Judit
-2 °C
8 °C

Egy félmeztelen lánnyal a Népligetben

2006.07.31. 10:14
Kapcsolódó cikkek (1)
A Bp. Honvédnál letudott első edzés sikerén felbuzdultam, a második után viszont legszívesebben messze szaladtam volna az egész focizástól. De már erre sem maradt energiám, holott az ötvenperces futóedzésből kevesebb, mint tíz után kidőltem. A legnagyobb erőbedobással is lassabban futottam le egy fél kört, mint a focisták egy egészet, pedig volt, amikor egy félmeztelen lány doppingolt. A bemelegítések után általában már a könnyített futóedzést sem bírtam, mégis az alsóörsi edzőtáborig kísértem a csapatot. Közben kis híján médiasztárrá válok, de aztán valahogy rólam elfeledkeznek, csak az ötletemről nem.

Edzésbe álltam a Budapest Honvéd labdarúgócsapatánál, hogy leteszteljem: igaza van-e az Okos Szurkolónak, amikor azt hajtogatja, hogy amit a játékosok csinálnak a pályán, arra ő is képes lenne. Hamar Bácsi Sanyivá váltam, és bár egy gólt is sikerült rúgnom, már az első edzés sem volt teljes diadalmenet. És a neheze még csak ezután jött.

Gonosz manók és a krétapor

A hideg sör kortyolgatása vagy a jól átpirult szotyi héjából való kirágcsálása közepette ugye önök is sokszor szörnyülködtek már azon, hogyan képesek végigköpdösni ezek a focisták az egész meccset? Nem kell álszenteskedni, én is el-elgondolkodtam már azon, miért nem lehet visszanyelni azt, amit megtermelt a szervezet.

Aztán már a második edzésnapon rájöttem, miért nem. Bár akkor még csak körülbelül háromszáz métert futottam le abból a négyszer nagyjából háromezerből, ami az aznapi penzum volt, mégis úgy éreztem magam, mintha egy rosszindulatú kismanó belemorzsolt volna a torkomba egy itatóspapírt egy kiló krétapor társaságában. Időnként megpróbáltam nyelni, levegőt, pici kis nyálat, akármit, hogy érezzem: még élek, de hiába. Egyszerűen annyira kiszárad az ember szája, hogy nagyobb mennyiségű folyadék kivételével semmit nem tud lenyelni - én legalábbis erre jutottam, így aztán csak fújtattam, hörögtem szám szélén habos nyállal, ahogy annak a rendje.

Lehangoló feladat lehangoló környezetben

De hogyan is jutottam el ilyen poétikusan ifjú korban a kínhalál szélére? - kérdezhetnék. Nos, már az előjelek sem voltak jók. Miután az első napon időnként igencsak komikus kapcsolatba kerültem egy focilabdával, az edzés végén Borgulya István közölte: másnap ötvenperces futóedzés lesz a Népligetben, stoplis nem is kell.

Eligazítás edzés előtt (Kép: TV Kispest)
Eligazítás edzés előtt (Kép: TV Kispest)

Amennyire szeretek - bár nem tudok - focizni, annyira nem szeretek - és nem is tudok - futni. Próbáltam elkésni, nem sikerült, aznap bezzeg pontosan jött minden BKV-járat (talán az év egyetlen ilyen napja volt). Nálam csak egy játékos jött később, "hát bazmeg, egyszer sem bírok ideérni időben" - kommentálta, de nagyon nem lelkizett a dolgon; azt hiszem, akkor éppen a fizetések sem tudtak odaérni a játékosok számlájára időben - hónapok óta. A késés egyébként sem nagy gond, ha az késik, akinek a későket kellene írnia.

Mérsékelt lelkesedéssel öltöztem át a népligeti Építők-öltözőben, a hangulatot sem a salétromos falak, sem az azokon cikázó csótányok, sem a késedelmes fizetés, sem az előttünk álló futás nem javította jelentősen. A körülmények a többieket láthatóan nem zavarták, persze ők évi több száz napot töltenek ilyen öltözőkben, ilyen körülmények között, talán már hozzászoktak.

