Bocs, de nekünk semmit nem mond a 6:3
További Futball cikkek
- Ádám Martin csapata tizenegyesekkel bukott el az ázsiai BL-elődöntőben
- Fegyelmi eljárást indított az MLSZ a Ferencváros ellen
- Az ETO FC Győr azonnali hatállyal kirúgta Kuznyecov Szergej vezetőedzőt
- Rotterdamban találhatták meg Jürgen Klopp utódját a liverpooliak
- Szexuális erőszak miatt tartóztatott le a brit rendőrség két élvonalbeli futballistát
November 25. 1993 óta a magyar labdarúgás napja. Na ja, ha már nincs focink, legalább legyen neki napja. Mégpedig az a nap, amelyiken 1953-ban 6:3-ra vertük az angolokat. Máig ez az a mérkőzés, amelyikre a legbüszkébbek vagyunk, pedig csak egy barátságos, bár szimbolikus jelentőségű meccs volt, és akkoriban ennél az angol válogatottnál jobb csapatokat is minimum két-három góllal vertünk. És mindannyian tudjuk, hogy ugyanez az Aranycsapat egy évvel később a világ legjobbjaként – az évtizedekkel később születetteknek is megemészthetetlen módon – kikapott a vébédöntőben.
Világraszóló diadal volt ez, de 1953 novemberére nagyon ért már, hogy valaki a kontinensről elkeni az angolok száját a Wembley-ben. A 6:3 jelentősége abban áll, hogy törvényesített egy állapotot, amivel mindenki tisztában volt: a magyar válogatott a világ legjobbja, a közelgő világbajnokság egyetlen esélyese, az angol válogatott fölött pedig eljárt az idő. A korabeli angol válogatott ugyanis minden volt, csak verhetetlen nem. Hogy miért?
1. Nem brit csapat ugyan a Wembley-ben nem nyert az angolok ellen, brit viszont igen. Csak az 1953-at megelőző években Skócia 1949-ben 3:1-re, 1951-ben 3:2-re.
2. Az angolok 1953-ra már nem brit válogatottól is szenvedtek vereséget hazai pályán: 1949-ben Liverpoolban nyert Írország 2:0-ra.
3. Az angol válogatott a háború után elég ritkán játszott a Wembley-ben. 1945 és az 1953-as 6:3 között mindössze tízszer, mérlegük egyáltalán nem volt félelmetes: háromszor nyertek, négyszer döntetlent játszottak, háromszor kikaptak.
4. Az 1953-as meccset megelőző világbajnokságon Anglia a csoportkörben zúgott ki, a Chile elleni győzelem után az USA és Spanyolország is 1:0-ra verte őket.
5. Az 1952-es olimpián, amit mi az amatőrnek lódított, valójában profi válogatottunkkal megnyertünk, a valóban amatőr brit csapat már a selejtezőben elvérzett, miután Luxemburg – igaz, hosszabbítás után – 5:3-ra elgázolta őket.
Elkezdtünk gondolkodni azon, mit lehet mondani erről a meccsről hatvan évvel később, és közben – szégyen, nem szégyen – kiderült, hogy a szerkesztőségben alig van néhány ember, aki hibátlanul el tudná mondani az Aranycsapat összeállítását. De még olyanoknak is gondot okozott, akik 15-20 mai európai sztárcsapat összeállítását képesek felsorolni, vagy a Hollandiában 1-8-ra, az Üllői úton 1-7-re, Irapuatóban 0-6-ra égő magyar válogatottat tagjait Bogdántól Némethig, Sáfártól Klauszig, Disztltől Esterházyig.
Akkor meg mit erőlködjünk? Úgy döntöttünk, édesbús emlékezés helyett összeszedjük, hogy a szerkesztőség tagjai melyik csapatról gondolják azt, hogy összeállítására haláluk napjáig emlékeznek. Ha önnek is van ilyen csapata, küldje el a nekünk.
