Barbara, Borbála
-5 °C
3 °C

A milanói Curva Sud-ban jártunk

2003.09.18. 18:19
Az ultrák a magyar köztudatban ellenszenves, félelmetes, kigyúrt alakokként élnek, akik csak verekedni járnak a futballmeccsekre. Ezzel szemben az olyan focinemzetek fanatikusai, mint páldául az olasz, egyáltalán nem ilyenek. Ők hétről hétre a világ legkeményebb bajnokságának legjobb játékosait láthatják, és - magyar fülnek furcsa lehet hallani - ezt meg is akarják hálálni. A Milan-Ajax BL-meccsről jelentjük.
Idegesen keresek parkolóhelyet a San Siro kerületben kedden este hét körül. Szűk két óra múlva az egyik városi szuperklub, az AC Milan idei első BL-meccsét játssza a holland Ajax ellen a Giuseppe Meazza stadionban.

Valójában nem kellene izgulnom, hiszen idő még van bőven, de az utcán még kispolskinak, pontosabban FIAT 126-osnak elegendő helyet sem látok. Próbálkozom egy fizetős-őrös udvarban is, de miután a portástól megtudom, hogy két órára 10 eurót kér, azonnal továbbhajtok.

Fél órával később viszont már nem drágállom annyira a fenti összeget, de végül egy távolabbi utcában, félig egy kocsifeljáró elé állva - ez Olaszországban közel sem olyan nagy bűn, mint hazánkban -, bezárom az autóm, és elindulok a stadion felé.

Itália nem az informatika fellegvára

Ekkor már a meccsdrukk veszi át az uralmat a szervezetem fölött, amit növel a körülöttem sétáló vörös-fekete szurkolók látványa, illetve a hang, ami a közelben lévő stadionból hallatszik. Az utolsó néhányszáz méteren egymást érik a büfék és a kirakodós árusok, amelyeknél mindenféle csecsebecsét, és bármelyik játékos kamu-mezét meg lehet venni. Enni nem tudok, mezem meg már van, így engem egyik sem vonz, így azonnal a kapu felé megyek és beállok a húszméteres sor végére.

Mivel a jegyet nem a hivatalos helyen, a Banka Intesa egyik fiókjában, vagy a stadion melletti pénztárban vettem - hanem egy jegyüzértől két euróval drágábban a hivatalosnál, egy nappal a meccs előtt - kissé megizzadok, amíg rám nem kerül a sor: a Milan Múzeumban ugyanis egy nappal korábban azt mondták, valószínűleg hamisítványt kaptam, és ha a beléptetésnél a gép, amelyben ellenőrzik a tikettet, nem fogadja el, nem csak egy élménnyel, de jónéhány euróval - büntetés - is szegényebb leszek.

Mire közvetlenül a kapuhoz érek, bebizonyosodik, hogy emiatt hülyeség volt aggódni: a "gép" a portás keze, az első perforált részt ő, a másodikat pedig, a tribünlépcső aljában, egy kigyúrt biztonsági őr tépi le a jegyről. Itáliát szerencsére még nem érte el az informatikai forradalom fuvallata sem.

Vörös-fekete zászlóerdő

A helyem a második szinten, a Déli-kanyarban, azaz a Curva Sud-ban, a Milan-ultrák táborának közepén van, így meg kell másznom hat-nyolc emeletnyi lépcsősort. Ezt rekordgyorsasággal teszem meg, odafönt pedig a már kétharmadig teli stadion, illetve teltháznak megfelelő hangorkán fogad. Épp Paolo Maldinit élteti a tömeg, közel húszezer torok üvölti egyszerre a Milan jelképének számító legenda nevét.

A hazai játékosok már a pályán vannak, utolsó sprintjeiket futják a bemelegítés végén, és csakúgy, mint Maldini, a többi sztár - Sevcsenko, Nesta, Inzaghi és a többiek - is hozzá hasonló üdvözlésben részesül. A fanatikusok a leghangosabbak viszont határozottan a kapitány köszöntésekor voltak.

