Mi történik a Barçával?

2013.02.28. 10:32

A Barcelona a Bajnokok Ligája után a Spanyol Kupában is vereséget szenvedett.

A következőkben Martí Perernau spanyol-katalán sportújságíró elemzését közöljük a Barcelona helyzetéről, amelyet Bede Márton, a Panamericana blog szerzője fordított le mikrobolgján.



1. A Barça ma nem azt a játékot játssza, amelynek köszönhetően négy év alatt a lehetséges 19 címből 14-et megnyert. Nem fordult el teljesen attól a stílustól, de több kis részletét elhagyta, mintha lyukas zsebéből lépésről-lépésre hullana ki az apró.

2. A pozíciós játéknak nevezett taktika nem arról szól, hogy minél többet legyen egy csapatnál a labda, hanem fölénybe kerülni az ellenfél minden frontjával szemben, amely nyomás alatt tart és amely védekezik ellened. A pozíciós játék lehet horizontálisabb vagy vertikálisabb, de a fölényt garantálnia kell. Guardiola Barçája azért akarta mindig megkaparintani a labdát, hogy gyors járatásával megzavarja az ellenfelet. Nem volt baj, ha a labda keresztbe-kasul mozgott a pályán, és nem feltétlenül az ellenfél kapuja felé, mert a cél éppen az volt, hogy az ellenfél sorai szétzilálódjanak, és így olyan üres terek teremtődjenek, ahova aztán be lehetett játszani a labdát.

3. A labdabirtoklás egyszerű eszköz volt, még ha sokak számára egyfajta legenda is lett. Kinek, hogy védje ezt a fajta játékot, kinek hogy gúnyt űzzön belőle. Egyébként Guardiola is éppen ennek tartotta: a játékstílus egy eszközének. Ugyanez volt a helyzet a híres letámadással és a labda gyors visszaszerzésével.

4. Amikor Eto’o még a Barçában játszott, a letámadás alapvetően az erőről szólt. Futni és futni, folyamatos nyomás alatt tartva az ellenfél védelmét. Amikor Eto’o elment, a nyomás természete megváltozott, szelektívebb és pozícionálisabb lett. Innentől a Barça alapvetően akkor támadott le, ha az ellenfél térfelén veszítette el a labdát. És ez a letámadás nemcsak a csapat identitásának egyik eleme és játékának eszköze is, hanem egyben hőmérő is.

5. Hőmérő, mert azt mutatta, milyen helyzetben volt a csapat a labda elvesztése előtt. Ahogy Guardiola mondta, csak akkor védekezel jól, ha jól is támadsz. Ez azt jelentette, hogy a labda elvesztéséig fokozatosan jutottál el, sietség nélkül, hosszú ideig megtartva a labdát, fárasztva és még jobban fárasztva az ellenfelet, folyamatosan mozgatva, megnehezítve, hogy fenn tudja tartani saját rendjét. Ha sikerült befejezni a támadást, veszélyt teremtettél. Ha nem, négy társad is olyan közel volt, hogy abból szinte automatikusan következett a labda visszaszerzése. A labda visszaszerzése volt a hőmérő, amely azt mutatta, hogy jól támadtál-e.

6. Ez volt ennek a játéknak néhány meghatározó eszköze (mindet kifejteni most túl hosszadalmas lenne). Guardiola csapata azonban 2012 áprilisában elbukott a Real Madrid és a Chelsea ellen, két olyan csapat ellen, amely egyaránt remekül zárt össze hátul, és amely búcsúajándékként egy nagy kérdést hagyott a Barçának: hogy kell támadni egy ilyen zárt fal ellen, ha az ellenfél egy kiváló csapat? A megoldást keresve Tito Vilanova vertikálisabbá formálta a Barçát.