Ághassi Attila: – Megy az Aranycsapat összeállítása, csak azt nem tudom, egészen pontosan hányszor is játszottak abban a felállásban, ami végül a klasszikus összeállítás lett. Első kézből hallottam sztorikat róluk, Czibor Zoltántól, Puskással együtt utaztunk a bécsi évszázad sportolói gálájára a róla később könyvet író Szöllősi Gyurival. Puskás pedig nem akart elmenni a pályaudvarról, amíg értünk is nem küldtek egy autót a szervezők. A fogadáson ő lepődött meg a legjobban, amikor összefutott velem, de hát ki ne lógott volna be oda, ahol Pelé csak addig volt sztár, amíg meg nem jelent Nadia Comaneci vagy Carl Lewis.
A meccset is megnéztem, amikor megvolt a teljes 90 perc, ezzel pedig jó néhány magyar futballedzőt is megelőztem. De az igazi katarzist a Crvena Zvezda hozta. 1991. május 29., másnap osztálykirándulás. Utólag visszagondolva, borzalmas meccs volt, talán még helyzet se nagyon akadt, de amikor Amoros kihagyta az Olimpique Marseille-ből a tizenegyest, onnan tudtam, ez meglesz. Akkora adrenalinadag volt bennem, hogy alig tudtam elaludni, és nem azért, mert másnap először fogtam meg egy lány kezét, 14 évesen. Ez a meccs volt a kárpótlás, mert megszerettem a 90-es vb-n, a futballébredésemkor a jugoszlávokat, akik 90 percet emberhátrányban játszva, számtalan ziccert kihagyva büntetőkkel kaptak ki egy riasztóan gyenge, végül második argentin válogatottól.
Crvena Zvezda, 1990-91: Sztojanovics – Sabanadzsovics, Belodedics, Najdoszki, Marovics – Jugovics, Proszinecski, Mihajlovics – Binics, Pancsev, Szavicsevics.
Csizmazia Zoltán: – Apám óriási futballrajongó volt. Ha felébresztették álmából, fejből elsorolta, ki az a tizenegy. De amikor Czibor vagy Kocsis neve került szóba, egy arcrándítással csak annyit jegyzett meg: elrabolta tőlünk őket a Honvéd. Valahogy sosem volt téma az asztalnál az Aranycsapat-mítosz, sokkal inkább Varga Zoli bal lába, Kű Lajos szenzációs cselei, Magyar Pista balszélső játéka. Pedig apám 60 éve hatalmas verést kapott, mert közértbe küldték le, ő meg egy fehérvári kocsma mellett hallgatta végig a londoni 90 percet. Természetesen vele kezdtem meccsekre járni is, szinte mindenhova kimentünk, akkor még volt Ganz-pálya, Építők-pálya, Sörgyár-pálya, de legtöbbször a Stadionba és az Üllői útra.
Halvány emlékfoszlányaim vannak azokból az időkből, de tűélesen ott van egy meccs. Nyolcévesen, 1974. november 6. Harmincezer néző az Üllői úton, közte apám és én. A világhírű Liverpool jött ide, akik csak úgy kapkodták a fejüket, milyen hangulat fogadta őket. 0-0 lett a vége – a Fradi 1-1-t játszott Liverpoolban, és idegenben lőtt több góllal jutott tovább, a végén KEK-döntőt játszott –, egy olyan meccsen, amikor a futball volt még a lényeg. Az a csapat örökre beírta magát az emlékezetembe: Géczi – Bálint – Martos, Rab, Mucha, Megyesi – Nyilasi, Magyar – Pusztai, Kelemen, Máté. És a korabeli laptudósításokat is érdemes felidézni, a legendás Bob Paisley ennyit mondott a meccs után: „Boldogtalan látogatás volt ez a budapesti, Úgy estünk ki, hogy nem kaptunk ki. Rosszak a szabályok, amelyek erre lehetőséget adnak. Bálint vezérletével nagyszerűen játszott a magyar hátvédsor!"
