Judit
3 °C
6 °C

És tényleg - miért is beteg a magyar futball?

2006.08.11. 17:04
Az élvonalbeli focisták nem dolgozzák le a napi nyolc órát, de amit dolgoznak, azt nagyon keményen teszik. Egy hónapig lazította a 110 kilóm a talajt a Bozsik-stadionban, a Népligetben és Alsóörsön, futóedzéseken szenvedtem, labdás gyakorlatokkal bajlódtam, játékommal szórakoztattam az edzéstársaim, ötletemmel gazdagítottam az RTL Klubot. Voltam közben alkalmi taxis is, két alagútmeccsemből megnyertem egyet, de testközelből sem tudtam rájönni, pontosan miért is beteg a magyar futball. Túl sok volt a válaszlehetőség. Beépülős fociriport harmadik, befejező rész.
Június végétől csaknem egy hónapon át együtt készültem a Budapest Honvéd labdarúgócsapatával az élvonalbeli bajnokságra. Előbb könnyűnek tűnt, aztán teljesíthetetlennek. Edzettem, futottam, szerencsétlenkedtem, még egy gólt is szereztem. Volt, amikor naponta kétszer haltam bele az edzésekbe - például Alsóörsön, ahová edzőtáborba utazott a csapat. Vissza már együtt jöttünk.

Tíznapos edzőtábor, napi két vagy három edzéssel, a tíz nap alatt négy mérkőzéssel - ez volt a Honvéd programja Alsóörsön. A tíz napból hármat töltöttem a csapattal. Épp a szakvezetők által is legnehezebbnek mondott napon érkeztem, a fővárosi dugók védőszentjének, Demszky Gábornak köszönhetően a délelőtti edzés végére. Erőnléti munka folyt a tűző napon a kisközség általában szélvédett sportpályáján, majdnem negyven fokban.

Megállt a fejemen a labda!

Nekem csak mesélték, miket csináltak délelőtt, de még az edzők - köztük az erőnléti munkáért felelős Pleskó László kapusedző -, a gyúró Kokó és Pandur Robi, a szertáros is azt mondta: ez volt a legnehezebb nap mind közül. Csak erőnléti feladatok voltak, a felsőtesti izmokra dolgoztak és a rugókra a minél jobb súlypont-emelkedés ügyében. Mivel utóbbi képességem a gimnáziumi évek óta megtizedelődött – akkor 36 centi volt a rekordom, ha jól emlékszem –, nem bántam, hogy csak a délutáni labdás munkában kellett részt vennem.

Labdás edzés (Kép: TV Kispest)
Labdás edzés (Kép: TV Kispest)

Ez labdavezetéssel, majd dekázgatással – nemcsak lábfejjel, combbal is, "a tiédről le sem eshet, Janesz" - utalt Burgi (Borgulya István, a felkészülést irányító pályaedző) menetközben arra, hogy picivel nagyobb a kiterjedésem, mint a többieké –, fejelgetéssel folytatódott. A labdás bemelegítés végén a fejünkön kellett megtartani a labdát, ez egy, a homlokomba ágyazódott mélyedésnek köszönhetően sikerült is; láttam, páran csodálkozva néznek, pedig nem volt benne semmi kunszt. Abban viszont igen, hogy egyszer hatot is tudtam dekázni a labdába, bár mondjuk előtte a kezemmel kellett a lábfejemre dobni, mert lábbal nem sikerült.

A labdával később már kifejezetten jó viszonyba kerültem: Kokót például egy alkalommal meg tudtam verni az alagútjátékban. Ő egyébként egykor a Csillaghegyben együtt játszott Esterházy Péterrel, és állítja: az író még jobb játékos lett volna, mint a fivére, a válogatottságig és bajnoki címig jutott Marci. Az alagútjáték lényege az, hogy a két ember nagyjából húsz méter távolságban szembeáll egymással terpeszállásban, és megpróbálják egymás lábai között átpasszolni a labdát. Nekem való játék volt, nem kellett futni. Az első alkalommal nyertem is, 16-14-re, másodszor viszont csúnyán, 7-4-re kikaptam.

