Nyolc képben megmutatjuk, miért és hogyan nyerhettünk
A magyar válogatott okozta az Európa-bajnokság első igazán komoly meglepetését azzal, hogy Bordeaux-ban 2-0-ra legyőzte a sokak által a torna meglepetéscsapatának várt Ausztriát. Bernd Storck együttese ráadásul nem foggal-körömmel védekezve, két kézzel a mákdarálón csüngve aratta sikerét, hanem kiérlelt, megfontolt játékkal, nagy taktikai csatában.
Ha úgy tetszik, erőből nyomtuk le az ellenfelet, és az olaszok, valamint a németek után a miénk lett az Eb harmadik olyan csapata, amelyik egy gólnál nagyobb különbséggel tudott győzni aktuális ellenfelével szemben. Kilenc képen mutatjuk, hogyan sikerült a bravúr.
Védekező középpályás sem kellett Storcknak
Az Eb-n eddig látott trendhez igazodva egyik csapat kezdőjében sem volt igazi meglepetés. A magyar csapatban a sérült Lovrencsics Gergőt Németh Krisztián pótolta a középpálya bal oldalán, mellette Kleinheisler és Gera játszott középen, míg a csapatkapitány Dzsudzsák ismét tükörszélsőként, a jobb oldalon kapott szerepet. A védelem előtt Nagy Ádám feladata volt támogatni a magyar labdakihozatalokat, hátul a selejtezők végére stabilizálódó, és azóta is megbízhatóan teljesítő Kádár-Lang-Guzmics-Fiola tandemnek szavazott bizalmat a kapitány, elöl pedig természetesen Szalainak kellett megnyernie a párharcokat az osztrák védőkkel szemben.
Marcel Koller, az osztrákok szövetségi kapitánya már a selejtezők alatt sem változtatta sokat csapatát – mindössze 20 játékost használt a tíz mérkőzés alatt, ez a legkevesebb az egész mezőnyben -, és ezen a meccsen is tutira ment. Almer kapus előtt Klein, Dragovic, Hinteregger és Fuchs védekezett, Baumgartlinger lett a középső középpályás, Alaba pedig kötetlen szerepkörben vette kezébe a csapat karmesteri pálcáját. Arnautovic a balszélről befelé húzódva tört volna kapura, Junuzovic és Harnik viszont inkább az egy szem csatár, Marc Janko játékát volt hivatott támogatni a támadóharmadban.
Az előzetes esélyeket jól példázza, hogy míg a magyar kezdőcsapat játékosai pályafutásuk során eddig összesen 107 európai (Bajnokok Ligája- és/vagy Európa Liga főtáblán játszott) kupameccsen léptek pályára, addig az osztrákoknál ugyanez a szám 344 volt.
A terv: vegyük ki a játékból az ellenfél legjobbját
A mérkőzés előtt Dárdai Pál, korábbi szövetségi kapitány, jelenlegi Hertha-edző arra figyelmeztetett: az első néhány perc lesz a döntő, akkor kell odaérnünk a szerelésekre, megnyernünk a párharcainkat, hogy a játékosok elhiggyék, nem megoldhatatlan feladat az Eb-szereplés sem. Ebből sajnos a pályán semmi nem valósult meg, a magyar csapat nagyjából másfél percig egyáltalán nem találkozott a labdával, a védők pedig sorban veszítették a párharcokat, és ha Alaba lövése néhány centivel beljebb megy, már 40 másodperc elteltével vezethettek volna az osztrákok.
A gyors sokk után viszont hamar stabilizálódott a magyar csapat játéka. Védekezésben elsősorban arra törekedtünk, hogy elszigeteljük az osztrák válogatott legjobbját, David Alabát, és megakadályozzuk, hogy labdához jusson a középső harmadban.
Ahogy a képen is látszik, a két védekező négyesláncunk egymáshoz nagyon közel helyezkedik, nincs terület közöttük, és a szélen sem igazán van esélyük mögénk kerülni a szélsőhátvédeikkel. Alaba a labdástól távol, Gera szorításában sínylődik, miközben a szélen sincsen megjátszható passzopció az osztrákok előtt. A magyar fal hermetikusan zár.