FTC, 1974-75: Géczi – Bálint – Martos, Rab, Mucha, Megyesi – Nyilasi, Magyar – Pusztai, Kelemen, Máté.
Haász János: – Gyerekkoromban olyan természetes volt a foci, mint egyszeri cukorkereskedőnek az adócsalás. Kisvárosunk, Gyula csapatában akkoriban vezetett le Kocsis Lajos, többször is az NB I. közelében voltunk, az utcánkban Dózsa-, Vasas- és Rába-szurkolók heccelték egymást és fradista apámat, és egy vasárnapi Népsport értéke a házi pálinkával vetekedett. És persze a környéken mindenki fújta, hogy grosicsbuzánszkylantoslóránt. Én is próbáltam megtanulni, de nem sikerült – nem volt meg hozzá az élmény, meséltek a londoni 6:3-ról, de nem hatott meg, ott volt a Videoton, a brazilverő, osztrákot, hollandokat idegenben legyőző válogatott.
1986-ban aztán minden eltört, májusban meghalt apám, júniusban, nem mintha akkor ez nagyon érdekelt volna, jött Irapuato.
A jégkorong korábban nem érdekelt, tévéből néztem, és még élt apám, amikor a Kisstadionban láttunk egy talán 10-1-es Fradi-Dózsát, ő örült, én az örömének, de ennyi. És aztán a 88-89-es szezontól hirtelen és minden érthető ok nélkül rajongani kezdtem a hoki iránt, csak tévémeccsek hatására; a gombfociból gombhoki lett. Pedig az akkori magyar jégkorong szintje annyival maradt el a maitól, mint a mai magyar focié az akkoritól. És mégis, már akkor gyorsabb és szebb, élvezetesebb játék volt – azzal együtt, hogy a 90-es hazai vébén a valaha volt legrosszabb eredménnyel zárt a válogatott, a C csoportból is majdnem kiesett. De akkor már itt voltak a meccsenként 50 perceket játszó jászberényi szovjetek, és jöttek Kercsóék, és kezdődött a svájci vb-ig vezető sikertörténet. De hiába voltak itt azóta volt szovjet sztárok és pihenő NHL-esek, és volt Ocskay és Palkovics és Ladányi – nekem a szürkészöld fradis ötös maradt máig az aranycsapat.
FTC, jégkorong, 1988-89: Hajzer, Balogh, Szajlai, Hudák, Orbán.
Joó Gábor: – Bevallom, nem tudom az Aranycsapat névsorát, soha nem is tudtam, és nem is fogom tudni. Egész életemben valami nyűgnek tartottam, amit minden magyar futballista kénytelen magával hurcolni. Természetesen minden tiszteletem az övék, biztosan óriási futballisták voltak, Puskás nálam minden idők 3 legnagyszerűbb középcsatára között van, de annyira rég volt, hogy nem tudok mit kezdeni vele. És hát valljuk be, bármilyen óriásiak is voltak, nem nyerték meg a vb-t. A svédek is lettek másodikak világbajnokságon, nem hiszem, hogy 50 éve ünnepelnék – van is futballjuk, miközben náluk a jégkorong az, ami nálunk a foci. Én legközelebb a 100 évesről tartanám stílusosnak a megemlékezést a 6-3-ról.
Az újkori futballban már nem fix kezdőkben, hanem keretekben kell gondolkozni, de két kezdő még mindig akad, amit fel lehet sorolni kapásból, ami, ha mindenki egészséges volt, megkérdőjelezhetetlenül úgy állt fel. Az egyik a 2010-11-es Barcelona, a másik az 1998-99-es Manchester United. Ha csak egy csapatot lehet választani, akkor legyen az utóbbi.
Manchester United, 1998-99: Schmeichel – G. Neville, Stam, Johnsen, Irwin – Beckham, Scholes, Keane, Giggs – Cole, Yorke.