'Én köszönöm, nem'

A futás aztán nekik végképp nem volt nagy ügy, de rájöttem: nekem sem, úgysem tudom teljesíteni a töredékét sem. Teljesítménytől függően négy vagy öt Népliget-kör volt a penzum - végül ők gyorsan futottak, alig elmaradva a szintidőtől, így négy lett. Egy kör nagyjából 3 kilométer, gyors fejszámolás után arra jutottam, hogy ez legalább hét, focipálya körüli körnek felel meg. Felrémlett, hogy egyszer, 16-17 éves koromban sikerült majdnem kétszer körülfutni egy focipályát, pedig akkor még nem volt rajtam plusz harminc kiló, és a nap sem küldött 36 fokos hőséget a fejemre - szóval szép délután elé néztem.

A hosszútáv persze nemcsak engem zavart: a csapat egyik mozambiki légiósa, Genito egy kövön ücsörgött, amikor elindultunk a sporttelepről a ligetbe. Láthatóan nem tudta, mi lesz az aznapi penzum, így megkérdezte egyikünket, "micsinál ma?". Mondták, hogy futás lesz a ligetben, "egy kör?", kérdezett vissza. "Nem, Geni, öt kör" - válaszolták a csapattársa, mire elmosolyodott, megrázta a fejét, és visszaült azzal, hogy "én köszönöm, nem".

Genito nagyon jól kifejezte a lelkiállapotomat, annyi különbséggel persze, hogy aztán ő mégis igen, méghozzá nem is akárhogyan. Három befutót figyelhettem meg - az elsőnél még félig ájultan kóvályogtam a népligeti faunában, de erről később -, mindháromszor az élmezőnyben zárt. De nemcsak ő, hanem a két másik afrikai légiós, Benjamin és Miro is a legjobb futók közé tartozott.

Jó tanácsok és a félelem

Ez az elefántcsontparti Benjamintól különösen az első kör végén volt szép teljesítmény. Akkor ugyanis a futás kezdetén valamiért úgy gondolta, a profi futballista életpályája összeegyeztethető Teréz anya szellemiségével. Miután észrevette, hogy az első 3 kilométeres táv első 100 métere után az újdonsült Bácsi Sanyi kezdett leszakadni a csoporttól - pedig ekkor még csak úgynevezett laza futás volt, ami számunkra egyenértékű volt egy halálos iramú sprinttel -, felzárkózott (vagyis lelassult) hozzám.

Általában nemcsak futás, meccs közben is lemaradtam (kép: TV Kispest)
Általában nemcsak futás, meccs közben is lemaradtam (kép: TV Kispest)

Nem nagyon tudtunk kommunikálni, ő főleg franciául tud, egy kicsit angolul és néhány szót magyarul, én abban az állapotomban már a "hrrrgh" kifejezés variálásán kívül semmire nem voltam képes. Szegény mutogatta egy darabig, hogyan kell lépni, levegőt venni, a kart és a fejet mozgatni, de aztán intettem neki: fusson csak tovább, csinálja a dolgát, én csendesen elagonizálok még néhány száz méterig.

Doppingnő a láthatáron

A lendület még két-három száz méteren át tartott, bár miután Benjamin otthagyott, már eléggé József Attilásan, "mindig meg-megállva" futottam. Pedig a kezdetekben még egy igen sajátos ösztönzőm is volt: egy, a sporttelep mellett felbukkant narkós lány, aki különös hangulatot adott a napnak.

Az edzés kezdetén volt egy könnyű bemelegítés, gimnasztika, nyújtás, különböző lazítások, olyan könnyű kis gyakorlatok, amelyek a focistákat tényleg bemelegítették, engem kellően kikészítettek viszont. Ekkor, miközben huszonegynéhány tizen-, huszon- és harmincéves pasi szaladgált egy kis réten, tűnt fel egy villanyoszlop mellett egy rózsaszín melegítős lány. Távolról, szemüveg nélkül nem látszott rajta a borzalmas leépülés, a kiélt, beesett arc, az élettelen szemek.

