Ilona
16 °C
33 °C

Hagyjuk az 1-8-at, a hollandok is mi vagyunk

D  YT20131010011
2016.12.19. 18:07
Bérczes Tibor jóvoltából úgy olvashatunk egy mesélős könyvet a holland fociról, hogy nincs minduntalan beledörgölve az orrunk a nagyszerűségük tényébe. A holland focit olvasva még arra se feltétlenül kapjuk meg a választ, hogy mitől annyira sikeresek, mégis nagyszerűen szórakozunk, mert részesei lehetünk egy másik ország focikultúrájának, és már másképp tekintünk a hétvégi Excelsior–NEC-re is, mint korábban.

A holland futball már távolról sem tűnik tökéletesnek. A válogatottjuk nem jutott ki a 24-esre hígított Európa-bajnokságra, és nagyon úgy tűnik, hogy a 2018-as világbajnoki részvételért Svédországgal vívnak majd élet-halál harcot a pótselejtezőt érő második helyért.

A klubcsapatok fénye is megkopott, és akkor még finoman fogalmaztunk. Lassan már nemcsak a BL-győzelemre nem lesz esélyük, de a csoportkörből való továbbjutásra sem. A PSV Eindhoven idén két ponttal zúgott ki az utolsó helyen.

És ha mindez nem lenne elég: már az NB I.-ben is vannak hollandok, nem mintha különösebben feltűnnének. Jack Tuyp például többszörös másodosztályú gólkirályság, a Volendamban 250 meccsen lőtt 145 gól után kötött ki a Ferencvárosban, ahol közel két év alatt 7 meccsen 1 gólt szerzett. Most is vannak hollandok, a Haladásban a középpályás Overgoor hét meccsen játszott, a csatár Ars pedig 14 meccsen egyetlen gólig jutott. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Fradi tavaly 4-1-gyel küldte haza a holland Go Ahead Eaglest, közvetlenül azelőtt, hogy kettős vereséggel zúgott volna ki a nem éppen világverő Željezničar Sarajevo ellen.

Nincs bezzeghollandozás, csak a tények

A holland foci címmel jelent meg Bérczes Tibor könyve, és azért mertem előhozakodni a fenti tendenciózus listával, mert olvasás közben minduntalan a magyar viszonyokhoz hasonlítgatjuk a hollandot. Pont úgy, mint amikor külföldön meccsre megy az ember: a jegyárat, a biztonságiakat, a nézőszámot, a stadion állapotát, a játékot, a szélsőt, a bírót, mindent a magyar meccsekhez mér az ember. A szerző szerencsére nem hasonlítgat, a következtetések levonását az olvasóra bízza, még nagyobb szerencsére nem bezzeghollandozik; sőt, az Előszóban keresetlen őszinteséggel ki is jelenti: „A magyar focit sajnos már nem ismerem."

Bérczes Tibort a Magyar Narancsban közölt írásaiból ismerem. A cikkeiből kiderült, hogy Hollandiában él (fogalmam sincs, hogyan került oda, de érdekel), otthonosan mozog az ottani kultúrában, emiatt irigyeltem is, mint mindenkit, akinek megadatott, hogy nem csak Magyarországon élhet éveket. A Narancsban politikáról, házfoglalókról, prostituáltakról, fociról, bevándorlókról, tudományról, vagyis mindenféléről írt, de vannak neki műfordításai és saját könyvei is. Az egyik Magyarországon élő hollandokról, a másik a holland eutanáziagyakorlatról szól. Amikor az előbbi könyvéről kérdezték 2009-ben, olyan választ adott, ami a focikönyv írásában is vezérelhette: „Ha Hollandiáról írok, mindig arra az olvasóra gondolok, akit nem feltétlen érdekel az ország, de kíváncsi rá, hogy lehet-e valami másképp, mint ahogy megszokta.”

Hagyjuk már az 1-8-at

Témánál vagyunk: lehet-e valami másképp, mint ahogy megszoktuk? Most valami rettenetes számsornak kellene következnie, hogy Hollandiában hány fiatal játékos van, hány műfüves pálya, hány amatőrcsapat, amit elolvasva nem is lehet más egy holland–magyar meccs végeredménye, mint 1-8.