Kasnyik Márton: – „Na, majd mi megtanítjuk kesztyűbe dudálni ezeket a szerbeket” – mondta a meccs elején Gulyás László, a örök kedvenc focikommentátorom, miközben a jugoszláv válogatott 1997 októbere végén dideregve, kesztyűben melegített az Üllői úti Fradi pályán. De a végén, a kényszeredett hasonlatból mindent kitaposva már csak annyit tudott mondani: „Hát, nem bántak velünk kesztyűs kézzel...!” Illés Béla gólját legalább hétszer visszajátszották, hogy úgy tűnjön, mintha nem csak mi kaptunk volna ilyen sokat. Felejthetetlen volt az is, ahogyan az edző, Csank János az 1-7-re elvesztett meccs után magyarázkodott, majd akkor sem akart egyből lemondani, amikor a Kuttorral, Szlezákkal és Kovács Zoltánnal megerősítette csapata 0-5-re kapott ki a visszavágón. Nekem mindenesetre ez volt az első focimeccs, amit végignéztem, szóval lehet, hogy a vereség szimbolikus utóélete nélkül is emlékeznék a felállásra.
Magyar válogatott, 1997: Sáfár – Bánfi, Sebők, Lőrincz, Keresztúri – Dombi, Halmai, Lipcsei, Nyilas – Orosz, Klausz.
Koroknai Gergely: A magyar focihoz fűződő viszonyomról mindent elmond, hogy többször voltam NFL-meccsen, mint magyar pályán. Pedig nem az MTK-Celtic 0-4 tehet erről, sokkal inkább a közeg és a sikertelenség. Talán ha csak egy eredmény is lett volna, amióta megszülettem, minden másképp alakul. De nem így lett, így számomra a csapat egészen más sportból, egészen messziről jön. A 2004-es New England Patriots igazából nem túl kiemelkedő – már persze a bajnoki címen túl, nem okoztak bombameglepetést, mint a három évvel korábbi keret, nem döntögetett rekordokat, mint a 2007-es csapat, de nyertek, és nem mellesleg miattuk kezdtem el amerikai futballt, majd aztán minden más amerikai sportot nézni.
Ezért az a Brady vezette offense (és természetesen a Bruschival fémjelzett defense) örökre az emlékezetemben marad, még úgy is, hogy talán szebbet is, jobbat is láttam már azóta, de egyik sem előzheti meg azt a szezont, amivel ez az egész kezdődött. A tizenegy pedig legyen a Super Bowl XXXIX első támadójátékra felküldött sor, még ha a szezonban nem is végig ők kezdtek.
New England Patriots, 2004: Givens, Light, Andruzzi, Koppen, Neal, Gorin, Graham, Branch, Brady, Dillion, Pass.
Munk Veronika: – A meccseim előtt rendre azt képzelem, hogy én vagyok Scottie Pippen. Pedig nincs furcsán nyomott orrom, nincs közel 19 pontos NBA-átlagom, 170 centi vagyok és nő. És bár az Aranycsapattal bajban lennék, Pippennek (minden idők legjobb alacsony bedobójának) a legtöbb csapatát fel tudnám sorolni, de most álljon itt egy kommersz példa, az 1992-es Dream Team. Miután Szöulban a főként egyetemi játékosokból álló amerikai csapat a cikis harmadik helyen végzett, az 1992-es Dream Team volt az első olyan amerikai férfi kosárcsapat, amiben aktív NBA-játékosok léphettek pályára az olimpián. Játékuk sokkal inkább volt show-szerű, látvány-kosárlabda, mint bármi egyébhez hasonlító kemény küzdelem, elég ha csak azt vesszük, hogy átlagban 44 ponttal verték ellenfeleiket Barcelonában. Mégis olyan kosártörténeti és popkultúraikon lett ez a tizenkettő, hogy képtelenség kitörölni a nevüket. És talán azért is annyira emlékezetes nekem ez a formáció, mert ugyanabban az évben taroltak, amelyikben elkezdtem kosarazni, és amit azóta sem hagytam abba.