'Jó lenne a középpályára'

Pedig lelkes voltam, nem is kicsit. Ugyanis az edzés előtt beszéltem Aldo Dolcettivel, aki egy nappal korábban állapodott meg a kispesti klubvezetőkkel, hogy marad a csapat élén. Dolcetti, aki az edzőtáborban még csak jegyzetelt és videózott, beleegyezett, hogy az általa vezetett edzésekben is részt vegyek, valamint tréfásan megjegyezte: hajtsak keményen, és próbáljak meg minél ügyesebb lenni, mert talán még egy szerződést is ajánl. Nevettünk az ötlet komolytalanságán, de azért nem tudott nem eszembe jutni, hogy volt már a csapatnál olyan légiós, akit látatlanban, egy listáról kiválasztva igazoltak le; nem is játszott egy percet sem.

Aldo Dolcetti - a középpályára is jó lenne (fotó: honvedfc.hu)
Aldo Dolcetti - a középpályára is jó lenne (fotó: honvedfc.hu)

Mondjuk én olyan versenyhátrányban voltam velük szemben, mint a magyar gazdaság a szlovákkal, engem ugyanis látott játszani Dolcetti. Nem tűnt túl lelkesnek, mondjuk nem is voltam csúcsformában. Már úgy értem, magamhoz képest sem, a szabadrúgáslövős játékban – nyolcan lőttünk kapura, ha kettőnél több gól volt, a kapus nyomott húsz fekvőtámaszt, ha kevesebb, akkor mi – még a kaput is csak kétszer találtam el. Mondjuk a többiek sem villogtak, így többet feküdtem – ami a többieknek húsz fekvő volt, az nekem előbb 15, majd 11, 8, 6, végül csak 4, de az is nagyon nehezen –, mint amennyit lőttem.

Így aztán nemhogy szerződést nem kaptam – még szép, ennyire mélyen még nincs a magyar foci –, de az edzőmeccseken is a kispadot koptattam. Dolcetti és az egyébként még kerettag Borgulya István viszont beszálltak az Ajka elleni meccsen, igaz, már 4-1-nél. Az olasz edző néhány passza után az alsóörsi B-középben meg is jegyezték az egyébként ott is szép számmal jelenlévő Okos Szurkolók, hogy "ez az olasz még így, öregen is jó lenne a középpályára".

Miért beteg a magyar futballbusz?

A meccset végül csak 4-3-ra, de legalább megnyerte a csapat - az edzőtáborban még volt egy-egy 0-1 a Pécs és a Pápa, valamint egy 9-0 a Balatonlelle ellen; korábban 3-1-re kikaptunk a Vasastól, majd 5-0-ra az akkor éppen az NB I. és az NB II. között lebegő Fraditól –, így akár derűs hangulatban is mehettem volna haza, bár nem játszottam (igaz, a középpályás Schrancz még a Vasas elleni edzőmeccs előtt javasolta Burginak, hogy játsszak, de szerencsére csak viccből). Az edzéseket viszont a meccsek nélkül is becsülettel végigcsináltam, néha naponta kettőt is (a végiget persze úgy értve, hogy amíg az erőmből bírtam; valóban végig csak egyszer).

Focizni nem tanultam meg, de a csípőre tett kéz nagyon ment (kép: TV Kispest)
Focizni nem tanultam meg, de a csípőre tett kéz nagyon ment (kép: TV Kispest)

Az edzőtábor egyébként egy igazi magyarfocis momemtummal ért véget: a csapatot szállító busz – amely már biztosan láthatta a Honvéd utolsó bajnoki címét, de nem lennénk meglepődve, ha még előtte is jó párat – úgy viselkedett, mint én az edzések tizedik perce táján: nem bírt elindulni. Végül rövid ideig tartó próbálkozás után a nem kocsival érkező játékosokat és személyzetet a szurkolók és a kocsival érkezett játékosok hozták vissza Budapestre. A történeti hűság kedvéért: pár nappal később olvastam, hogy az FTC a Felcsúttól kapott kölcsön buszt, hogy eljusson oda edzőmeccsre.