Elindulok lefelé a lépcsőn, minél inkább akcióközelbe akarok kerülni, ezért egészen a védőkorlátokig megyek le. Itt már vannak ismerős arcok, a szombati Milan-Bolognán találkoztam néhánnyal közülük, de mivel egy tribünsorral lejjeb vagyok, minr akkor, újakat is felfedezek. A legfeltűnöbb természetesen a szektor vezérszurkolója, aki a pályának félig háttal, a korláton kívül áll - alatta 10-12 méteres mélység, ennek ellenére nem kapaszkodik kézzel, csak a jobb lábával tartja magát.

Tőle mindkét irányban a korláton ülnek a segédei, a szászlólengetésért felelős ultrák. Szinte hihetetlen, hogy egy zászlóra csak egy ember jut, ugyanis ezek a bandiérák nem olyan régi, május 1-e méretű cserkészzászlók, hanem öt-hat méter hosszú botokra tekert gigantikus drapériák. A kibontásuk öt percnél is tovább tart, az pedig rejtély, hogyan tudják lengetni is őket.

Pedig ezt teszik, néhány perccel a kezdés előtt a vezérszurkolók együttes jelére a magasba emelkedik az összes zászló és az összes - többek között Inzaghit, Gattusót, Sevcsenkót ábrázoló - transzparens. Vörös-fekete zászlóerdő, amelytől a pályát sem látni.

Sérült a lelátón

A csapatok ekkor még be sem vonultak, viszont egy sérült már van: négy-öt sorral fölöttem egy 25 év körüli srác egyszerűen eldől, és eszméletlenül, fejjel a korlátokat tartó betontömbnek esik. Akkorát lök rajtam, hogy én is leesem, persze csak az első sorból, így sikerül talpon maradnom. Ő viszont megüti magát, de nagyon. Amikor átfordítják, látszik, hogy az orra eltörött, és a homloka is csúnyán be van dagadva. És akkor még még a vérző homlokról és fejről még nem is beszéltem. A vezérek azonnal intézkednek, de eltelik jónéhány perc, amíg az ápolók odaérnek.

Dolgukat nehezíti, hogy a szerencsétlenül járt egyik társa kissé megőrül, minden közelben állót - köztük engem is - elkezd lökdösni. A többiek szerencsére hamar lefogják őt, de az első négy sor üresen marad, így legalább az ápolók tudnak dolgozni. Ráadásul duplán, hiszen alig telik el egy perc, még egy ultra összeesik, szerencsére ő csak egyszerűen elfekszik két széksor között, így nem töri össze magát. Az elsőt hordágyon viszik el, a másik viszont magához tér, és a helyén marad. Nem tudni, miért lettek rosszul, de valójában azt csodálom, hogy csak ők ketten, ugyanis már ekkor, a kezdés előtt elfogyott jónéhány gramm fű, és valószínűleg jóval keményebb anyag is.

"aki nem ugrál, az juvés"

A csapatok közben megérkeznek, a sérültre már senki nem emlékszik, húszezren szavalják egyszerre a Milan-esküt - ami leginkább az Interesek szekálásából áll -, majd különböző, hosszabb-rövidebb dalok jönnek, amelyeket egy "aki nem ugrál az Juvés" (chi non salta é juventino) kiáltás zár le.

A meccsen a dalok és veresek ismétlődnek, attól függően, melyik játékos tesz egy-két szép mozdulatot, mikor és hogyan támad az Ajax, illetve mikor van néhány másodpercnyi üresjárat, és szóba kerülhet az Inter, de méginkább a Juventus. A bajnokikon szokásos görögtűz a BL-meccseken elmarad, az ultrák nem visznek magukkal a pályát is eltakaró füstöt okádó görögtüzet és egyéb pirotechnikai eszközöket, mert azok használatáért a Milant büntetnék meg.

A dalok rendjét a négy-öt vezérszurkoló összmunkája határozza meg. Ők kihangosított mikrofonba beszélnek, ám nem a stadionba épített berendezésekkel, hanem otthonról hozott technikai eszközök segítségével.