Dream Team, kosárlabda, 1992: Scottie Pippen, Michael Jordan, Magic Johnson, Larry Bird, Charles Barkley, Patrick Ewing, Karl Malone, John Stockton, David Robinson, Chris Mullin, Clyde Drexler, Christian Laettne.
Nagy Zoltán: – Fel tudom sorolni az Aranycsapatot. Sőt, ez az egyetlen futballcsapat, amit fel tudok sorolni. Egyszerű, hogy miért tudom fejből. Ezt hallottam az apámtól, meg a nagyapámtól, hogy Grosicsbuzánszkylórántlantosbozsikzakariásbudaikocsishidegkutipuskásczibor. És lerajzolták nekem, mi az a WM-rendszer. Semmi személyes élményem nincs róluk, sőt, az apámnak sem volt már. Mókás látni az akkori meccseket, hogy milyen lassan fociztak, 22 játékosból 20 áll, csak azok mozognak, akik nagyon közel vannak a labdához: az egy más játék volt. Nálam nagyobb ellenzője a múltba révedésnek kevés van, nem építek semmit Flórira, Törőre, Nyílra, Irapuatóra, Bukarestre, 1-8-ra. Az egész mai, velejéig rohadt magyar futballt fel kéne számolni, be kéne szüntetni, beszántani, a helyét sóval behinteni, és kész. Nincs semmi, amit ebből az izéből meg kéne őrizni, a gyerekek ettől a brancstól ne tanuljanak semmit, ne nézzenek fel rájuk, ne lássanak bundameccseket, ne hallgassák ezt az okádék állami-futballszövetségi propagandát.
Dagályos, de amire lehet emlékezni, arra illik emlékezni. 6:3. Olyan, mint egy sírkőfelirat.
Aranycsapat: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.
Pusztay András: – Egyszer Londonban egy kocsmában volt egy öreg O lábú pincér, és a haverjaimmal fogadtunk, hogy szerintünk hány játékos nevét tudja a faszi az Aranycsapatból, és az fizet, aki a legrosszabbul tippel. Tízet mondott el kb. egy levegőre, miközben mi hetet tudtunk összekaparni. Azt mondta, kint is volt a meccsen, ami vagy igaz, vagy nem, aztán eljátszotta nekünk könnybe lábadt szemmel a legendás Puskás-gólt és meghívott minket a sörre. Win-win helyzet volt, egy kis szégyenérzettel keveredve.
Az én csapatom a Chicago Bulls 1991-93-as kezdő ötöse. Zsinórban háromszor nyerték meg az NBA-t, először a Magic Johnson-féle Los Angeles Lakers-t verték a döntőben, következő évben a Portland Trailblazers-t, majd a Phoenix Suns-t. Ez volt az első szezon, aminek a döntőjének a meccseit adta az MTV és a Knézy Jenő folyamatosan próbálkozott a nevek helyes kiejtésével. A Phoenixben játszó Dan Majerle-t (Marli) például következetesen médzsörlínek ejtette.
Amellett, hogy minden idők legjobb csapata volt a Bulls ebben az összeállításban, amivel nem összevethető még a Tony Kukocos, Dennis Rodmanes összeállítású következő 3-szoros bajnok Bulls sem, azért is maradt meg a fejemben a névsor, mert a Chicago csinálta a legnagyobb show-t a csapatok kezdő ötösének bemutatásakor. Elsötétült az aréna, elindult a felszopó zene, és egy hang elkezdte üvölteni, hogy "and now, the starting line up of your (world champion) Chicago Bulls"... és a végén "guard from South Carolina, Michael Jordan" mindenkit a hideg rázott. Akkoriban a budapesti kosárlabda bajnokságban minden tizenéves fejből fújta angolul ezt az egész hacacárét, az edzésen mindenki könyökszorítót és térdszorítót viselt és ziccert is kinyújtott nyelvvel dobott.
Chicago Bulls, férfi kosárlabda, 1991-93: Jordan, Pippen, Paxson, Grant, Cartwright.