Derűsen, mégis szomorúan Minarik Edés hangulata volt a dolognak, ahogyan játékosok kerestek maguknak férőhelyet a szurkolóik autóiban, ahogyan azt latolgattuk, hogy a labdát és a felszerelést ki, mikor fogja visszajuttatni a fővárosba. Már vártam, hogy feltűnik a ködös távolból Minarik Ede, a mosodás, és hatalmas, újságpapírba csomagolt zsírosdeszkákat oszt szét a játékosok között. Majd leülünk a végtelenbe futó sínek mentén, és nagy falatokban eltüntetjük a lenyesett szeleteket, mintha magyar foci dicsőséges múltjából harapnánk jókorákat.

És a futball?

Persze ez csak egy apró, és nem is túl jelentős eleme volt annak a nagy kulimásznak, amit magyarfocinak hívhatunk, így, egybeírva. A magyar foci ugyanis annyira más, annyira elszakadt mindattól, amit focinak neveznek most már nemcsak Brazíliában, Angliában, Spanyol-, Olasz-, Francia- vagy Németországban, hanem egyre több afrikai és ázsiai országban, sőt, Ausztráliában is, hogy a megkülönböztetés mindenképpen megérdemelt.

És akik tudnak: Genito és Dobos, a Honvéd erősségei (Kép: TV Kispest)
És akik tudnak: Genito és Dobos, a Honvéd erősségei (Kép: TV Kispest)

Végh Antal örökbecsű kérdésére, miszerint miért is beteg a magyar futball?, edzéssel töltött heteimnek a nem haldoklással, hörgéssel, zihálással és nyögéssel töltött időszakában folyamatosan próbáltam választ találni – az ugyanis látható volt, hogy a focisták, ha nem is dolgoznak napi nyolc órát, amennyit viszont igen, azt nagyon keményen. Választ azonban nem találtam, csak válaszokat. Ugyanis ahány szereplője van a magyarfocinak, annyian gondolják azt, hogy mások miatt.

Négy labda harminc helyett

Pontosabban volt egy válasz, miszerint a körülményekkel van a baj; csakhogy ezen belül ki ezt érti, ki azt. Aldo Dolcetti például, amikor a múlt szezon végén elbúcsúzott a csapattól, azt mondta, ahhoz, hogy normális munkát lehessen végezni, szükség van bizonyos alapvető feltételekre, például 30 labdára vagy 30 bólyára. Márpedig volt a Honvédnál olyan idő, amikor ez sem volt meg (az ottlétem első napjainak egyikén például az azóta már eligazolt Udvari Szabolcs mesélte, hogy volt olyan edzésük, amikor négy labdájuk volt). Igaz, az sem teljesen normális felkészülés, hogy egy csapat az alapozás közben talál edzőt, akinek részben már kialakult játékosállománnyal kell dolgoznia.

Amikor Dolcettit arról kérdeztem, milyen problémák vannak a magyar focival, hármat említett: a pénzhiányt, az infrastruktúrát és a vezetők, a futballban és a futball körül tevékenykedők mentalitását. A pénzhiányt a játékosok is gyakran emlegették, pontosabban a leggyakrabban: a távozó tulajdonos, Piero Pini az utolsó hónapokban már igencsak szeszélyesen fizetett, vagyis általában nem utalta a pénzeket, vagy ha igen, akkor sem a szerződött összeget. Mesélték, hogy a múlt szezon utolsó heteiben Lidio Melis erőnléti edző már társbérletekben lakott, miután az albérletét sem fizette ki a klub.

