Eufrozina, Kende
8 °C
19 °C

Itt van az aranyérmem, eladom, vigyék

2008.03.17. 20:10
A tardoskeddi Móder József nem tartotta tehetségesnek magát, de nagyon ipakodott, és tagja lett az Európa-bajnok csehszlovák csapatnak. Alapember volt az 1976-os csapatban, a szovjeteket egymaga ejtette ki a nyolc közül. Tizenegyesre nem vállalkozott a döntőben, de Panenka rúgását elég közelről látta. A Real Madridban nem játszhatott, kárpótlásként őt engedték ki elsőként az országból Nyugatra, de csak Grazig jutott. Úgy gondolja, keverékből lesz az erős egyéniség.
Fotó: Huszti István

Önön kívül térdre kényszerítette-e még valaki a nagy Szovjetuniót?

Biztosan voltak még ilyenek, de nem sokan, a politikával meg nem szerettem soha foglalkozni.

Mi sem politizálnánk, inkább a három gólról kérdeznénk. Emlékszik mindegyikre?

Mivel ezt a hármat lőttem összesen tizenhét meccsen a csehszlovák válogatottban, emlékszem rájuk. A szovjetek ellen a négyes döntőért játszottunk 1976-ban. Az első meccsen Pozsonyban kissé harmatos volt már a fű, áprilisi este volt. Elszaladtam a szélen, és ballal a tizenhatos sarkáról lőttem, a labda megcsúszott, és bepattant a kapufáról. Nem volt igazán nagy branka, de fontos volt, mert ezzel szereztünk vezetést, és megnyugtatta a többieket.

Hogy mondta? Branka?

Ja, branka. Gól. Mind a két szót használják csehek, szlovákok, morvák, magyarok.

Akkor meséljen a második és harmadik brankáról.

A visszavágót Kijevben játszottunk - otthon Panenka is lőtt még egyet, kétgólos előnnyel mentünk -, egy perc se volt az első félidő végéig, amikor odaszólt Nehoda: rúgjak egy nagyot a labdába. Jól eltaláltam, negyvenről bevágódott a felső sarokba. Rudakov ment érte, de nem tudta kiütni. Burjak egyenlített, aztán rúgtam egy másikat, azt csak be kellett passzolni. Akkor lett biztos, hogy ott a helyünk a legjobbak közt, négy gólt nem kaphatunk hat perc alatt. Blohin még egyenlített, de ez már nem osztott, nem szorzott.

Jöhetett Belgrád és a négyes torna az Európa-bajnoki címért. A Cruyffal felálló vb-ezüstérmes hollandok és a világbajnoki címvédő németek is ott voltak a rendező Jugoszlávok mellett. Mit vártak önöktől?

Ez nagyon érdekes dolog. Furcsa hangulat volt, Prágában nem voltunk szem előtt, mert a cseh futball akkoriban bajban volt. A válogatottba három csehet hívtak meg, előtérbe kerültek a szlovákok, és mi, magyarok. Gőgh Kálmán és én is állandóan játszottunk, a padon még ott ült Vencel kapus. Nagyon jó periódusban kerültünk a csapatba, három éven és huszonhét meccsen át veretlenek voltunk. Prágában mégsem foglalkoztak velünk, nem is igazán hitték, hogy elérhetünk valamit.

Az edzőnk, Václav Ježek viszont nem így gondolta. Beleverte az agyunkba, hogy semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint azok a nyugatiak, akiket mindössze egyszer-kétszer láttunk a tévében. Elhitette velünk, hogy technikailag nincs félnivalónk. Mert a többiek nevében is mondhatom, néha azért féltünk, bármilyen tehetségesek is voltunk. Bebeszélte, hogy nemcsak klubszinten vagyunk az agyonreklámozott, agyonsztárolt nyugatiaknál jobbak. Elhitette, hogy a kis ulicskás rendszer jó és eredményes.

Ulicskás? Az mi?

A kis, szűk, kanyargós cseh utcákról (ulička) nevezték el a játékrendszert. Kis, rövid passzok az ellenfél lábai között, ha a helyzet úgy hozta. És még nagyon fontos a váratlanság is, egy-egy kiismerhetetlen passz. Játszották ezt a magyarok is, de a csehszlovákok kicsit jobban.

Mégsem volt önbizalmuk?

Azt hiszem, tele voltunk a szocialista kishitűséggel, talán akkor kezdett elmúlni, amikor legyőztük a hollandokat.

A hosszabbításban verték azt a válogatottat, amelyik két évvel korábban a totális futballal vívta ki Európa csodálatát.