Alaba elszigetelése az első félidőben annyira jól sikerült a magyar csapatnak, hogy a Bayern München sztárja mindössze 16 labdaérintésig jutott. Hogy érezzük, mit jelent ez: a magyar válogatott kapusa, Király Gábor 10-szer passzolt 45 perc alatt, míg Alaba középpályás társa, Baumgartlinger, 29-szer ért labdához. Kivettük a játékból az ellenfél legveszélyesebb fegyverét.
Az osztrák támadásépítések problémáját jól bemutatja az alábbi kép is. Itt Alaba már nagyon mélyen visszalép labdáért, de nem kap elég támogatást, a játékosok túl messze helyezkednek egymástól, a szélsőhátvédek túl korán lépnek fel az ellenfél térfelére (Klein helyezkedési hibáját külön jelöltük is), így a magyar csapatnak lehetősége van letámadni a túlságosan elnyújtott passzsávokat. Ebben a szituációban öt magyar támadó lehetetleníti el az ellenfél labdakihozatalát, nem meglepő, hogy a középhátvéd Dragovic-nak nincs más választása, mint előreívelni a labdát.
Nekünk volt B-tervünk
Az osztrákokhoz hasonlóan nekünk is fontos volt, hogy mennyire tudjuk bevonni az összjátékba legjobb játékosunkat, Dzsudzsák Balázst. Ő ugyan nem irányító, de Bernd Storck éppen azért használja a kevésbé ügyes lába felől eső jobb szélen, mert ha labdát kap, befelé mozgásával átlós passzsávokat nyithat meg a csapattársai számára.
A mérkőzés elején éppen ezért igyekeztünk a pálya jobb oldalán kihozni a labdákat, de az osztrákok minta szerűen blokkolták a Dzsudzsák felé vezető folyosókat (lásd a lenti képen). A magyar csapat kapitánya Alabához hasonlóan szintén alig jutott labdához – mindössze nyolc passza volt 45 perc alatt, igaz, abból hét jó helyre ment -, viszont elszigetelése megnyitotta annak a lehetőségét, hogy más utakat keressünk a labdakihozatalokra.
A félidő második felében egyre többször tolódtunk nagyon erősen balra, olykor jelentősen túltöltve a területet játékosokkal, hogy biztosítsuk a nyugodt passzjátékot. Ez a megoldás arra ugyan jó volt, hogy ne veszítsünk sok labdát támadásra rendeződött alakzattal, de ahogyan a lenti képen is kiválóan látszik, sok esetben végzetesen elszigetelte a jobboldalunkat, ahol Dzsudzsák és Fiola is hiába várta a labdát.
Az egész mérkőzésre jellemző volt, hogy a bal oldalunk játszott veszélyesebben. Ebben egyrészt nagy szerepe volt a remekül játszó Kádárnak, illetve a földön rengeteg párharcot nyerő Németh Krisztiánnak, de annak is, hogy az osztrák védelem leggyengébb pontjának egyértelműen a jobbhátvéd, Klein tűnt. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ha a jobb szélen támadtunk volna erőteljesebben, azzal egy esetleges labdavesztés után az osztrákok három legveszélyesebb játékosa - a balszélső Arnautovic, a balbekk Fuchs és a baloldali középső középpályás Alaba - számára nyitottunk volna területeket. A magyar csapat passztérképe, amelyen a pont nagysága a játékos érintéseinek számát, a helye pedig az átlagos helyezkedést jelzi, jól mutatja a támadásvezetéseink irányát, kis híján tényleg felborult a pálya:
Az osztrákok letámadása döntött
A mérkőzés előtt a legtöbb szakértő arra mutatott rá, hogy az osztrák csapat számára a letámadás lehet az a fegyver, ami ellen a magyar csapat tehetetlenné válik. Jól tudta ezt Bernd Storck is, nem véletlenül készült erre a meccsre a világbajnok német válogatott elleni felkészülési találkozóval, amelynek egyik legnagyobb pozitív tanulsága éppen az volt, hogy bőven meg tudjuk csinálni a labdakihozatalokat egy komolyabb intenzitású presszing ellenében is. Az osztrákok ráadásul komoly hibákat is vétettek. Ahogyan az az alábbi képen jól látszik, a csapatrészeik között óriási területeket hagytak, a letámadás közben nem maradtak kompaktak, a védelem és a középpályás sor nem követte a csatárok mozgását, folyamatos késéssel reagáltak a magyar passzokra. Arnautovic helyezkedése különösen rossz, de az egész csapat el van késve, hét magyar játékos előtt is hatalmas folyosók nyílnak, és első szándékból, lendületből vezethetjük az osztrák védelemre a labdát.
