az a történet róla, hogy kétszer is megverte a későbbi világelső, Grand Slam-győztes Andy Roddickot, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor Brees 12, Roddick viszont csak 9 éves volt.

Ne maradjon le semmiről!

Pár későbbi vereség után Brees belátta, hogy nem a tenisz lesz az ő sportja. Középiskolában baseballozott, kosárlabdázott és amerikaifutballozott egyszerre, és akkor még úgy gondolta, baseballozóként lesz profi. Csakhogy egy térdszalag-szakadás miatt nem igazán közelítettek hozzá az egyetemek az ösztöndíj-ajánlatokkal.

Az sem nagyon segítette a baseballkarrierjét, hogy sérüléséből visszatérve veretlenül vezette texasi állami bajnoki címre iskoláját 1996-ban, ráadásul úgy, hogy a döntőben 55-15-re nyertek. A végül az amerikaifutball mellett kötött ki, de két ajánlatot kapott csak, a nem túl magasan jegyzett Kentucky és Purdue hívta játszani. Beszédes, hogy Texasból egy nagy egyetem sem hívta, végül a Purdue mellett döntött a jobb oktatási színvonal miatt.

Abban, hogy csak két suli akarta, közrejátszott, hogy csak 183 centire nőtt – ez túl alacsony az irányítóposzthoz, ugyanis nem lát ki rendesen a gyakorta 200 centinél is magasabb támadófalemberek mögül.

A Purdue egyetemen három szezonban volt kezdő, mindháromban közel 4000 passzolt yardot hozott össze, végül 11 792 yarddal, 90 TD-vel és 45 interceptionnel zárt – de az NFL kapujában újra előjött a magassága körüli probléma: minden csapat ódzkodott attól, hogy ilyen alacsony irányítóra bízza a jövőjét.

Végül a San Diego Chargers választotta ki a 2003-as draft második körének legelején, ám San Diegóban nem klappoltak a dolgok, nem váltotta meg a világot. 2003-ban annyira gyengén játszott, hogy többször is padoztatták, és amikor 2005-ben az újoncszerződése végéhez közeledett, világos volt, hogy nem fognak hosszabbítani vele. Éppen ezért volt külön tragikus, hogy a szezon utolsó támadójátékán súlyos vállsérülést szenvedett – annyira rosszul festett a válla, hogy a leghíresebb és legtapasztaltabb NFL-sebésznek, James Andrewsnak teljesen új módszert kellett kitalálnia, hogy valahogy összefogja a játékos dobóvállát. Andrews később nem is akarta elhinni, hogy Brees meddig jutott, azt mondta, pályafutása alatt nem látott soha ilyen felépülést.

Sérülten elég nehezen egyezkedett a csapatokkal az új szerződésről. A Miami Dolphinsnál viszont Nick Saban rettenetesen szerette volna megszerezni Breest, benne látta a csapat és az NFL jövőjét, ám a vezetőség a vállsérülés miatti aggodalmában végül nem engedett Sabannek, nem igazolták le.

Ez a lépés sorsfordító volt az NFL, Saban és Brees szempontjából is. Saban a 2006-os szezonban csak hat meccset nyert a Miamival, kirúgták, így visszatért az egyetemi bajnokságba, ahol 2007-től kezdve az NCAA történetének egyik legjobb edzője lett, és az egyik legdominánsabb dinasztiáját hozta létre az Alabamánál.

A Miami Dolphins azóta egy csoportgyőzelmet hozott össze (pont tíz éve a Wildcat-támadórendszernek is köszönhetően), emellett csak egyszer jutott be a rájátszásba,

Brees pedig egyrészt új otthonra lelt New Orleansban a Saintsnél, másrészt hiperűrsebességre kapcsolt, és azóta 12 szezonból 7-ben is övé volt a legtöbb passzolt yard a ligában.

A dolog viszont nem indult ennyire simán. A 2006-os szezon, amikorra Brees a Saintshez igazolt, elég embertpróbáló időszak volt New Orleans életében. A 2005-ös Katrina hurrikán után voltak, a városban okozott pusztítás miatt a csapat végig idegenben, illetve semleges pályán játszott, és az sem volt 100 százalékig biztos, hogy visszatérnek a csúnyán leamortizált Louisiana Superdome-ba.