A stadionok

Örök probléma, pláne Kispesten, a pálya, a sportlétesítmény is. A Budapest Honvéd albérletban van a Bozsik-stadionban, bár eddig nincs nagy különbség az olasz modellel, mondja Dolcetti. A stadionok általábn ott sincsenek a klubok tulajdonában, hanem azt bérlik a városi tanácsoktól (ezen a modellen Dolcetti szavai szerint több nagy egyesület épp most szeretne változtatni). Nálunk viszont a létesítmény tulajdonosa az állam, amely tulajdonosi jogait a most megszűnt Nemzeti Sporthivatal (NSH) tulajdonában álló (állt), felszámolt, felszámolásra ítélt vagy ki tudja milyen állapotban lévő Sportfolio Kht.-n keresztül gyakorolja. Vagyis nem gyakorolja, mert ugye nincs, aki.

Gond van a stadionokkal (Kép: TV Kispest)
Gond van a stadionokkal (Kép: TV Kispest)

A tulajdonos így nem fejleszti az ingatlant, a stadionban a nyolcvanas évek közepe óta nem volt érdemi beruházás – leszámítva, amikor a szurkolók által összeadott pénzből rendbe tettek ezt-azt. Az állam, amíg volt NSH, azt mondta, csak akkor tárgyal magánbefektetővel, ha az önkormányzat is a beruházás mellé áll. Az önkormányzatnak azonban nem volt pénze (és talán kedve sem) arra, hogy bizonytalan jövőjű fociüzletbe fektessen. Ráadásul az előző Honvéd-tulajjal, a már említett olasz húsgyárossal igen nehéz is volt tárgyalni. Míg az új tulajdonosnál a megroggyant cégek felvásárlásával és reorganizációjával foglalkozó Hemingway-csoportnál – amely fő profilját tekintve akár az egész magyarfocit felvásárolhatná – most valószínűleg nem is tudják, kivel kellene tárgyalniuk.

Ha nem is teljes felújítás, a stadion minimális helyre pofozása elindult, emiatt az őszi szezon hazai meccseit albérletben, Csepelen játssza a Honvéd. Legalább az öltözőket újrafestik, csinosítják a klubépületet.

Tulajdonosok és sportvezetők

Amikor Dolcetti a mentalitásról beszélt, csak annyit mondott, hogy olyan sportvezetői szemlélettel, amit ma Magyarországon lát sok esetben, húsz-huszonöt évvel ezelőtt találkozott Olaszországban. Mivel ennél többet nem mondott, mi voltunk kénytelen továbbfűzni a gondolatmenetet – sokszor persze a játékosokkal együtt. És arra jutottunk, hogy igazából az egész magyarfoci legnagyobb baja, hogy abban még nem zajlott le a rendszerváltás.

A magyarfoci teljes közege még egy olyan fejőstehénnek számít, amiben a résztvevők, mint egykor az állami vállalatok dolgozói és vezetői, koncepciótlanul léteznek, és a túlélésen kívül nem játszanak semmire (és hogy ehhez milyen könnyen lehet alkalmazkodni, jól jelzi a Matthäus-százmilliók sorsa). A sportág vezetése alapvetően a mai napig belterjes, a sportág jövőjéről szóló döntéseket a legtöbbször személyes érdekek mentén hozzák meg. A futballba általában középkategóriás vállalkozócskák fektetnek be, érthetetlen okoktól vezérelve, majd gyorsan eltűnnek onnan.

Állam bácsi, a gondos gazda (Kép: TV Kispest)
Állam bácsi, a gondos gazda (Kép: TV Kispest)

Edzők és bírák

Nem jobb a szakmai helyzet sem. Provokatív kérdésünkre, hogy mi a véleménye a magyar edzői karról, Dolcetti rendkívül mosolygósan és diplomatikus csak annyit mondott: úgy érzi, sokaknak szükségük lenne egy szakmai továbbképzésre. Arra már nem is mondott semmit, hogy míg a játékosaink közül egy-egy csak eljut az angol, francia, német, holland élvonalba, addig az edzőtálentumaink legfeljebb csak közel- és távol-keleti országokban, vagy éppen Ugandában kapnak állást; vagyis csak annyit: egy edzőnek nagyon nehéz dolga van külföldön.