7. Ennek eredményeként a csapat sokkal több gólt lőtt, mint az előző években, viszont jóval többet is kapott. Mindenki a védelmet kezdte el vizsgálni, főleg a fix kezdők cseréit, pedig a gond nem a védelemmel volt (jó, néha ott is), hanem a játékstílussal, amely ugyan valóban vertikálisabb lett, cserébe viszont elhamarkodottabb, türelmetlenebb. Ezért nevezte el ezt a csapatot egy külföldi edző, egyébként nagyon okosan, a túlgyorsultaknak. A Barça, amely “untatta” a Real Madrid drukkereit (de közben megnyerte a 14 címet a lehetséges 19-ből), elkezdett éppen erre a Madridra, a futóbajnokok Madridjára hasonlítani, de anélkül, hogy birtokolta volna annak a csapatnak az erősségeit.

8. Természetesen részben az ellenfelek érdeme is ez a változás, de alapvetően a Barça szabadon döntötte el, hogy lépésről lépésre új játékstílusra áll át. Vertikálisabb, gyorsabb, rövidebb támadásokkal, amelyekben a játékosok nem együtt, és egymáshoz nem is olyan közel mentek előre. Ebből egyenesen következett, hogy egyre nehezebbé vált a labda visszaszerzése, hiszen ennek jóval egyszerűbb módja a pozícionális játék, mint a futás. Nagyobb lett a távolság az egyes játékosok és a csapat egyes vonalai közt is, így pedig nem lehet egyszerűen visszaszerezni a labdát, bármennyire lelkesen is rohangál a fáradhatatlan Busquets.

9. Ma a Barça többet fut, mint korábban, de sokkal fejetlenebbül is teszi. Ez sok győzelmet eredményezett, többet mint valaha, viszont cserébe megváltozott a játékstílus. Tito intelligens megoldása arról szólt, hogy maradjon a pozíciós játék, de vertikálisabban és folyamatos ritmusváltásokkal. Ez sok meccsen bejött, de többször nem sikerült megtalálni a játék egyes összetevőinek egyensúlyát, a stílus eszközeinek ideális felhasználását.

10. Ezt az utat bejárva a csapat folyamatosan adta fel identitásának kis darabjait. Miután Guardiola négy éven át folyamatosan mindent és mindenkit nyomás alatt tartott, elkerülhetetlen volt egy kis lazítás. Egyébként éppen ennek a felszabadultságnak volt köszönhető, hogy novembertől egy napról napra egyre erősebb Barçát láthattunk. Cserébe viszont sok részlet elveszett: nem küzdöttek már minden bedobásért, és elkezdtek minden labdát Messinek adni, ahelyett, hogy Xavinak adták volna, hogy ő mozgathassa a bábukat és passzolhasson tovább Messinek. Ez utóbbi óriási különbség.

11. Nézzük ezt részletesebben. A Barça legortodoxabb játékstílusában Xavi volt az alaptábor. A csapat kihozta hátulról a labdát, majd Xavit kereste vele. Ez volt az alapvetés, függetlenül attól, hogy Xavi épp feljebb vagy lejjebb volt a pályán. Ettől a ponttól kezdődhettek a kollektív támadások, mint ahogy az összeláncolt, egymásra utalt hegymászók indulnak neki egy hegycsúcsnak. És csak amikor minden elem - saját és az ellenfélé - a megfelelő pozícióban volt, akkor nyomták meg a Messi nevű gombot. És onnantól kezdve ő szabad volt.

12. A labda útja tehát soha nem vezetett egyenesen Messihez, hanem mindig Xavin, a kézbesítő postáson keresztül. De Xavi átugrása már akkor elkezdődött, amikor még Guardiola ült a kispadon. Néha elhamarkodottságból, néha mert túl sokat akartak futni, néha mert maga Xavi nem volt tökéletes állapotban (ez utóbbi most is igaz). Akárhogy is volt, elveszett a közbülső lépcső, ahol meg lehetett pihenni, fokozatosan elhalványult, egyre kevésbé volt használva. A csapat már nem Xavinak játszott, hanem egyenesen Messinek. És Messi így többé már nem a végpont volt, hanem mindennek a kezdete és a vége, aminél egyszerűbben nem is lehet felhígulni.

