Kézi-vb: hiába a negyeddöntő, nincs minek örülni

Az olimpiai bajnok dánok búcsúztatása vitathatatlanul óriási bravúr volt a férfi kézilabda-világbajnokságon, ahogy értékelhető eredmény az is, hogy a magyar kézilabda-válogatott bejutott a világ nyolc legjobb csapata közé. De az már elgondolkodtatóbb, hogy így is három győzelemmel és négy vereséggel fejezte be a tornát.

Az is szembetűnő, hogy szurkolói szavazásunkon nem terjedt futótűzként a győzelmi mámor, ehelyett a legtöbben arra számítottak, ami történt is: vereséget a szenvedtünk norvégoktól. Tehát azt nem állíthatjuk, hogy túl nagy elvárások lettek volna a játékosokkal szemben, inkább realistán közelített mindenki.

Így ahelyett, hogy bizakodhatnánk, hogy születőben van egy új csapat, annyit tudunk határozottan kijelenteni, hogy

És mivel ő is csak kényszerszélső, Tatabányán leginkább irányítót játszik, a kiugrása tovább árnyalja a képet. Érdekes lenne megnézni, hogy mi történne, ha kapna egy külföldi ajánlatot, és ott a szélen vennék számításba. Vajon mennyire fogadná örömmel, hogy nem irányító, és mennyire vezetné rá az esete a hazai szakembergárdát szemléletük maradiságára?

Xavi Sabaté kapitányt persze joggal lehet bírálni, és azt is el tudjuk képzelni, hogyan néz majd Iváncsik Gergő szemébe Veszprémben, miután egy percre sem nevezte be. A szélső nemcsak a felkészülést csinálta végig, hanem akkor sem lehetett a családjával, amikor már elkezdődött a vb, mert a franciaországi helyszínen volt, de hiába reménykedett. Az egész tavaszt a BL-ben és a bajnokságban ilyen érezhető bizalomhiányban kell végigcsinálnia a spanyol szakvezetővel.

Ugyanakkor az is látható, hogy az előző BL-döntő két edzője (Dujsebajev és Sabaté volt a két oldalon) van és volt a magyar kispadon, vagyis egyáltalán nem képzetlen és tehetségtelen edzők.

Sabate koncepciója, hogy a védekezés a legfontosabb, nem volt hibás, mivel a keret adottságait tartotta szem előtt. Az más kérdés, hogy Szöllősi Szabolcs hozzátett-e annyit a kettes védő pozíciójában, mint amennyit Iváncsik tudott volna hozzátenni a támadásokhoz, már csak azzal is, hogy a már említett Juhász addig pihenőt kap, és nem kell 30 méteres sprintekben közlekednie a gyengébb csapatok ellen éppen úgy, mint a legjobbakkal szemben. Juhász épp a norvégok ellen volt a leggyengébb, ahogy egyre fáradt, ebben semmi meglepő nincs.

Összességében megállapítható, hogy a válogatott erejéhez mérten teljesített, főleg, hogy az előző vb-n ott sem volt, míg 2011-ben és 2013-ban is bejutott a nyolcba.

Ha végignézzük a múlt eredményeit, ennyi várható.

Akkor örülhetnénk igazán, ha 2019-ben is ott lennénk a nyolcban, az olimpia előtt. A jelek azonban ezt egyértelműen nem ebbe az irányba mutatnak, mert most a nyolcon kívül rekedt, de nálunk jobb állományú Dánián és Németországon kívül az oroszokkal szemben sem mehetünk biztosra és a lengyelek is dobhatnak egy nagyot két év múlva.

És hát, sajnos, a fehéroroszokkal szemben azt láttuk, hogy már ők is legyőzhetnek minket.

Mindez nem lenne annyira hangsúlyos, ha rá lehetne fogni a pénzhiányra, de a társasági adókedvezményből annyi pénz folyik be a sportágba, hogy már a legjobb külföldieket is meg tudjuk fizetni, és persze nemcsak őket, hanem a középszerűeket is örömmel alkalmazzák a klubok. 

De ugyanígy említhetnénk akár Balmazújvárost vagy éppen Mezőkövesdet is. Nem valószínű, hogy amikor a tao rendszerét kitalálták, az lebegett a szemek előtt, hogy nagy számban átlagos légiósok jöjjenek ide pénzt keresni. És eközben a szegedi utánpótlásedzők keresete továbbra sem éri el a 100 ezer forintot sem, és tőlük várjuk, hogy neveljék ki a következő generációt.

Nem tennénk nagy összeget arra, hogy a jövő miénk. Ezzel szemben a jövő sokkal inkább a norvégoké, svédeké, akiknél 20-21 éves klasszisokat láthattunk – a norvég Sagosen vagy a svéd Nilsson –, míg nálunk azt, hogy Ligetvári Patrik a támadásban nem átütő. A márciusban már 24 éves Bodó Richárd ugyan óriásit lő 11 méterről is, de technikailag nem tud annyit, mint a mögöttünk végző válogatottak átlövői. Olyan lövőrepertoárral rendelkeznek a német, dán és orosz átlövők, amire Bodót nem tanították meg, és emellett a védekezése sem átlag feletti.

Nem ő a hibás emiatt, inkább azok, akik nem tartották a lépést a nemzetközi trendekkel. A szélsők képzésében is leköröztek bennünket. Nem véletlenül mondta Debre Viktor másodedző, hogy a 24. órában vagyunk.

Most már legalább odáig eljutottunk, hogy a korosztályos bajnokságokban nem lehet lecserélni azt, aki csak támadásban jó. Mert nyomasztó azzal szembesülni, hogy válogatott szinten hármat kell cserélni védekezésről támadásra az első percekben, miközben az ellenfél komplex játékosokkal robog és robog.