Bár a játékosok nem szeretnek beszélni a bírókról, a csapatok körül dolgozóktól is elég gyakran hallani azt, amit a lelátókon is: a magyar játékvezetői testület nem áll feladata és hivatása magaslatán. Noha nálunk nem dívik a bírómegrendelés – legalábbis ilyenről nem hallottam –, többen mondták: érdekesebb eredmények után nemcsak a magyar, hanem a szlovák tippmix eredményeit és fogadásait is meg kellene nézni. Volt, aki erről annyit mondott sejtelmes mosollyal: talán sorsszerű, hogy a játékvezetők országos keretének éves edzőtáborát éppen a szlovák határhoz közeli Galyatetőn tartják (tényleg csak mellékesen, de egy négycsillagos szállodában).

Rázós dolgok ezek - kép a Bozsik-stadionból (Kép: TV Kispest)
Rázós dolgok ezek - kép a Bozsik-stadionból (Kép: TV Kispest)

Ha már tippmix: éppen a kispestiek voltak, akik még tavaly ősszel, egy 97. percben lőtt góllal 2-2-re végződött meccs után tippmix-csalással vádolták Saskőy Szabolcs játékvezetőt. A tippmixes vád ugyan nem igazolódott be, de Saskőy idén májusban előzetesbe került, miután a korábban FIFA-kerettag játékvezető egy ötmilliárd forintos csempészési ügyben lett gyanúsított. Normális-e ez egy bíró esetén, miközben kilencven percen át ő a legfőbb és megkérdőjelezhetetlen igazság? – kérdezték tőlem e kapcsán többen.

És még mindig a tippmixnél maradva: sokan azt is legalább sajátosnak tartják, hogy a Játékvezetői Testület elnökeként Puhl Sándor maga is reklámozta ezt a szerencsejátékot. Bár a Szerencsejáték Zrt. magyar meccset csak ötös kötésben szerepeltet ebben a játékban, sokak szerint zavaró és különös hangulatú, hogy az "igazságosztók" főnöke egy szerencsejáték reklámfigurája volt.

De akkor tényleg - miért is beteg?

Persze mondhat bárki bármit: azért alapvetően mégis csak szakmai okai vannak a magyarfoci mélyrepülésének. Mert korrupció Olaszországban is van – ajjaj, mennyi –, bundabotrány volt Törökországban is, találtak csaló bírót a németeknél. De azért az olaszok az elsők, a németek most, a törökök négy éve harmadikok lettek a vébén. És nálunk sem volt jobb semmivel a helyzet a nyolcvanas években sem: voltak akkor is bundabotrányok – megint a Honvéd: a kispestiek például 1984-ben 6-6-ot játszottak a Volán ellen –, akkor sem valódi üzleti alapon működött a foci, akkor is kontraszelekció jellemezte nemcsak a labdarúgást, az egész magyar társadalmat. És mégis, akkor, utoljára voltak magyar sikerek.

Tehát nem foghatjuk csak a külső körülményekre a dolgot. Egy hónap alatt nekem az tűnt fel, hogy egyfelől a játékosok a téttel bíró meccseken sokkal rosszabbul játszanak, mint az egymás elleni edzéseken. Olyan technikai megoldások, amik egymás után többször sikerülnek egy-egy edzőmeccsen – oxizás, hosszú elnyesett labda, pontos indítások –, csak véletlenszerűen jönnek össze "élesben". Másrészt a játékosok mintha elfelejtenék, amit az öltözőben elmondtak nekik. A Vasas elleni edzőmeccs előtt megbeszélték például, hogy nem lesz lestaktika a védekezésben, ehhez képest mégis úgy játszottak – félóra alatt kaptak is két gólt.

