Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Ilyen ország nincs VII. - Elefántcsontpart

2006.06.16. 16:45
Rasszista polgárháború, puccsok, elcsalt választások - Elefántcsontpart történelme semmivel sem tűnik különbnek bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott afrikai országnál. Az ember nem is gondolná, hogy valaha elefántcsontparti csodáról beszéltek, joggal. Igaz, a '60-'70-es évek békeidejét egy vaskezű diktátor garantálta, az öldöklés sokkal inkább sajátja az ország történetének. Az új csoda a foci és a zene lehet, mindkettőnek jót tett a polgárháború.

[A vébé tiszteletére indított sorozatunkban olyan országokkal ismerkedünk, amikről egy-egy játékos nevénél többet nem szoktunk tudni. Lehet, hogy bunkók vagyunk, de az szóljon be először, aki fejből tudja Togo fővárosát (Lomé), vagy Trinidad és Tobago egy főre jutó nemzeti jövedelmét (kapaszkodjanak meg, 16 700 dollár).]

Elefántcsontpart
Forrás: GoogleMaps

A nyugat-afrikai ország nyugaton Libériával és Guineával, északon Malival és Burkina Fasóval, keleten Ghánával határos.
Területe: 322 460 km2
Népesség: 17 654 843 fő
Várható élethossz: 48,82 év
Nemzetiségi összetétel: 42,1% akán (főként baoulé; ivoirita), 17,6% Gur (burkinabé), 16,5% északi mandé (burkinabé), 11% kru (ivoirita), 10% déli mandé (burkinabé), 2,8%egyéb (köztük 14 000francia és 130 000 libanoni)
Vásárlóerő-paritáson számolt GDP: 28,52 milliárd dollár
Egy főre jutó GDP: 1600 dollár
Munkanélküliség: a legfrisebb, 1998-as adat szerint 13%, de gyakorlatilag nem működigk az ország gazdasága.
Államadóság: a GDP 70,4%-a

Az elefántcsontpartiak - hatvan törzsről beszélünk, akiket később még két csoportra is osztunk - harcias népek. Az ország kikötésre korlátozottan alkalmas partvidékének köszönhetően nem tizedelték őket rabszolgakereskedők, az 1840-ben mégis a kolonializálás mellett döntő franciáknak 1917-re sikerült stabilizálniuk hatalmukat. Ekkorra már kialakult a lakosság a most dúló polgárháborúban kicsúcsosodó megosztása is. A mostani Elefántcsontpart területét a 17. században a mai Burkina Faso és Mali területén élő törzsek - burkinabék - rohanták le, őket a 18-19. században Ghánából jött akán törzsek, elsősorban baoulék, illetve nyugaton guinei malinkék szállták meg. Miután a franciák nem voltak tekintettel a nemzetiségi megosztásra, úgy alakult, hogy Elefántcsontpart északi részén a szomszédos országok államalkotó törzsei voltak többségben.

Afrika bezzegországa

Az ország felvirágzása idején ez nem volt probléma. Elefántcsontpart ugyanis virágzott a függetlensége első 25 évében. Ezt javarészt egy baoulé törszfőnök fiának, Félix Houphouët-Boignynak köszönhette. Boigny a II. világháború idején, amikor már de Gaulle ellenőrzése alá került a gyarmat, szakszervezeti mozgalmat szervezett a kényszermunkásokat alkalmazó francia ültetvényesek ellen, majd, amikor a franciák háború utáni hálálkodása kapcsán eltörölték a kényszermunkát és állampolgárságot adtak a gyarmatlakóknak, bekerült a francia nemzetgyűlésbe és első afrikaiként egy európai ország minisztere is lett.


Félix Houphouët-Boigny és a vasökle

Így amikor 1960-ban független lett az ország, itt nem kezdték üldözni az egykori gyarmattartót. Boigny a francia mérnökök segítségével és támogatási programokkal felfuttatta a mezőgazdaságot. Az ország a hetvenes évek végén a világ elsőszámú kakaótermesztője és a harmadik legnagyobb kávétermesztője lett, a gazdaság pedig évi 10%-kal gyarapodott. Javarészt külföldi, azaz az északi rész burkinabé lakosságával rokon mali és Burkina Faso-i, többségében muzulmán bevándorlók munkájából, akik hálából - és lázadásukat megakadályozandó - állampolgárságot is kaptak Bignytől.

Erjedés, romlás, lázadás

Ez addig nem is jelentett problémát, amíg a gazdaság dübörgött. De a sikerektől megittasodott Boigny a személyi kultusz rohamaitól gyötörve pazarló megaprojektekbe kezdett - szülőfaluját, Yamoussoukrót fővárossá fejlesztette -, és a költekezéssel párhuzamosan kirobbant világgazdasági válság, az erdők túlirtása és a cukor árának zuhanása együtt romlásba taszította Elefántcsontpartot is. A lakosság 1990-re demokratikus választásokat követelt ki. Ekkor még nem volt rasszizmus, ráadásul a nép szabadon, nagy többséggel a diktátorát választotta elnökké. Boigny azonban nem sokáig élvezte a demokráciát, 1993-ban meghalt, utódjául demokratikusan kiszemeltjét, alelnökét nevezték ki.