Stöckert Gábor: – 1992-93, Sopron, gimnázium utolsó tanéve, amikorra végre elértem, hogy eminens köcsög helyett a menő srácok között tartsanak számon, és ebben nagy szerepe volt a kosárlabdának. A sportágat amúgy szerettem, de a magyar bajnokságról annyit tudtam, hogy a soproni csapat az SKC, a Körmend haverunk, a Szolnoki Olaj pedig ősellenség. De azért minden SKC-meccsen ott voltam, engedve a kortárs nyomásnak, amíg egy nap olyat nem láttam, hogy onnantól kezdve már én vettem meg előre a jegyeket a meccsekre. Természetesen az szolnokiak ellen játszottunk ("Ég az olaj, mint a rongy!", illetve "Kutyafasza Berkics!"), a felállás emlékeim szerint Sterbencz, Tóth, Molnár Csaba volt, és persze két gyerek a Szlávik dinasztiából (rájuk elég mérgesek voltunk akkoriban, mert különösebb erőlködés nélkül lenyúlták a város legjobb nőit). A Szolnok bajnok volt akkoriban, és eléggé papírformának tűnt a meccs az utolsó percekre, mert az Olaj vezetett hat ponttal (de pár éve még néggyel meséltem), tőlünk viszont éppen kiállítottak egy Szlávikot a végjátékra. De az edző, a már akkor öreg rókának számító Vetési Imre időt kért, valamit mondott a maradék négy embernek, mire azok visszamentek a pályára, és emberhátrányban feltörölték a bajnokkal a padlót. A város szép új sportcentruma majdnem szétesett a hazaiaktól, Vetésit a vállán vitte a közönség talán még hazáig is, én meg akkor értettem meg, milyen szurkolónak lenni. Aztán az is maradtam még évekig, hasított a női csapat is Balogh Bubuval, szép idők voltak (és rajtam kívül még legalább egy ember így gondolja az interneten). Vetési amúgy idén halt meg, Isten nyugosztalja.
Sopron, férfi kosárlabda, 1992-93: Sterbencz, Tóth, Molnár, Szlávik, Szlávik.
Tenczer Gábor: – Jakab, Váczi, Vancsa - 2. (ingyen) félidő, szotyi, Kapufa söröző. Ezek a nevek és fogalmak összefonódtak a kilencvenes évek első felében Csepelen, amikor az olajbizniszben megtollasodott Kordax egy jó középcsapattá finanszírozta a Szigetország válogatottját. Az első félidőt a Kapufában húztuk ki, az átszűrődő morajból megállapítva az eredményt. A második félidőre ingyen be lehetett menni. Akkor már kint is, bent is meg volt alapozva a hangulat. Váczit bika szabadrúgásgóljai egyértelmű császárrá avatták a szurkolók szemében, Vancsára meg Jakabra inkább a szidalmak miatt emlékszem (egy csepeli meccsen abból bőven kijutott, pláne, ha az ember Őz Zsolt főszurkoló mellett köpködte a szotyit a lejjebb állók fejére). Váczi akkora májer volt, hogy a meccsek után a Koccintó borozóban felszivacsosodó, majd a Karcsi kocsmában megroggyanó, de a pálya melletti Hotel Tréning sörözőbe éjfélkor még beguruló törzsmag irigykedve nézte, amint néhány focistatársával issza a rajongók által fizetett ingyen piát, és el-eltűnik az első emeleti szobákban egy-egy jó csajjal. Aranyélet, Váczi Dani volt a neved.
Csepel-Kordax, 1993-94: Bíró I. - Tyukodi, Bereczki, Váczi D., Medgyes P. – Jakab Cs., Vancsa, D. Puskás, Szekeres J. – Baranyi M. , Nagy.