Az elődöntős válogatottaknál egyértelműen megállapítható a stílus, és még a spanyoloknál is, de a magyaroknál nem. Pontosabban az szembetűnő, hogy a belső posztokon a Mocsai Lajos szóhasználatával élve testsúlykilogrammban megfelelő embereink vannak.

Kár, hogy a világ meg már rég egy másik iskolát követ, és a dinamika felé lépett az előző öt évben. Olyan dinamika felé, ami nem szűnik az utolsó negyedórában sem, akkor sincs statikusság, csak lendület, és olyan sebesség, ami tőlünk nem megszokott.

Nagy László nem véletlenül mondta elkeseredésében, hogy tele a padlás a nyolcadik helyekkel, hiszen a saját bőrén érezte, nincs meg az alapja annak, hogy egymás után kétszer vagy többször is magas nívón tudjanak játszani a játékosok.

Régi probléma, hogy a második hétre az ellenfelek folyamatosan gyorsulnak, mi ellenben enerválttá, küszködővé válunk. Ezeket a jeleket már észlelhettük több mint tíz éve is, mégsem törekedtünk a megfelelő kezelésére. Noha a vb-lebonyolítás régóta ugyanaz, és nem fog megváltozni a jövőben sem. 

Bár már a diagnózis megállapítása a keddi negyeddöntőket látva örömteli. Mocsai Tamás, a Nemzeti Kézilabda Akadémia igazgatója legalább szavakban utalt arra, hogy azzal a sebességgel – ez alatt a gondolkodás is értendő –, nem tudunk játszani, mint a többi negyeddöntős.

Kigyűjtöttem, mikor nem sikerült a következő lépcsőfokra fellépni, hogy mi jött egy bravúr után. Nem szívderítő a látvány így egyben.

• 2017, vb: az olimpiai bajnok dánok búcsúztatása (27-25) után vereség Norvégiától (28-31)
• 2013, vb: a lengyelek legyőzése (29-21) után sima vereség Dániától (26-28)
• 2012, olimpia: Izland 27-27-es döntetlen és hosszabbításbeli legyőzése után 2 vereség, előbb svéd (26-27), aztán horvát (26-33)
• 2012, Eb: spanyol-döntetlen (24-24) és a franciák legyőzése (26-23) után Izland (21-27) és Szlovénia (30-32)
• 2011, vb: a németek megverése (27-25) után a spanyolok tartalékosan is vernek 30-24-re, a lengyeleket verjük a 7. helyért
• 2008, Eb: spanyolok legyőzése után (35-28) vereség a németekről (24-28)
• 2007, vb: Dánia és Norvégia legyőzése után a horvátok, spanyolok és oroszok is vernek; ha az döntetlen, lett volna remény az olimpiára
• 2004, olimpia: a németek (30-29) és Dél-Korea (30-25) legyőzése után vereség a horvátoktól (33-31), majd az oroszoktól ()
• 2003, vb: 4 győzelem mellett 5 vereséggel összejött a 6. hely, ami olimpiai részvételre jogosított

2012-höz hozzátartozik: a 80 perces meccs párját ritkító, hihetetlen igénybevétel.

Annyit még érdemes hozzáfűzni az adatokhoz, hogy akkor tudtunk éles meccset nyerni, ha a védekezés majdnem tökéletesen rendben volt. Ha 25 gól körül dobott az ellenfél, akkor volt esély, ha kevéssel felette, már csak döntetlen. 

Ami megint csak arra vezethető vissza, hogy a képzésben nincsenek kellően felkészítve a játékosok a sok és dinamikus futásra, ha sikerül a játék lassítása, és van megfelelő kapusteljesítmény, akkor reménykedhetünk győzelemben.

Érdemes azonban megállni az elődöntősöknél. Ha a házigazda franciákat kivesszük, három olyan ország jutott be, amelyik a magyarnál lényegesen kisebb. Norvégia 5 milliós, Horvátország 4,2, Szlovénia 2 milliós.

Az a megközelítés, hogy merítési lehetőségeink behatároltak, félrevezető. Ráadásul a horvátok és a szlovénok nem csak egyszer kerültek éremközelbe az utóbbi időben. A szlovénok négy éve is elődöntősök voltak, kijutottak az olimpiára is.

És a másik oldal: elég gyerek választja a sportágat. De amíg a pillanatnyi célokért előnyben részesítik az akcelerált és erősebb gyerekeket a jól cselező, de kisebb növésű játékosokkal szemben – hallani ilyen sztorikat a milliárdos költségvetésű NEKA-ról is –, addig nem tudjuk átlépni a saját árnyékunkat.

Fontos kérdés, van-e megfelelő tudás alsóbb szinteken a klubokban, az utánpótlásedzők között, ha a két élklubot külföldi szakember vezeti, vagyis nem volt olyan képességű magyar tréner, akinek oda lehetett adni.

Ha Sabate megy és mondjuk Ljubomir Vranjes jön, aki BL-győztes edző, vajon ő, aki a tempohandball híve, mit tud kihozni egy elavult szemlélettel felépített korosztályból?

A korosztályos válogatottak múltbeli eredményei ugyanis nem adnak igazi bizakodásra okot. Még a 18 évesek közt Eb-ezüstöt szerző generáció is csak 10. lett a 2015-ös vb-n, mert Norvégia 39-33-ra verte a nyolcaddöntőben. Az olimpiához ráadásul már nem elég egy nagy tornán jól játszani, van még egy rosta, a 2013-ban vb-győztes spanyolok azon csúsztak el Rio előtt.