Hedvig
7 °C
23 °C

Az ultrafutás, mint egy drog, elhozza az időtlen szépséget

2015.12.29. 18:33

Az ultrafutókra sokan hajlamosak úgy tekinteni, hogy őrültek, mert mi mással lenne magyarázható az, hogy több száz kilométeren keresztül vannak szinte folyamatosan mozgásban, miközben kizsarolják testüket és lelküket.

Kétségtelen, vannak furcsa figurák az ultrafutók között, de hol máshol nincsenek? Itthon talán keveseknek ismerős Scott Jurek neve, de a már visszavonult versenyző a legjobbak között volt. Talán elég annyit mondani, hogy érzékeltessük, mekkora futóról van szó: háromszor egymás után megnyerte a 245 kilométeres Spartathlont.

Futni, enni, élni könyvében nem akar meggyőzni senkit arról, hogy a futás vagy az ultrafutás jó, de néhány pofonegyszerű tanáccsal segíti azokat, akik rendszeresen futnak vagy éppen nekiállnak edzeni. Persze ez csak mellékesen jelenik meg a könyvében, kicsit idegenül is hatnak ezek a jótanácsok, ahogyan a minden fejezet végén elszórt receptek is, még akkor is, ha Jurek nagy jelentőséget tulajdonít sikereiben a vegán étkezésnek.

Ennél sokkal érdekesebb az, hogyan lett Jurek az egyik legsikeresebb ultrafutó az Egyesült Államokban és a világon. Gyerekként szinte észrevétlenül építette fel alapállóképességét, majd sífutóként versenyzett. Egy mocskosszájú, kímélelten barátja vezette be az ultrázás világába. Jurek egyből a legjobbak közé került, de nem nyugodott, az első akart lenni az olyan legendás versenyeken is, mint a Badwater vagy a Western 100. Össze is hozta, nem egyszer.

A versenyleírásából kiderül a laikusok számára is, hogy az ultrafutók sem gépek vagy őrültek, hanem nagyon is sokat szenvedő, magukkal folyton párbeszédet folytató sportolók, akik hihetetlen lelki erőt képesek mozgósítani. A könyv legnagyobb erénye is ez, mindenkihez közelebb hozhatja az ultrázást. És az azt körülvevő, rendkívül szeretetteljes közösséget. Ehhez még csak Amerikáig sem kell menni.

Jurek szinte mindent a futásnak rendelt alá az életében, de azt sem tagadja, hogy egyfajta menekülés is volt családi problémái elől számára ez a sportág, ahol a győztesek nem pénzért, hanem csak az elismerésért és oklevelekért futnak. De talán két mondat éppen elég ahhoz, hogy megmutassa, miért is érdemes a teljesítőképesség határait feszegetni.

„Meggyőződésem, hogy sokan azért futnak ultramaratont, amiért mások hangulatjavító szereket vesznek maguknak. Eszemben sincs kisebbíteni mindazt – barátságokat, teljesítményt, a természet lélekemelő közelségét –, amivel pályám megajándékozott. De minél messzebbre és hosszabban futottam, annál nyilvánvalóbb lett, hogy leginkább egy lelkiállapotot kergetek – egy lelki helyet, ahol korábban óriásinak látszó gondjaim semmivé olvadnak, ahol egészen tisztán, élesen látom a világegyetem és a jelen pillanat időtlen szépségét."

Jurek számunkra távoli hősnek tűnik, de talán egyszer valamelyik magyar futó, Lubics Szilvia vagy Löw András is megosztja velünk egy könyvben a gondolatait az ultrázásról és pályájukról.

Scott Jurek-Steve Friedman: Futni, enni, élni (Park Könyvkiadó), 3900 forint