Tóth-Szenesi Attila: – Ha nagyon megerőltetném magam, talán az Aranycsapat is menne. (Egyedül szegény Hidegkuti nem jutott eszembe, a védelemből senki nem a megfelelő helyre került, fedezetsor oké, a csatárok közül meg csak Puskás volt ott, ahol tényleg játszott.) De az a csapat, amelyiknek az összeállítására mindig emlékezni fogok, az 1983-84-es SZEOL AK lesz. Évtizedeken keresztül a Szeged volt a tipikus ingázó csapat. (Mára ebből a hagyományból annyi maradt, hogy néha feljutnak az NB II.-be.) Az 1983-ban feljutó csapat csodák csodájára nem a kiesés ellen harcolt, végül 9. lett. Odahaza félelmetesek voltak. Az első meccs, amelyikre kivitt apám a SZVSE-stadionba – a Tiszaparti-stadion már akkor olyan gyalázatos állapotban volt, mint most – a végül a bajnokságot megnyerő Honvéd elleni volt. "Menjetek a Bakonyba!" Ilyeneket kiabáltak a nézők a katonacsapatnak, mivel a Bakonyban volt az ország legnagyobb katonai lő- és gyakorlótere. A SZEOL pedig az 51. perctől tíz emberrel játszva 4-3-ra megverte a dédelgetett Détáriékat. Abban a szezonban a Verebes-féle Győr és az Újpest is négyest kapott Szegeden. A világ rendje 1984-85-re helyreállt: tökutolsóként kiestünk az NB I.-ből, de engem ez már nem érdekelt: hosszú-hosszú évekig szinte minden hazai meccsen ott ültem a lelátón.
SZEOL AK, 1984-85: Szabó L. – Szabó Gy., Kozma Z., Somogyi, Kutasi – Orosházi, Takó, Gruborovics – Deák, Kun, Balogh.
Varga Attila (Sixx): – Először hatéves koromban, 1976-ban lehettem futballmeccsen. A nagyapám vitt ki, és nagyjából csak a színekre emlékszem, a zöldre, meg a sok színes ruhába öltözött fazonra a gyepen, ami viszont örökre megmaradt bennem, az a hangulat, az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, amikor egy tömeg egy emberként sóhajt fel, üvöltözik, vagy örül, mert a csapata gólt rúgott. Debreceniként persze a 2004/05-ös szezonig csak aprócska futballsikerek érték az embert, az NB I.-be való feljutást mi úgy ünnepeltük, mint a fradisták a bajnoki címet, és igen, nyertünk két Magyar Kupát, 1999-ben és 2001-ben, de bajnokságot nem. És nekünk az kurvára hiányzott, nekem meg személyesen is, mert fradista haverjaim (volt és van is ilyen), állandóan ezzel szívattak. Akartam a bajnoki címet. Kellett.
Szóljon hozzá a cikkhez az Index Facebook-oldalán!
Az 1994/95-ös évadban három ponttal maradtunk le az UEFA-selejtezőt jelentő második, és tízzel a BL-selejtezőre jogosító első helytől, pedig az micsoda csapat volt ám a saját nevelés gyöngyszemeivel (Sándor Tamás, Madar Csaba, Szatmári Csaba, Dombi Tibor, Pető Zoltán). Legközelebb a 2002/03-as és a 2003/04-es évadban voltunk az első helyhez, de megint csak a bronzérem jutott. Aztán jött a 2004/05-ös évad és az első bajnoki cím. Az az idény egy soha véget nem érő álom volt, a Fradi 2-0-ás legyőzésével Debrecenben, az öt idegenbeli góllal, amit a Vasasnak rúgtunk, és az utolsó előtti fordulóval, amikor a Pécs legyőzése után a gyepre özönlött mindenki, és üvöltött, hiszen akkor már matematikailag is bajnokok lettünk. Azóta nyertünk még öt bajnokságot, és mindegyiknek nagyon örültem, de pont úgy, ahogy az elsőnek, azóta sem tudtam.
DVSC, 2004-05: Csernyánszki – Nikolov, Éger, Komlósi, Szatmári – Madar, Habi, Sándor Tamás, Halmosi – Bogdanović, Kerekes. Cs: Tomic, Böőr, Kiss, Szatmári, Dombi.