Ők döntik el, hogy Maldinit, Nestát, Sevcsenkót vagy épp Kakát dicséri-e a tábor, hogy épp Seedorfot cikizik - "azért nem lősz soha gólt, mert a szaros Interben játszottál" - , vagy épp az ellenfelet szidják. (Ez utóbbi egyébként igen ritkán történik meg, jó ha félóránként kezdi a tábor kiabálni az igen bonyolult, "fuck off Ajax" szóösszetételt. Ezzel ki is merül a vendégek gyalázása, nincs rasszista bekiabálás, horogkeresztes zászlók meg hasonlók.)

A jó vezér élete a Milan

A vezér ezen kívül az öltözékével is példát mutat, a miénk, egy 26 év körüli srác, fekete pólót visel, melyen vörös betűk állítják: Utállak, Juve! Ő egyébként a leglelkesebb, látszik rajta, hogy élete a Milan és a csapat buzdítása és a tömeg irányítása a legfontosabb feladata. Komolyan veszi a szerepét, amikor a Milant élteti, sugárzik belőle a büszkeség, az ellenfelek szidása számára inkább az ördögök megvédése, semmint támadás a riválisok ellen. A Juventust persze ő is lelkesen ócsárolja.

A vezérré válás egyébként nem korhoz kötött, és nem mindegyikük érzi át feladata fontosságát sem. Tőlem távolabb kiabál egy harminc fölötti pasas is, ám jóval ritkábban fordul a nép felé, inkább a meccs érdekli. Mivel pedig nem egy férfiszépség - 110 kiló, 160 centi - , a tábor összes fiatal lányszurkolójával igyekszik puszikontaktusba kerülni, amit a csajok - tíz férfire juthat egy nő - szemmel láthatóan inkább mellőznének. De hát a vezért illik köszönteni a stadionba érkezéskor.

Nem sokkal följebb dolgozik az ultra-vezetők legfiatalabbja, egy maximum húszéves srác. Ő pontosan az ellentéte az imént leírtaknak, szinte a pálya felé sem fordul, csak a közönséggel foglalkozik, neki a Milan az első.

Cannabis-felhő a Meazza fölött

A meccs közben halad a maga útján, a Milan támad, és ez megnyugtatja a szurkolókat, akik közül legalább annyian figyelik, mit mond a vezér, mint azt, mi történik a pályán.

A szünetig jónéhány kihagyott hazai helyzetet, Costacurta lecserélését és egy meg nem adott tizenegyeset - Inzaghit buktatták - láthat a közönség, de még ez sem dühíti fel annyira őket, hogy a bírót szidó kurvaanyázásba kezdjenek. Egy két kézlendítés és fejcsóválás, és már el is van felejtve, bírógyalázó dal nem is létezik. Inkább a sérült Costacurtát búcsúztatják, és a nem rég beállt Laursent köszöntik.

A pihenő alatt az addig álló tömeg is leül, és a futballtól távol álló élvezetekben keres örömöt. Készülnek a jointok, a 16 évesektől a harmincasokig szinte mindenki sodor, melegít valamit, majd egy óriási cannabis-felhő ereszkedik a Curva Sud-ra. Így az is vidámabb lesz egy kicsit, aki egy slukkot sem szív. Aki pedig esetleg nem szmóker, hanem alkesz párti lenne, az az árusoktól vehet kisüveges grappát.

A szünetig Kaká a legkedveltebb - mindenki elégedett vele, nem úgy, mint Rui Costával szombaton - és a pihenőről visszatérve is őt köszöntik először. De nagy kedvenc Maldini és Nesta is, nem is beszélve Seváról és Pipporól, na meg Gennarino Gattusóról.

Pippo, a közkedvenc

Eltelik az első negyedóra a második félidőből is, hazai gól nélkül, ám az ultra-csoportom, a Panthers és főleg a vezérük - aki néhány embert meg is fenyeget, ha nem szurkolnak rendesen, kizavarja őket - nem csügged. (A szünetben ő is erősített egy kis grappával.)