Ilyen szituációból persze nem volt sok, de amikor pozíciós játékban a két csapat ennyire kioltja egymást, akkor mindig az a döntő faktor, hogy a speciális játékhelyzetekben melyikük teljesít jobban. Ez lehet pontrúgás, de akár gyors átrendeződéssel végigvitt kontratámadás is, vagy éppen a most általunk tárgyalt helyzet, amikor az ellenfél visszatámadásának hibát használja ki az egyik csapat.
Nem lehet nem kiemelni, hogy a gólunk is egy ilyen szituációból született: az osztrákok csapatrészei a letámadás következtében túl messze csúsztak egymástól, a középpálya nem követte a támadók mozgását – ebbe a résbe a bekarikázott Nagy Ádám mozgott be -, de ennél is nagyobb hiba, hogy a védelem túl mélyen ragadt, és a középpálya, valamint a leghátsó osztrák védelmi vonal közötti területen négy magyar játékos is elfér. Külön ki kell emelni Szalai visszamozgását, aki azonnal észrevette a kínálkozó lehetőséget, amivel ráadásul ki is húzott még egy embert a védőfalból, ami lehetővé tette, hogy kényszerítőzzön Kleinheislerrel. Maga a megoldás és a gól már ösztönösen zseniális volt – a ZDF közvetítésében Oliver Kahn egyszerűen zseniális összjátéknak nevezte -, de látni kell, hogy az esélyt itt is az osztrákok taktikai hibáinak azonnali kihasználása teremtette meg.
Hogy a magyar csapat a gól és az emberelőny kiharcolása után nem állt vissza, az külön becsülendő, és ha Priskin helyett – aki nem egy ígéretes kontratámadást akasztott meg azzal, hogy lesen helyezkedett - Nikolics áll be, talán még több gólt is szerezhettünk volna az egyrészt totálisan széteső, másrészt fejvesztve támadó osztrákok ellen.
Ki volt a meccs legjobbja?
A találkozó végén az UEFA Kleinheislernek adta a díjat, és bár a Werder Bremen középpályása valóban rászolgált az elismerésre ösztönösen zseniális gólpasszával, valamint veszélyes lövéseivel, összességében Gera Zoltánhoz nem érhetett fel. A 37 éves középpályás végig vezér volt a pályán, okos helyezkedésével a labdakihozatalokat és a letámadásainkat is segítette, szerzett 3 labdát, volt 7 szerelése, 3-szor tisztázott a kapu elől, 2-szer pedig lövést blokkolt. Mindezt úgy, hogy eközben előre is veszélyesen játszott, szinte minden támadásunk keresztülment rajta – 55 passzával a legaktívabb középpályásunk volt -, és két lövéséből az egyik el is találta a kaput.
Klasszisteljesítményt nyújtott, az Eb egyik legjobbját eddig a középpályán.
Rajta kívül Fiola, a hibátlanul játszó Kádár, Nagy Ádám és természetesen Szalai kiemelendő, utóbbi nem csak a gólja, de a rengeteg megvívott párharca miatt is szemet szúrt például a német ZDF szakértőinek, akik már a félidőben dicsérték a játékát. Kleinheisler ugyan hullámzóan teljesített a meccsen, de nem lehet nem észrevenni, hogy bár a passzjátéka időnként dadog, váratlan, zsigeri húzásaival annyit nyer a csapat, hogy megéri esetlegesen sokat hibázva is a pályán tartani.
Folytatás szombaton, 18 órától Izland ellen, immár a továbbjutásért játszva.
(A szerző Kele János blogger, szakíró. Öt éve készít meccselemzéseket. A pozsonyi Új Szó 'Focitipp' című állandó rovatának külsős szerzője, és az angol futballal foglalkozó Cold Rainy Nights in Britannia blogalapító-főszerkesztője.)