Bóknak vesszük, hogy egyre többek szemét szúrjuk

Elég komoly út áll mögöttem. Vasárnap a burirami második futam leintése után egyből öltöztem át, pakoltam, és indultam is Bangkokba, ami egy jó öt és fél órás autóút volt. Onnan repültem tovább Barcelonába a Honda WTCC-s csapatát szponzoráló Castrol nagyszabású rendezvényére. Hétfőn nap közben érkeztem meg, és egyből belecsöppentem a program sűrűjébe, kedden pedig egész nap autóztattuk a vendégeket a montmelói versenypályán. Mivel az időzónák közötti utazásban kicsit megzavarodott a szervezetem, nem tudtam még rendesen aludni egyet, úgyhogy most eléggé fáradtnak érzem magam. Ebből a szempontból nem is baj, hogy a rendezvénnyel egybekötött Honda-teszten én most nem ülök autóba. Hátrányom ebből szerencsére nem származik, hiszen így is messze én teszteltem a legtöbbet a szezon során.

Az elmúlt napok elsősorban a saját csapatomról, a M1RA-ról szóltak. Az volt a legfontosabb, hogy minél hatékonyabban megoldjuk a Roberto Colciago bordasérülése miatt előállt váratlan helyzetet, az ő pótlását a burirami TCR-fordulóban. Úgy láttuk a legjobbnak, hogy Tassi Attila és a nála is két évvel ifjabb, mindössze 16 éves Giacomo Altoe mellett én is elindulok Thaiföldön egy harmadik Hondával, hogy a tapasztalatommal segítsem fiatal pilótáinkat. Már az eredmények ismeretében örülök, hogy minden szervezési és anyagi nehézsége ellenére bevállaltuk a háromautós felállást, hiszen mindhárman felálltunk a dobogóra, a csapatok értékelésében 93 pontra nőtt az előnyünk az élen, Attika pedig visszavette a vezetést Jean-Karl Vernaytől a pilóták rangsorában.

A M1RA-ban nem a saját eredményem számít

Érdekes módon csak most tudatosult bennem, hogy először nyertem futamot a M1RA-val. A sajtótájékoztatón, meg itt-ott mondogatták nekem, hogy az első győzelmem volt a TCR International Seriesben, de abba valahogy nem gondoltam bele, hogy ez volt az első a saját csapatommal is. Futamot nyerni mindig különleges érzés, így volt ez most is, de őszintén szólva nekem nem ez volt a legintenzívebb élményem a M1RA-val, hanem az, amikor először gurultam ki a pályára a csapatom autójával a Hungaroringen júniusban. Az még csak nem is futam volt, hanem egy szabadedzés, de amikor készülődtem beszállni a Hondába, azok a pillanatok nagyon megérintettek. Eszembe jutott mindaz a munka, amit elvégeztünk és a rengeteg áldozat, amit meghoztunk annak érdekében, hogy felálljon ez a csapat. És bár korábban, tulajdonosként is ott voltam már a boxban a fiúkkal, de csak akkor éltem át igazán, hogy a M1RA-nevű álomból valóság lett, amikor a Hungaroringen talpig beöltözve először beszálltam az autóba.

Hogy az első győzelem nem váltott ki belőlem ilyen mély érzéseket, azt arra vezetem vissza, hogy nekem a M1RA-ban nem a saját eredményem a legfontosabb. Most a burirami első futamon sem az volt a legfőbb célom, hogy nyerjek, hanem az, hogy Attikát minél jobban segíteni tudjam, hiszen én beugróként nem lehetek bajnok a TCR-ben, ő viszont éppen ezért harcol. Ezért is volt az, hogy miután második-harmadik helyen álltunk a futam elején, döntenünk kellett. Vagy megyek az első helyen haladó Homola után, hogy nyomást helyezzek rá, vagy próbálom segíteni a mögöttem egy kicsit lemaradó Attikát. Az első négy-öt körben azt láttam, hogy Homola túlságosan agresszívan használja a gumijait, és arra számítottam, hogy a végére el fog fogyni alóla az autó, ezért szóltam a csapatnak, hogy amikor úgy látják, hogy Attikának szüksége van a támogatásra, készen állok rá. Ez a hetedik körben jött el, próbáltam volna elengedni őt, de nagyon szorosan jöttek utána, és Oriola résen volt, nem tudtuk jól kivitelezni a manővert. Utána nem is akartuk ezt többet kockáztatni.

Attikának ugyanaz a recept, mint nekem a WTCC-ben

Végül minden jól alakult, hiszen Homola gumijai tényleg nem bírták a forró aszfalton, defektet kapott, ráadásul Oriola is kiesett, így én az első, Attika a harmadik helyen zárta a futamot. Ehhez a két rivális kiesésével szerencse is kellett, de a motorsportban néha pont erre van a legnagyobb szükség. A második futamon már nem volt ilyen szerencsém, műszaki hiba miatt ki kellett állnom, de mivel Altoe és Attila is előttem haladt, nem volt ez nagy tragédia, hiszen az én pontjaim úgy sem számítottak volna bele a csapatértékelésbe – csak azt sajnáltam, hogy így nem tudtam további pontokat elvenni Vernaytől, ezzel is segítve Attika küzdelmét a bajnoki címért.

Már csak két forduló van hátra a szezonból, és természetesen örülök annak, hogy Attika újra vezeti a bajnokságot, de nem érzek nagy különbséget aközött, hogy két pont előnnyel az első vagy két pont hátránnyal a második. Ebből a szempontból nagyjából ugyanott vagyunk, mint Buriram előtt, és Attikának is azt mondtam, hogy minden egyes pont számít. Lehetőleg az összes futamot be kell fejeznie, méghozzá pontszerző helyen, ez a kiegyensúlyozott teljesítmény lehet a kulcsa a sikernek. Hasonló helyzetben van, mint én a WTCC-ben – nem számít, hogy éppen hányadik helyen áll, csak az a fontos, hogy az utolsó futam leintését követően hol van. Egyre nagyobb lesz a nyomás, de nem féltem, mert profin áll hozzá a feladatokhoz.

Kíváncsi vagyok Altoe jövőbeni terveire

Ezalatt a néhány nap alatt Giacomo Altoét is sikerült megismernem, és egy nagyon alázatos, tisztelettudó, Attikához hasonlóan a korát meghazudtolóan érett gondolkodású srácot láttam benne. Nagyszerű, hogy az első M1RA-ban töltött versenyhétvégéjén egyből szerzett egy második helyezést, ráadásul pályafutása első dobogóját, amivel sokat tett hozzá a csapatértékelésben növekedő előnyünkhöz. Azt mondta nekem, hogy mindennel elégedett volt a hétvégén és nagy lehetőségnek tartja a M1RA-s szereplést. Még nem beszéltünk a közös folytatásról, de kíváncsi vagyok rá, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve. Ha szeretne nálunk versenyezni, megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy ezt meg tudjuk-e oldani.

Ahogy közeledik a szezon vége, és ott állunk az első helyen a pilóták és a csapatok értékelésében is, úgy tűnik, hogy egyre több rivális szemét szúrjuk. Ezeket a csipkelődéseket bókoknak vesszük, mert azt jelentik, hogy jól dolgozunk. Mi továbbra sem másokkal, hanem saját magunkkal, a saját fejlődésünkkel foglalkozunk. Hiszünk benne, hogy ez az út vezet a céljaink megvalósításához.