Olvasás közben azonban minduntalan a magyar párhuzamokra figyel az ember, és ezeket gondolja tovább. Önvédelmi reflex lehet ez, nem, az nem lehet, hogy annyira reménytelen a helyzetünk. 

A Go Aheadet oda-vissza, hej, hej!

A holland nagycsapatok például már nem is olyan nagyok, mondjuk erről nem ők tehetnek, hanem az európai futballgazdaság és futballpolitika, ami lassan a 15-20 kiválasztott angol, spanyol, német,  olasz és francia csapaton kívül mást nem igazán hagy érvényesülni. A híres játékosexport is mintha döccent volna egy nagyot. Hogy mást ne mondjunk: az elmúlt három év gólkirályai külföldre kerülve elvesztették a talajt a lábuk alól. Vincent Janssen (2015–16) az AZ-ből a Tottenhambe kerülve eddig egy gólt lőtt, Memphis Depay (2014–15) a Van Gaal nélküli Manchester Unitedben 4 meccsen 20 percet játszott, gólt nem lőtt, az izlandi Alfreð Finnbogason csupán 11 bajnoki gólt lőtt azután, hogy 2014-ben gólkirály lett a Heerenveen színeiben.

És mintha a holland mezőny alsó fertályával egyre határozottabban felvennénk a versenyt. És nemcsak stadionépítésben, hanem a játékoskeretek értékében is. A Transfermarkt adatai szerint például a Fradi vagy a Videoton négy-öt holland első osztályú csapatot is előz, tavaly az első és a másodosztály között ingázó Go Ahead Eagles ellen ez gólokban is megmutatkozott.

Persze még mindig óriási a különbség:

  • A magyar bajnok Ferencváros játékoskeretének 12,48 millió euró az értéke.
  • A holland bajnok PSV-é 112,5 millió euró.
  • A holland bajnokság legdrágább játékosa a 23 éves Davy Klaassen és a 20 éves Riechedly Bazoer 15-15 millió euróval. 
  • A magyar bajnokság legdrágább játékosa a 31 éves Tőzsér Dániel és a 22 éves ecuadori Cristian Ramírez 1,5-1,5 millió euróval. Tőzsérnél és Ramíreznél a holland bajnokságban 88 értékesebb játékos van.
  • A magyar bajnokság átlagnézőszáma az őszi idényben 2628 volt. A holland másodosztályé 3544.
  • A holland első osztály átlagnézőszáma 19 387. Ezzel alig marad el a 22 ezres olasz és a 20 ezres francia mögött.

Közmunkások a futballcsapatoknál

De mondom, ne ezekre az irgalmatlan különbségekre fókuszáljunk. Ott van például az a magyar gyakorlat a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekből, hogy a kiérdemesült focisták talponállót, presszót, éttermet kapnak működtetésre a pályafutásuk befejezése után, mintegy a jól végzett munka jutalmául, és annak ellentételezéseként, hogy felnőttkoruk első tíz-húsz évében nem volt idejük megalapozni a civil életüket. Nem fogják kitalálni, mit kaptak a pályafutásukat befejező holland focisták: trafikot.

Ez mellesleg nem lenne idegen a manapság formálódó magyar futballgazdaságtól sem, igaz, Hollandia ezt a gyakorlatot hatvanas években a félprofi, félamatőr rendszerrel együtt maga mögött hagyta. (Mellesleg futballszerető vezetőink is megirigyelhetnék azt a ma is dívó holland gyakorlatot, hogy munkanélkülieket sportegyesületekhez rendelnek ki, vö. közmunka.)

Egy éjszaka alatt feldolgozták a gyászt

A hatvanas évekig amúgy is bőven partiban voltunk a hollandokkal – sőt, válogatott szinten jóval előrébb is jártunk. Az 1974-es világbajnokságig nekik egy-egy vesztes meccsük volt két vébéről, nekünk két vesztes vébédöntőnk. Aztán 1974-től 2010-ig a hollandoknak lett három vesztes vébédöntőjük, amiből egy hatott mélyütésként, az 1974-es a gyűlölt németek ellen. (A könyvből amúgy a futballon messze túlmutatóan kapunk magyarázatot arról, miért is gyűlöltek a németek vagy miért befogadók a hollandok.) 