Jellemző, hogy a hollandok, Cruyff, Rep, Rensenbrink, Krol kezet sem fogtak velünk, el sem tudták képzelni, hogy kikaphatnak tőlünk, pedig a Feyenoord vagy az Ajax nem tudott nyerni a prágai vagy a pozsonyi csapatok ellen. Ők a németeknek akartak visszavágni, rajtunk kicsit átnéztek.

Ezen a meccsen nekem is jól ment a játék, sok labdát szereztem, jól indítottam. Ahogy befejeztük, még ott, Zágrábban odajött hozzám Santiago Bernabeu, és le akart igazolni a Real Madridba. El sem hittem, hogy ilyen létezhet, de komolyan nem is gondolkodhattam rajta, mert akkor mi még nem mehettünk. Nem is emlékszem, mit mondtam neki. Talán ennek a megkeresésnek köszönhető, hogy 1980-ban már épp engem engedtek ki elsőként Csehszlovákiából. Csakhogy Madrid helyett Grazba kerültem. Nem volt rossz csapat a GAK, de mégsem ugyanaz a szint.

Nagyon bántotta?

Nem emésztettem magam.

Térjünk vissza még a döntőre.

Zágrábból egy Belgrád-közeli várba mentünk, ott készültünk fel, nagy nyugalomban. Vártuk nagyon a meccset. Ježek és Vengloš beszélgettek velünk, győzködtek bennünket. Hát, nem szeppentünk meg. Én Bonhoffal ütköztem általában, de nem féltem tőle, pedig alacsonyabb voltam nála.

Tudtam, hogy jól lövök, passzolok jobbal és ballal is, tudtam, hogy nem tud összetörni, mert izmos voltam, szikár, és kemény, mint a szikla. A testcselekre nem tudott reagálni, nem számított a trükkre. Csak nézett rám, amikor elszaladtam a labdával mellette, mert állítólag dinamikusan játszottam. A Felvidéken Puskásnak szólítottak, de annyira nem tudtam játszani, labdát kezelni, még ha a tízest általában meg is kaptam.

Kettővel vezettünk, sokáig egy osztállyal jobban játszottunk, ha jobban figyelünk, nem lett volna hosszabbítás. Hiába indítottam Masnýt, aki egyedül ment rá Maierre, nem tudta a kapuba rúgni a labdát. A végén meg egy szögletet kaptunk, pedig kint se volt a labda. Egyenlítettek, de nem adtuk fel.

Miért nem lőtt tizenegyest?

Nem voltam elég bátor. Az egész pályafutásom alatt csak egyet rúgtam, pedig vagy négyszáz meccset lehúztam a csehszlovák ligában.

Vissza szokott gondolni a büntetőkre?

Megállt akkor a világ körülöttünk, de szerintem az idő is. Ott tényleg óráknak tűntek a percek. Nem is tudom, pontosan mit csináltam, akkora volt bennem az izgalom, mert ha már a döntetlenig eljutottunk, csak nem akartunk elveszni az utolsó pillanatban. A többiek jól rúgták, de az biztos, hogy Panenkáé marad a legemlékezetesebb.

Oda mert nézni?

Oda.

Meglepődött?

Meg hát! De Maier is. Szépen alárúgott a labdának. A kapus el sem hitte, hogy előfordulhat vele ilyen.

Sokan utánozták Panenka mozdulatát

Gyakorolta ezt Panenka?

Lehet, de a csapat előtt sohasem. Ezért is lepődtünk meg.

Utána látta tőle?

Annál sokkal intelligensebb játékos volt, hogy egy kis meccsen, bajnokin megismételje. Ő ezt pont erre az alkalomra tartogatta, és mivel bement, ő lett a leghíresebb ebből az erős csapatból.

Mi történt a meccs után?

Azt hiszem, még csak himnusz sem volt. Nem volt nagy körítés, tűzijáték, ilyesmi, a futball világa jóval puritánabb volt, mint most. Felmentünk az emelvényre, megkaptuk az érmeket, páran már akkor odaadták a nézőknek.

Hogyan? Amiért küzdöttek, rögtön tovább adták a kezükből?

Jól értette. A győzelem fontosabb volt annál a fémdarabnál.

Az öné megvan?

Az enyém megvan, éppen most akarom eladni én is. Már sokan eladták a csapatból, szinte mindenki, lehet, hogy csak én őrzöm.

Miért adná el?

Nem magamra gondolok, a nagyobbik fiam Ausztriában építkezik, jól jönne neki bármilyen segítség. Hogyan tudnám segíteni jobban, mint az érmem árával?

Mennyiért válna meg tőle?