A lelkesedést Inzaghi jutalmazza meg, a világ legnagyobb lesipuskása címet valószínűleg birtokló milanos egy kipattanó labdát lő közelről az üres kapuba. A tribünön örömmámor tör ki, kis híján ismét lejjebb esem néhány sorral, mindenki barátja, sőt, inkább testvére mindenkinek, jobban örülnek a gólnak, mint a pályán a játékosok. Inzaghi isten.

A vezetés után jöhet a "Pippo lőj még egy gólt", illetve a dicsőségeket zengő dalok. Mivel a Milan továbbra is nyom, mindenki elégedett, amikor pedig a magához képest gyenge napot kifogó Seedorf helyére Serginho jön be, méginkább. (A hollandot persze ugyanúgy búcsúztatják, mint nem sokkal előbb Costacurtát.) Inzaghit a lecserélésekor nagy ováció kíséri, de Ancelotti döntése nem arat sikert, bár az érkező Ambrosinivel senkinek nincs semmi baja.

Inzaghi egyébként nehezen viseli, hogy le kell mennie - Ancelottival azért pacsizik - és meg is próbál a partvonalon kívülről is segíteni a társaknak. Mindez abban nyilvánul meg, hogy a bíró minden döntése után reklamál a negyedik játékvezetőnél, kishíján beszalad a pályára. Csoda, hogy a bíró nem küldi az öltözőbe.

Izgalmas happy end

A vörös-feketék Ambrosini beállta után többen és többet védekeznek, de milanos szempontból semmi ijesztő nem történik, így a tribünön is változatlanul jó a hangulat. Egy-egy elrontott Sevcsenko-helyzet miatt ugyan fel-fel támad a népharag, de ez természetesen inkább csalódottság, semmint düh, ráadásul az eredménynek köszönhetően utolsó percekben gyorsan higgadnak a kedélyek. Akkor viszont egy óvatlan pillanatban Gattuso visszakézből szájonnyomja az őt rángató Ibrahimovicsot, és bár nem igazán tudatos a mozdulat, tökéletesen eltalálja a svédet.

A bíró jogosan nyúl a piros laphoz, a tábor azonban ismét nem esik neki a játékvezetőnek. Van persze reklamálás a tribünön is, de mivel az események tökéletesen láthatóak, az ultrák sem nagyon vitatják a döntést. Bizonyíték erre, hogy a kis olasz még az oldalvonalat sem érte el, de máris zúg a "Gennarino Gattuso", egészen sokáig és hangosabban, mint a meccsen addig bármelyik név.

A kiállítás persze nem tragédia, hiszen már csak három perc van hátra, melyből két és fél gond nélkül el is megy, de az utolsóban az ajaxos Trabelsi elfekteti az összes Milan-védőt. A cselsorozat közben már a "oh mamma, mamma" sóhajok hangzanak, és Van der Vaart üreskapus lövése előtt már lehet érezni, a tömeg elkönyvelte az egyenlítő gólt. Dida viszont valamilyen megmagyárzhatatlan módon oda ér és szögletre üti a labdát. Mintha újabb gólt lőtt volna a Milan, nyakbaborulás, éjenzés, Didázás ezerrel, egészen, míg a bíró le nem fújja a meccset.

Innen a koreográfia már a szokásos, a minden európai stadionban látható ölelkezés, elköszönés, éljenzés. A legtöbbet a kispadon is aktív - Ancelottit jócskán túlreklamáló - Inzaghi kapja, aki a legközelebb is jön a Curva Sud-hoz. (Érdekes, hogy a többiek még szinte a félpályáig sem jönnek el, a tömeg mégsem sértődik meg, ünnepli őket.)

A technikusok összepakolják az erősítőket, összetekerik a transzparenseket, és indulnak haza, csakúgy, mint a vörös tenyerű és torkú ultrák, hogy aztán néhány nap múlva a keddihez hasonló érzéseket kapjanak és adjanak.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Értékeljen, nyerjen!

Van kedvenc légitársasága? Írja meg véleményét itt!