Az egyik szökdelés során azonban közelebb kerültünk hozzá, és akkor már igen. Akárcsak a kezében tartott nylonzacskó, benne valamilyen (na, milyen) áttetsző anyaggal, amiből néha nagyokat szippantott. Nyomorúságos állapota ellenére nem tűnt lehangoltnak, vigyorgott ránk, majd amikor elkezdtük az indiánugrást - tudják, egyik kéz és ugyanazon oldali láb egyszerre fel -, ő is elkezdett ugrabugrálni mögöttünk.

Aztán, amikor átugráltuk magunkat a téren, és megfordultunk, láttuk, hogy az ugrabugrálást abbahagyta, és helyette elkezdett vetkőzni. Mire feleszméltem - na jó, nem túl gyorsan, elég valószerűtlen volt a dolog -, már ott állt félmeztelenül, a melegítő felsőjét a feje fölött lóbálva. Korántsem erotikus, mint inkább ijesztő volt az élmény, bár persze néhány laktanyapoén elhangzott. "Na Janesz, most már láthatod, többek között hogyan nem készül a Manchester United" - vigyorgott Borgulya, aztán futásnak eredtünk; mögöttünk a félmeztelenből addigra ruhássá visszavedlett, de még mindig félelmet keltő lány.

A könnyített tempó is nehéz

Amíg a lányt láttuk vissza-visszatekintve, szedtem is a lábamat, de aztán szerencsére eltűnt, így néhány száz méter után, amikor már el is vesztettem a csapat nyomát - nem volt nehéz, az első húsz méteren lemaradtam tizet, bizonyítva, hogy amit a magyar focistával megtehet egy horvát, svéd, lichtensteini, azt velem is megteheti egy magyar -, úgy döntöttem, levágom a távot. A park kevéssé ápolt részein, bokrok közé keveredve próbáltam visszajutni a kiindulópontra, de a navigálás legalább olyan jól sikerült, mint a futás.

Így aztán viszonylag hosszú idő alatt sikerült átvágnom magam pókhálókon, padokon és bokrokban alvó hajléktalanokon, mire célba értem. Addigra már a csapat is megérkezett, sőt, a lazítás után épp újra futni készült. "Na mi van, Janesz, nővel voltál?" - derítette fel a kedélyeket Borgulya. Nem tudtam visszavágni, már csak azért sem, mert az a kis törpe a torkomban, aki a mészkőporos merényletet elkövette, ekkorra már a levegőcsapokat is elzárta.

De nem az volt az egyetlen eset, amikor a futás kifogott rajtam. Az egyik napon, amikor a régi-új edző, a csapatot tavaly kupaelődöntőig vezető Aldo Dolcetti már különféle taktikai elemeket gyakorolt a csapattal, a lábadozó játékosokkal futhattam a pálya mellett. Nyolc kört kellett volna lefutni pihenés nélkül, majd kis pihenés után még háromszor ugyanezt (köztük mindig újabb pihenésekkel). Nekem egy alkalommal két egymást követő kört sikerült teljesíteni a sérülésből lábadozók tempójában, majd még néhányat úgy, hogy egy kört futottam, egy kört lihegtem, míg ők futottak, aztán ismét futás, majd két kör lihegés, és így tovább.

A bemelegítésig tartható a tempó

Egy edzés nagyjából három részből állt a csapatnál töltött egy hónap alatt. Általában labdás, ritkábban labda nélküli bemelegítéssel kezdtünk, ezt technikai és taktikai edzés követte - két-három játékos támadókombinációinak, egyes védekezési szituációknak, valamint a csapat helyezkedésének, a játékosok összehangolt mozgásának begyakorlása -, majd játék zárta a munkát. Amíg napi egy edzésünk volt, 80-120 perc volt az adag, később ez kiegészült egy 60-80 perces délelőtti edzéssel.