13. Közepes képességű ellenfelekkel szemben nem volt semmi gond. De a nehéz meccseken komoly bajok jelentkeztek. A Valencia már nagyon ügyesen hatástalanította a Barça trükkjeit, a Milan pedig ugyanazt a receptet alkalmazta, mint tavaly a Chelsea, azzal a különbséggel, hogy a Barça most sokkal rosszabbul reagált, mert csak azért tartotta meg a labdát, hogy ne legyen nagy baj, nem azért, hogy az ellenfelet zilálja szét vele. Nem a Milant próbálta összezavarni a labdával, hanem saját magát megvédeni. Rosszul sikerült, és ekkor ezek a kis részletek hatalmas gáttá váltak olyan játékosok fejében, akik a sok sikertől már elfelejtették, hogy milyen is szenvedni a pályán.

14. A Sevilla ellen nem játszottak jobban, de úgy tűnt, sikerült megszabadulniuk a mentális görcsöktől. A Madrid ellen viszont remekül kezdtek, a széleken harapó Pedróval és Iniestával. Tíz perc volt ez jó és folyékony kombinációkkal, hogy aztán megint beleessenek a közelmúlt hibáiba: csak középen vezetett támadások, semmi horizontális mozgás, Xavi visszább lépett összeállni Busquets-szel, aminek eredményeként Iniestának is hátrébb kellett húzódnia, így elveszett a fölény az ellenfél vonalaival szemben. A Madrid megnyerte a csatát, még ha az eredményjelzőn ez ekkor nem is látszott.

15. Mi történik a Barçával? Összeadódó taktikai hibák, apró részletek, amelyek jelentéktelennek tűnnek, de együtt már rombolnak, és egy olyan mentális összeomlás, aminek eredményeként a játékosok elárulják a saját játékstílusukat. A baj velük van, és a megoldás is az övék kell hogy legyen. Szétnyílni, összezárni, ennek köszönhetően visszaszerezni a labdát, keresni a távolabbiakat… A gond alapvetően a focival van, de most már kezd befészkelődni a fejekbe is, amelyek sok év után először találkoznak bizonytalansággal és értetlenséggel. Nem a lábak fáradtak, ahogy sokan hiszik: a játékkal van probléma. Ehhez adódik hogy a főnök beteg, és ezzel nem lehet mit kezdeni: a klub nagyon helyesen úgy döntött, hogy megvárja Tito gyógyulását, mert az fontosabb bármilyen győzelemnél.

16. Az ész nélkül támadásnak volt szimbóluma Iniesta, aki a San Siróban a karjait lóbálva állította meg az előre rontó Piquét: hová mész? Régebben, ha kaptak egy ilyen balszerencsés gólt, a csapat kihalászta a labdát a hálójából, lerakta a kezdőkörbe, az első passz Xavinak ment, és azt mondta: “fogd és szervezkedj”. Most az első passz Messihez megy: “fogd és oldd meg”. Piqué meg elindul egyedül a hegycsúcsra. Kicsit túlzok itt, de alapvetően tényleg ez a helyzet.

17. És az önkritika. Senki sem olyan jó, hogy örökké a legjobb legyen. A hiba nem bűn, csak hiba, és olyat mindenki sokszor elkövet. Szabad őket elkövetni, de aki okos, ki is tudja ezeket javítani, és ehhez először is gondolkodásra és irányváltásra van szükség. A gondolkodásban nem olyan erős Dani Alves azt mondta tegnap éjjel, hogy „nem volt nálunk a labda, és hiányoztak a hosszú támadások”. Tehát legalább egy játékos tudja, mivel van gond: a játékkal.

ui: Iniesta szerdai gondolatai és önkritikája nemcsak egy jó lépés a hibák kijavítására. Egyben bizonyítéka is annak, hogy egy igazi vezető lehet diszkrét és kifejezetten csendes is.

Aranyköpések

Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben

MEGVESZEM
Rossi

Ismerd meg a magyar labdarúgás hősének emlékezetes pillanatait!
Folytassa, Mister!

MEGVESZEM