Belevezették a túrázókat a halálba

Vasziljevics Erika és Pati Nagy Attila is egyszerű túrázóként ment Nepálba, hogy teljesítsék a klasszikusnak számító, 230 kilométeres Annapurna-kört. Ehhez a körhöz nem kell különösebb hegymászó tapasztalat, speciális felszerelés. Elég, ha viszonylag jó kondícióban van a túrázó, mert az oxigénhiányos környezet mindenkire kihat magaslaton. 

„Október közepe és vége a száraz időszak, a főszezon, ekkor indul útnak a legtöbb trekkinges is. A helyieket is sokkolta, hogy mégis leszakadt az eső és a hó, 15 éve nem láttak ilyet” – mondták Vasziljevicsék. Ők a folyamatos esőzés miatt 36 órára beszorultak egy világítatlan menedékházba, csak sejtették, hogy a felsőbb régiókban havazik, de semmi információjuk nem volt.

Miután elállt az eső, földcsuszamlásos, kőlavinás területeken haladtak tovább, a 3519 méteren fekvő Manangban, ami az Annapurna-körösök egyik akklimatizációs állomása. Olykor 500-an is nyüzsögnek itt, de a rossz idő, és a halálesetek miatt tömegek pánikszerűen távoztak a hegyről.

Az ítéletidőben a túra legmagasabb pontja után, az 5416 méteres Thorang La hágónál 12-en haltak meg. „Nem hirtelen csapott le a hóesés, fel lehetett rá készülni. Helyi túravezetőjük is volt, aki úgy gondolhatta, hogy a hóesés nem veszélyes. Ez a hágó felfelé valószínűleg tényleg nem jelentett gondot, nem volt vészes a havazás, de a másik oldalon egész más körülmények voltak, ahogy hallottuk, lefelé óriási szembeszélben és hófúvásban haladtak. Ez lett a vesztük. Sem előre menni, sem visszafordulni nem tudtak, mert nullára csökkent a látótávolság. Nem volt esélyük” – mondta Pati Nagy.

A tragédia után óriási helikopterforgalom volt a térségben, a mentőcsapatok és a katonaság mellett, több kormánytag is kiszállt tájékozódni. Sok információt azonban nem adtak, nem lehetett tudni, hogy járható-e az útvonal, illetve mikor nyitják meg újra. A legtöbb túrázó ekkor adta fel, és fordult vissza. Arról is beszéltek, hogy majd a katonaság vagy egy felterelt jakcsorda kitapossa az utat.

Vasziljevicsék kivártak, majd végül úgy döntöttek, hogy nekivágnak. A hágón valóban volt még hó, de át lehetett rajta jutni. A másik oldalon lefelé szembesültek azzal, hogy milyen borzasztó helyzetbe kerültek a viharban túrázók.

A nepáli katonság ugyan elszállította a holtesteket, de a túrázók személyes tárgyai, ruhái szétszórva ott maradtak a hegyoldalban, a zsákban lehúzott holtestek nyomai is ott maradtak a hóban. Az is látszott, hogy néhányan megpróbáltak menedéket építeni, de hiába, megfagytak a hóviharban. A hegyi vezető és még néhányan megpróbáltak lejutni, még kilométereket megtettek lefelé a viharban, de ők is odavesztek.

Az út mellett maradt tárgyak az ő tragédiájuk emlékét is őrizték.

A lenti falu is teljesen kiüresedett, az egyik szállásadó elmondta nekik, hogy 12 túrázót várt a vihar estéjén, de csak három érkezett meg.

A faluban a cseh külügyminisztérium hirdetményeket helyezett ki, kerestette állampolgárait, sokan eltűntek. Mivel Vasziljevicséket nem tudta elérni a családjuk – a hegyek között nem mindig adott a mobil- vagy netes kapcsolat – , egy időre ők is felkerültek az eltűntek listájára.