Jó csapatba kerültem, sétálgathattam kényelmesen (Kép: TV Kispest)
Jó csapatba kerültem, sétálgathattam kényelmesen (Kép: TV Kispest)

A játékosok a 80-120 vagy a 60-80 perc után voltak hullafáradtak, én általában 5-6 perc, de legjobb esetben is a bemelegítés után. Az edzés középső részében nem kellett részt venni - egy-két alkalommal próbálkoztam, de nem túl sikeresen -, de a végén általában játszhattam. Akkor, az egymás elleni meccs elején nagyjából olyan erőállapotban voltam, mint a játékosok, de persze ez sem tartott sokáig. Azt az első meccs után felfedeztem, hogy a védőmunka a legnyugisabb, ha felém szállt egy labda, megpróbáltam jó messze elrúgni, és kész.

Szerencsére általában abba a csapatba kerültem, ahová az ifiválogatott védő Debreceni és/vagy az engem a kezdetek kezdetén felkaroló Baranyai. Utóbbiról ezután mindig Nyilasi jut eszembe, aki azt nyilatkozta egyszer: "szombaton hajhálóval aludtam (...) létfontosságú volt, hogy elegáns legyek a mérkőzésen." Az én védőtársamnak az is, hogy utána - és ezért én, aki ébredés után öt perc alatt felöltözik, magára kapva bármit, ami a keze ügyébe kerül, tényleg csodálattal nézek rá. A Vasas-pályán jó tíz percet töltött azzal, hogy találjon egy konnektort az addigra megszáradt haja megszárításához. Ilyen védők mellett nem volt nehéz dolgom.

Ám ennek ellenére is: nagyjából öt percig bírtam a tempót, aztán ismét megjött a kismanó a krétaporral, ráadásul egy komisz társa úgy döntött, hogy egy óriási bárddal időnként nagyot csap a vádlimra. Így egy idő után már szó szerint csak vonszoltam magam a pályán. Mivel épp a védősorban van elég nagy konkurencia mostanság, bár hárman (Kovács N., Kovács Z. és Udvari) elmentek a csapattól, szintén hárman érkeztek is (Budovinszky, László, Schindler) és a felnőttekkel készültek olyan nekünk tehetségesnek tűnő fiatalok is, mint a már említett Debreceni, Szeles vagy Nemes, így időnként szusszanhattam egyet.

Így aztán amikor Borgulya kihirdette az alsóörsi edzőtáborba utazó keretet, nem hallottam a nevemet - és ezen természetesen nem is lepődtem meg. Akkor sokkal inkább félrenyeltem volna a számban egyébként csak nyomelemekben bujkáló nyálat, ha azt mondják, menjek. Nem mondták, de én ettől függetlenül mentem.

Majd ezután ér véget!
Alsóörsön lemaradok a legnehezebb edzésről, de a könnyebtől is kis híján megpusztulok. A busz viszont tényleg. Az edzőmeccseket a kispadon ülöm végig, így van időm töprengeni azon, hogy tényleg, miért is beteg a magyar futball. Valamint azon is, hogy lehet, hogy a magyar focit tavaly még szinte egekig marasztaló RTL-nek pont első írásom megjelenése után jut eszébe azzal foglalkozni, hogy lusták-e a magyar focisták, és hogy ezt megtudják - hogy, hogy nem - épp az edzésbe beépülés módszert választják, és - hogy, hogy nem - éppen a Honvédnél. Ettől ugyan meglopva érzi magát az ember, de azért az jobban fáj neki, hogy a komolyabb kérdésére sincs válasz. Csak válaszok, válaszok edzőtől, játékosoktól és persze a hullafáradt Bácsi Sanyitól, aki legközelebb talán a megyeháromban próbálja ki magát. Bár oda talán már nem követi őt a kreatív tévések kamerája.

Felfedeznéd Portugáliát?

Itt a remek alkalom, hogy megismerd. Beszámolók, fotók - böngéssz!

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!