Sok legenda kering, a többiek közül páran azt mondják, egymillió koronát is kaptak érte, de ezt nem hiszem. Majd megpróbálom, meghirdetem, aztán kiderül. Nekem minek? Akinek meg kellene, az esetleg licitál rá. A kazetta szerencsére megvan, ha akarom, megnézem, ezt kaptuk ajándékba a döntő harmincadik évfordulóján. Ami jobban érdekelne, amit a gyerekeknek is megmutatnék, az az a távoli kijevi gól, az a felvétel hiányzik a tévé archívumából, mert a változások után szétlopták.

A döntő után hogyan fogadták önöket Prágában?

A repülőtérről nyitott busszal vittek be a Vencel térre, hatalmas élmény volt. Jó volt látni, hogy örömet okoztunk, hogy mennyi embert megmozgattunk. Tényleg eufóriát váltottunk ki, mi, az előzőleg semmibe nem nézett csapat.

Magyar gratulált önnek?

Nem emlékszem. Megvolt akkor a maguk baja. Meg talán irigykedtek is.

Mennyi jutalmat kaptak?

Húszezer korona járt az aranyért, a két meccsért ehhez hozzájött nyolcezer. Ebből levontak kilencvenet, mert elcseréltem a mezemet Bonhoffal, annak meg ennyi volt az ára. Akkoriban negyvenezer volt egy Škoda, képzelheti, milyen nagyon megjutalmaztak bennünket.

Škodára is költötte a pénzt?

Mivel csak egy fél jött volna ki belőle, nem. Foteleket vásároltunk az asszonnyal.

Ő is magyar?

Hogyne. A kisebbik fiam is tud magyarul, a nagyobbik már nem annyira. A nagyobbik jobb lehetett volna, mint az apja, de a térdkalácsaiban megpuhult a porc. Amikor volt a csernobili atomrobbanás, sokat játszott a szabadban, és azt mondták az orvosok, a sugárzás káros hatása miatt alakult ki a betegsége. Tökéletesen tud járni, egészséges, csak éppen nem kemény a térde, és hiába műtötték meg, nem javult, alkalmatlan lett az élsportra.

Jól él?

A panelek mellett egy családi házban lakunk, kielégít a munkám, bár amiatt szomorkodom, hogy a szlovák futball itt tart. A múltkor is hallottam a meccsről a magyarokkal. Hát elég gyenge volt. Még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán lejátszották, vagy előre megegyeztek Pesten az eredményben, és ki sem utaztak utána Ciprusra. Annak idején én két lábbal is tudtam rúgni, most látom, egyikkel sem tudnak. A juniorcsapatban van egy-két ügyes fiú, őket próbálom majd felhozni.

Elégedett ezzel a munkával?

Voltam a Kassa edzője, de itt ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon, nem veszik figyelembe az edzőket. Olyanok mondják meg, mit kell tenni, akiknek a futballtól távol kellene tartaniuk magukat. Ez bántott.

Lehet, hogy még két évre visszanézek Kuvaitba, eddig voltam már háromszor, mert ott megbecsültek, nem lehetett rosszul keresni, és lehet alkotni, nem követelik azonnal az edző fejét, ha kétszer veszít a csapat egymás után. Ott találkoztam sok magyarral, onnan ismerem Mezey Györgyöt, Egervári Sándort is. Nem lettünk barátok, mert csak az hozott össze bennünket, hogy egy időben próbáltunk az arab világban boldogulni. Egy baj van arrafelé csak: üres az élet. Nem is a meleggel van gond, hanem a lézengéssel, nem lehet tartalmasan kitölteni a pihenőidőt.

Jó néhányan köszöntek önnek, amióta beszélgetünk, a városban szemlátomást elismerik. Még azzal is tele voltak az újságok, hogy pár napja leszokott a dohányzásról, igaz, hatvanéves korára ígérte, vagyis még tavaly szeptemberre. Ennyi idősen talán már tudja a választ, mi lehetett sikereinek titka?

Tehetséges nem voltam, mert inkább a bátyámat, vagy Józsa Lacit nevezném annak a nagy bombáival. Ők a Slovanba kerültek Tardoskeddről, én az Interbe, de eléggé szorgalmas voltam, és kemény, nagyon iparkodtam. Mindig iparkodtam. Szerettem edzeni, kevésszer voltam sérült, és ha kicsi is vagyok, nem tudtak könnyen ellökni. Amúgy a származásomban keresem a titkot. Van bennem német, magyar, ukrán és szlovák vér. Úgy mondják, a keverékből erős egyéniség lesz. Most már, őszülő fejjel, ezt meg merem erősíteni.