Erre jött rá pluszban, hogy a Chargersben elég hullámzó teljesítményt nyújtó, súlyos vállsérülésen túllevő Breesre bízták a csapat támadóegységét. Ha ez a kettős nyomás nem lett volna elég, Breesnek külön rémálom volt az első hazai meccs előtti időszak: mivel sosem vezetett még New Orleansban a pálya felé, fogalma sem volt mekkora dugóra kell számítania, és a forgalomban rekedt.

Azt hiszem, minden sportoló riadt már fel olyan álomból, hogy elkésik a saját meccséről, és akkor áll meg a stadion előtt a kocsijával, amikor elvégzik a kezdőrúgást. Nos, ott ültem a kocsimban, ráláttam az arénára, de egy centit nem tudtam haladni, és másodpercenként néztem az órámat

– mesélt az erősen izzasztó helyzetbe került Brees a 2006-os tapasztalatairól az ESPN-nek. Az is megfordult a fejében, hogy otthagyja valahol az út szélén a kocsit, és futva jut el a stadionig, de végül valahogy elverekedte magát kocsival a bejáratig.

A rémálomnak itt még nem volt vége, akkoriban ugyanis egy 1997-es Land Rover D90-es vezetett, aminek a tetején volt egy szafarirács, a kapunál viszont közölték vele, hogy nem fog beférni a beengedőkapu alatt. Nem is fért be, a rács a fém alá szorult, a kocsiban vérfagyasztó csikorgást hallott, miközben azt látta, hogy szikrák szállnak mindenfelé. Ott is hagyta a kocsit, a biztonsági személyzet vitte be a stadionon belülre, hogy aztán minden a helyére kerüljön – 23-3-ra verték a csoportrivális Atlanta Falconst, amivel 3-0-ra javították a mérlegüket a szezonban.

New Orleans visszakapta csapatát, Brees megmutatta, hogy milyen jövő vár a Saintsre vele – bár nem egyedül ő volt a csodatevő, Breesszel egyszerre érkezett ugyanis azon a nyáron a csapathoz az új vezetőedző, Sean Payton is, együtt pedig egyből a rájátszásba vitték a csapatot.

Brees azóta is megállíthatatlan. Az, hogy csak egy Super Bowl-győzelemig jutottak – a 2009-es szezon végén, a Super Bowl XLIV-ben pont azt az Indianapolis Coltsot győzték le, amiben az eddigi yardrekorder, Peyton Manning irányított –, nem igazán Breesen múlt, hanem azon, hogy a Saints az elmúlt 13 évben nem tudott rendes védelmet összerakni. Az 1970-es NFL-AFL-egyesülés óta 38 irányító volt legalább 10 szezonban kezdő, őket nézve Brees mellett dolgozott a hatodik legrosszabb védelem a meccsenként átlagosan engedett pontok alapján. Ezt figyelembe véve lényegében csoda, hogy Brees hatszor is a rájátszásba tudta vinni csapatát.

Mindennapivá tette az elképzelhetetlent

Erre csak úgy volt képes, hogy emberfelettit játszott évről évre. 2008-ban Brees lett a liga történetének második irányítója, aki egy szezonban 5000 passzolt yard fölé jutott, ez addig csak egy embernek sikerült, Dan Marinónak 24 évvel korábban: jól látszik, micsoda anomália volt ez a statisztikai mutató.

Bár úgy tűnhet, hogy szezononként 5000 yardot passzolni mára általános lett, ez valójában nagyon távol áll a valóságtól. Az NFL történetében csak kilencszer fordult elő, hogy egy QB 5000 fölé menjen, Brees az egyedüli, akinek kettőnél többször sikerült: a kilencből ötször ő csinálta meg.

Az idei szezonban egyébként öt forduló után kilenc irányító átlaga is arra mutat, hogy akár 5000 yard fölött is zárhat, de a szezon végére nyilván ez a szám csökkenni fog. Az viszont természetesen nem is lehet kérdés, hogy Brees is a kilenc QB között van.

Hajszálpontos, szó szerint

Ami még kiemeli Breest a mezőnyből, az az iszonyatos pontossága. Karrierje során 67,10 százalékos a dobómutatója, egyedüliként ő van kétharmados pontosság fölött az egész NFL-ben (a legalább 1500 passzkísérletet indító, tehát tartósan játszó irányítók között), de idén, 39 évesen még erre is rátett egy lapáttal. Tavaly karrierje legjobbját, egyben NFL-csúcsot jelentő 72 százalékos passzmutatóval fejezte be az idényt, idén öt meccsen 77,9 százaléknál jár, ami döbbenetes, ilyennek az NFL-ben nem szabadna előfordulnia. De itt van Brees, és megcsinálja.