De csak annyira volt mélyütés, hogy másnap már többen ünnepelték az ezüstérmet a hollandiai utcákon, mint 1945-ben a második világháború befejezését. 

Mellesleg az, hogy mi, magyarok végre kijutottunk az Eb-re, előhozta belőlünk azt a képességet, hogy egy belgák elleni 0-4-es kizúgást nem élünk meg nemzeti gyászként. Végre soha többé nem gondoljuk azt, hogy mi vagyunk a futball tanítómesterei. A hollandok ilyen badarságot talán soha nem is gondoltak.

SZEOL-DÉLÉP SE Hollandiában is

És azt is jó tudni, hogy a hollandok is tudnak olyan hülyék lenni, mint a magyarok. Ott van például a Fortuna Sittard elhibázott fúziója. Szegediként nekem a fúzió szó a legsúlyosabb káromkodásokkal egyenértékű; volt annak idején az NB I. és az NB II. között ingázó SZEOL AK, meg a stabilan NB III.-as DÉLÉP, ebből csinálták 1985 körül a fantasztikus nevű SZEOL-DÉLÉP SE-t, amivel azt érték el, hogy lett egy, az NB I.-be feljutni képtelen csapat.

Aztán a 90-es évek magyar focicsalóira emlékeztet az AZ-tulajdonos Scheringa, de az is olyan magyaros, ahogy a harmadosztályú holland amatőrbajnokok próbálnak kibújni a feljutás alól, vagy hogy a holland amatőröknél is egész szép pénzt lehet keresni költségtérítés, nyaralási hozzájárulás vagy egyéb kreatív jogcímeken, akárcsak nálunk a megyében vagy az NB III.-ban.

Az Ajax–Feyenoord-szembenállásról persze a Fradi–Újpest ugrik be, és az: ha a lelátón itt is olyan rigmusok hangoznának el, mint Hollandiában, akkor büntetésből hosszú időre bezárnák a stadionokat. És igen, ott is szeretnék az angol rendszert meghonosítani, vagyis a vigyázzban ülve szurkolást és kis túlzással az egész stadion családi szektorrá alakítását. Ebből a szempontból is elgondolkodtató volt annak a stadionépítésznek a véleménye, akit a szerző meginterjúvolt. Eric van Egeraat (ő tervezte Budapesten a kiválóan sikerült ING-székházat) azt nyilatkozta, teremsporttá kell tenni a futballt, és akkor a bunkóság is visszaszorul. Mentségére szolgál, hogy mindezt annak hatására mondta, hogy a Feyenoord drukkerei brutálisan összecsaptak az olasz rendőrökkel Rómában.

Az imádott Kipu

Hollandiában létezik egy Hardgras című futballfolyóirat, úgy képzelem, hogy szépirodalmi és szociológiai szövegekkel lehet tele. A könyv egyik betétje az amúgy műfordítóként is dolgozó Bérczes Tibor fordítása. A szerző Michel van Egmond, az írás címe: József evangéliuma. Én, aki a nyolcvanas évek magyar futballján nőttem fel, és a későbbi sikertelenségek végtelenül cinikussá tettek mindennel szemben, aminek köze van a magyar futballhoz, szóval az írást még én is megkönnyeztem.

Kiprich Józsefről szól, arról a Kiprichről, akit a mai napig a Feyenoord legnagyobb sztárjai között emlegetnek. És aki annak köszönhetően is vívta ki magának ezt a tekintélyt, hogy nem akart másnak mutatkozni, mint egy egyszerű bányászgyerek. A szöveg alapján pont úgy él a hollandok emlékezetében, ahogy én láttam őt másfél évvel ezelőtt a csákvári Publo étterem teraszán; hol egy pohár bor, hol egy feles volt előtte, és valami mély szomorúsággal ingázott a lugasban kialakított dohányzóhely és a kockás abroszon heverő kétszemélyes Publo-tál között. És ennél erősebb kapocs talán nem is kell a holland és a magyar futball között.

(Bérczes Tibor: A holland foci. Akadémiai Kiadó, 2016.)