Aztán szintén pszichés tényezőnek tűnik, hogy a magyarfocisták egy jelentős részét mintha egy primadonna és egy Okos Szurkoló keverékéből klónozták volna. Talán túlkompenzálnak - mint az 1990 után létrejött országok a saját nemzeti öntudatukat -, talán komolyan elhiszik a dolgot, mindenesetre a játékosok többsége meg van győződve arról, hogy jobb a játékostársainál. A próbajátékok miatt valószínűleg - bár nem számoltam - nagyjából negyven játékos fordult meg a Honvéd öltözőjében; akikkel beszélhettem azok közül, akik nem maradhattak, mindannyian biztosak voltak abban, hogy jobbak, ügyesebbek, tehetségesebbek azoknál, akikkel szerződést kötöttek.

Nem tudom, mi ennek az oka. Biztosan nemcsak pszichés magyarázata van annak, hogy tét alatt nem tudnak teljesíteni, mint ahogy annak is, hogy képtelenek megfelelően koncentrálni, hogy önmagukat túlértékelik és alulértékeltnek tartják. De az biztos, hogy mondjon bárki bármit is az utánpótlás fontosságáról, a fiatalokat nem készítik fel rendesen az élvonalra; nemcsak fizikálisan és technikailag (úgy sem), de mentálisan sem. Hiszen az utánpótláscsapataink rendszeresen tisztességesen szerepelnek, de aztán felnőtté válva eltűnnek. Tíz éve, 1996-ban a fiatalok kinn voltak az olimpián - hová lett az a generáció? A nigériaiak olimpiai győztes csapata remekelt a következő vébéken, a portugálok végigvezettek egy aranygenerációt egy európa-bajnoki ezüstéremig és egy világbajnoki negyedik helyig, és nem mellékesen, a Porto BL-győzelméig.

Szomorú búcsú

Ezzel szemben a magyar focinak eddig egy BL-résztvevő csapata volt, amely azonban az abból származó százmilliókat – sőt, azóta erkölcsi és teljes további anyagi tőkéjét is – elkótyavetélyelte. A Ferencvárosról van szó, amely idén, szintén igazán magyarfocis kutyakomédiát követően csak a másodosztályban indulhat.

Kevés fény, több árnyék - a magyarfoci szomorú valósága
Kevés fény, több árnyék - a magyarfoci szomorú valósága

Mi viszont így is láttunk az NB I-es nyitófordulóban egy zöld-fehér csapatot. Elkísértük ugyanis a Honvédot Győrbe, ahol az ETO ellen játszotta a nyitómeccset. A még mindig kialakulatlan kispesti csapat végül 2-0-ás vereséget szenvedett, még a szinte üres kapuba sem tudott betalálni az egyik csatár. Korábban, Okos Szurkolóként, még felhördültünk volna, hogy "ezt én belőttem volna", amikor a játékos az oldalhálóba lőtt, miután a kapus mellett már elemelte a labdát.

Most viszont csak a minket körülvevő szurkolók hangulatát átvéve szomorkásan álltunk a győri zivatar után gőzölgő aszfalton, és tudtuk: nem tudtuk volna belőni (egy hónap tapasztalata szomorkodott bennünk). Nemcsak a csapat veresége fájt, hanem az is, hogy megtudtam: ötletemmel, miszerint részt veszek egy élvonalbeli csapat felkészülésén, hogy megtudjam, milyen is a magyar foci belülről, akár médiasztár is lehettem volna. De csak az ötletem került a tévébe, én nem.

Az NB I-et korábban sugárzó RTL Klubnak ugyanis éppen akkor jutott eszébe, hogy a Fókuszban foglalkozzon azzal: tényleg lusták-e magyar focisták, miután megjelent riportsorozatunk első része. Éppen ők is arra gondoltak, hogy a Honvédot keresik fel, és ők is éppen azt találták jó ötletnek, hogy részt vesznek az edzéseken. Biztos csak véletlen volt ez, fránya időbeni egybeesés, és korántsem az ötletünk ellopása. De azért, ha nem is lopás, azért tényleg olyan igazán a magyarfocihoz méltónak éreztük ezt a dolgot.