A vaskezű diktátor divatos nyugat-afrikaiak körében

Henri Konan Bédié már nagyobb káoszt örökölt. A gazdasági nehézségek már rasszista indulatokat gerjesztettek, főként, mert az ország lakosságának 26% külföldi - értsd: az északi burkinabékkal rokon mali vagy Burkina Faso-i - volt. Amikor az 1995-ös választásokra készülve Bédié megalkotta az ivoirité fogalmát, még csak egy veszélyes politikai ellenfelét akarta kiiktatni. Bédié törvényt alkotott, hogy elnök csak az lehet, akinek mindkét felmenője elefántcsontparti, ezzel kizárta az északi országrészben népszerű Alassana Ouattarát, aki csak félig elefántcsontparti (de mindkét szülője burkinabé). A választást így meg is nyerte, de folytatta az elefántcsontpartiasítást, a hadseregből is kirúgta a nem ivoiritákat (miközben a fogalom az elefántcsontpartiság helyett egyre inkább a nem burkinabéság kifejezője lett).


Lázadó burkinabé katonák

Rasszizmus és öldöklés

Ez lázadáshoz és puccshoz vezetett. A hatalmat Robert Guéi tábornok vette át, aki minden jót, de főleg mértékletességet ígért, majd mértékletesen megpróbálta elcsalni a 2000-es választásokat. A csalások miatt zavargások törtek ki, a hatalmat pedig az ivoirita (ami most már tényleg rasszista fogalom volt) Laurent Gbagbo ragadta magához, miután az ország Legfelsőbb Bírósága megintcsak kizárta a nem eléggé elefántcsontparti Ouattarát. Gbagbo kirúgta a hadseregből a burkinabékat.

Ez lázadáshoz és az ország kettészakadásához vezetett. A hadseregben többségben levő burkinabék a lázadás napján, 2002. szeptember 19-én megszállták az ország északi hatvan százalékát és kis híján a két ivoirita többségű várost, Abidjant és Yamoussoukrót is. A következő két év polgárháborújában Gbagbo elnök ifjúsági millíciának eufemizált gyerekhadsereget toborzott, az ország nyugati részét megszállták a szomszédos Libéria hadurai, a franciákat meg mindegyik háborúzó fél a másik bérencének kiáltotta ki. Hiába kötöttek 2004-ben tűzszünetet, a politikai rendezés kudarcba fulladt. Gbagbo elnök olykor franciaellenes pogromokkal szórakoztatta híveit, minek eredményeként először mintegy tízezer európai hagyta el az országot, aztán, amikor Gbagbo belarusz zsoldosai lebombáztak 19 francia békefenntartót és egy amerikai segélymunkást, katonai csapást is kiprovokáltak - a franciák megsemmisítették a teljes elefántcsontparti légierőt: két Szuhoj vadászgépet és öt helikoptert.


Bouaké, a lázadók és a kormányerők ütközőzónájában

A helyzet most viszonylag stabil, a francia és afrikai békefenntartók kiverték az ország nyugati részéből a libériaiakat és tartani tudják a burkinabék és az ivoiriták közötti frontvonalat. A békemegállapodás feltételeit azonban egyik oldal sem tartja be, így a rendezés egyáltalán nem halad.

Csak a dob meg a basszus meg a foci

A polgárháború ugyan teljesen romlásba döntötte az országot, de két szempontból mégis előnyös volt. Egyrészt az elmenekülő elefántcsontpartiakból Franciaországban remek focistákat neveltek, így a válogatott már nem afrikai kiscsapatként, hanem titkos favoritként érkezett a németországi vébére. Másrészt kialakult a tipikusan helyi coupe-decale helyi zenei stílus.


Az isteni Didier

A békeidőkben Abidjan az afrikai zene Detroitja volt, itt voltak a legmenőb zenei stúdiók. Az ország hatvan törzsének azonban mind saját zenei stílusa volt, így nem született kimagaslóan ismert sztár. A katonai válság idején kialakult coupe-decale viszont az ütős hangszerekre és az afrikai tört ritmusokra, polifóniákra építve elsöprő új zenei irányzattá vált. Legfőbb képviselői Sagacite, DJ Brico, DJ Arsenal, és Papa Ministre. Ugyancsak a polgárháború mellékterméke a szinvonalas gengszterrap is, melynek legkiemelkedőbb képviselői All Mighty, MC Claver és Angelo.