És mindet 183 centisen, ne feledjük. Brees előtt a hasonlóan alacsony játékosokat általában már karrierjük egy korábbi pontjánál megkérték, hogy váltsanak posztot, és felejtsék el, hogy irányítóként érvényesülhetnek. Egészen kivételes tehetségnek kellett lenni ahhoz, hogy 183 centi alatt irányítani engedjenek valakit, ezért is lehet az, hogy majd 25 ezer yardot ver a második legtöbb yardig jutó 183 centi alatti QB-ra, Frank Tarkentonra. A többiek pedig még Brees számainak felénél sem járnak.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy ha nincs Brees, valószínűleg nincs a seahawksos Russell Wilson sem, aki 2014-ben nyert Super Bowlt a Seattle-lel. Ő egyébként 180 centi, még egy hüvelykkel Brees alá lő tehát.

És ki tudja, hol van még a vég Brees számára. 39 évesen egyelőre nem látni rajta, hogy fáradna, és az idei átlagát nézve akár még 3500 yardot rápakolhat a mostani rekordjára. Nem mellesleg ezzel újra 5000 fölött zárna. Szerződése a 2019-es szezon végéig szól, ha akkor csak 4500 yardot hoz össze, 80 ezer passzolt yard fölé juthat NFL-karrierjét nézve.

Nehéz olyan QB-t találni, aki megfoghatná Breest. A top 10-ben rajta kívül még négy aktív irányító van, de sem a 41 éves Tom Brady, sem a 37 éves Eli Manning, sem a 36 éves Ben Roethlisberger, sem az a szintén 36 éves Philip Rivers - aki Breest váltotta a Chargersnél -, nincs olyan közel, hogy behozza a sokezres hátrányát.

A Falcons-irányító Matt Ryannek (az ideivel együtt) valamivel több, mint hat szezonon át kellene hoznia a mostani szezonátlagát csak ahhoz, hogy elérje Brees mostani számát, tehát legalább olyan idős koráig kellene játszania, mint ameddig Brees húzza majd. Az egy évvel idősebb Aaron Rodgers elmarad Ryantől (a sérülései miatt), de a Ryannel nagyjából egyidős Joe Flacco is már 6000 yardos hátrányban van hozzá képest.

Ryan mellett még esélyes lehet a Lions-irányító, a 30 éves Matthew Stafford, de a mostani számait hozva is 10 éven belül érné be Brees 72 ezer yardját. Egyelőre tehát biztonságban van a Saints-quarterback csúcsa.

Rekordok a polcon, elismerés sehol

A yardrekord mellett már Drew Breesé a legtöbb sikeres passz is az NFL-ben – ez ugye erősen összefügg a pontosságával –, és már csak 685 dobásra van Brett Favre legtöbb passzkísérletétől - ezt a következő szezon végére simán elérheti, ha nincs sérülés.

A Redskins ellen elért Brees-rekordhoz egyébként Peyton Manning is gratulált, a vicces videóüzenetben már előre jelezte, hogy amikor a legtöbb passzolt touchdown csúcsát is elveszi tőle Brees, már nem fog újra gratulálni, mert nincs ideje állandóan ilyen videókat gyártani. Brees 41 TD-re van ettől a csúcstól, ha idén még nem is, jövőre ez is meglehet neki.

Itt van tehát egy Super Bowl-győztes irányító, aki jó eséllyel 2019-re minden, de minden létező rekordot a magáénak tudhat, ami egy irányítónál fontos, mégis, könnyen lehet, hogy soha nem választják egy szezon végén sem a legértékesebb játékosnak.

Ebben erősen közrejátszik, hogy olyan QB-k idején szerepelt a ligában, mint Peyton Manning, Tom Brady vagy épp Aaron Rodgers, de hogy mennyire alulértékelt is Brees, azt inkább az mutatja meg, hogy hányan is gondoltak rá az elmúlt 12 évben az MVP-szavazásnál:

  • háromszor végzett második helyen az MVP-voksoláson, 2009-ben kapta a legtöbb szavazatot 7,5-lel, miközben Manning 39,5-lel nyert, a többi évben még voksot sem kapott.

Szinte biztos, hogy ez is hajtja Breest, aki akár már a 2018-as idény végén eséllyel pályázhat az MVP-címre, de valószínű, hogy egy újabb bajnoki cím akkora elégtétel lenne neki, hogy az MVP-ről is hajlandó lenne lemondani.

Felhasznált források: The Ringer | The Comeback

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?