A kificamodott csuklómat kellett legyőznöm

Rám bízta a döntést az orvos, hogy az ismertetett kockázatok ellenére bevállalom-e a versenyzést a sérült jobb csuklómmal. Bevállaltam, és harmadik helyezésnek nagyon régen örültem annyira, mint vasárnap este Vila Realban. Egyszerre éreztem büszkeséget, hálát és megkönnyebbülést. Büszke voltam, mert kibírtam a fájdalmat, hálás voltam, hogy a csapat éjt nappallá téve megjavította az autómat, és megkönnyebbültem, amiért komolyabb következménnyel járó rásérülés nélkül megúsztam a versenyhétvégét.

Nem hiába voltam pozitív

Minden úgy indult Portugáliában, ahogyan szerettem volna. A Hyundai zandvoorti komplett nullázása után is pozitívan vártam ezt a hétvégét, mert hittem abban, hogy a Vila Real-i vonalvezetés kedvezhet nekünk. Az első időmérőm a Hyundai legjobbjaként harmadik lettem, és ezzel beigazolódott, hogy nem hiába voltam optimista. Aztán jött a szombati futam tömegbalesete… A harmadik helyről indulva én voltam a legközelebb az élen összeütköző két Volkswagenhez, mégis úgy érzem, hogy el tudtam volna kerülni, hogy a falról visszacsapódó Rob Huff autója erősen oldalba kapja az enyémet. Csakhogy közvetlenül előtte engem meglökött hátulról Thed Björk, és kicsit keresztbe forgatta az autómat, így nem volt lehetőségem szabadon megválasztani az ívemet, amivel megúszhattam volna a balesetet.

A kormány ficamította ki a csuklóm

Van egy szabály, hogy amikor a versenyző már látja az elkerülhetetlen ütközést, akkor el kell engedni a kormányt, mert óriásit ránthat a kézen. Itt viszont Huff autója nemcsak oldalba kapta az enyémet, hanem a bal első kereket is megütötte, bennem pedig annyira élt a „túlélési ösztön”, hogy manőverezve próbáltam korrigálni, ezért erősen markoltam a kormányt. Az pedig úgy kicsavarta a kezemet egy pillanatra, hogy kificamodott tőle a jobb csuklóm. Végül én egyedüliként a mezőnyben tovább tudtam haladni, és amikor a kör végén visszaálltam a rajtrácsra, már akkor éreztem, hogy fájdalmaim vannak, de dolgozott bennem az adrenalin. Ott lebegett a szemem előtt, hogy ha újraindítják a futamot, én rajtolhatok az első helyről, és akármilyen baja is esett a csuklómnak ezt meg kell, meg tudom csinálni. A vasárnapi futamok fényében úgy gondolom, képes lettem volna akár a futamgyőzelemre is.

Műhelybe kellett vinni az autómat

De nem állhattam rajthoz az újraindításnál. Az ütközésben meghajlott a bukócső az autóban, és a csapat szerelői hiába nyomták vissza az eredeti állapotába a rajtrácson, az FIA ellenőrei szerint azt nem lehetett garantálni, hogy ez az elem egy újabb ütközés során is ugyanúgy védett volna. Ezért nem engedtek elindulni. Az egész hétvége legrosszabb pillanata volt ez számomra, mérhetetlenül csalódott voltam. Akkor úgy gondoltam, hogy ezzel nekem véget is ért a hétvége Vila Realban, mert ha a bukókeret sérül, az 100-ból 99 esetben azt jelenti, hogy a pilóta akár fel is ülhet az első haza tartó repülőjáratra. Ezt az elemet ugyanis csak speciális eszközökkel lehet javítani, komoly felszereltségű műhelyre van szükség hozzá. Nem tudok elég hálás lenni a csapatnak azért, hogy még aznap este találtak egy ilyen műhelyt 120 kilométerre a pályától, elvitték oda a kocsimat, és egész éjjel dolgoztak rajta. Így lett vasárnap reggelre az FIA ellenőrök által is jóváhagyott bukókeretem, amivel folytathattam a szereplést.

Levált egy kisebb csontdarab

Közben, amikor kiderült, hogy nem indulhatok az első futam megismételt rajtjánál, elmentem kivizsgáltatni a csuklómat. Először a pályán kialakított orvosi központba küldtek, onnan pedig átirányítottak egy helyi kórházba további vizsgálatokra. A röntgenképen nem látszódott törés, de a CT-vizsgálat kimutatta, hogy levált egy kisebb csontdarab. Be is dagadt, a hüvelykujjam és a tenyerem egy része belilult, de tudom mozgatni a csuklómat, úgyhogy nem hiszem, hogy eltört, mindenesetre hazaérve lesz egy újabb utam az orvoshoz. A kinti doktor arra hívta fel a figyelmem, hogy ha ezzel a csuklóval autóba ülök, van esély a rásérülésre, ami nagyobb bajt okozhat hosszabb távon is. Este kilenckor értem vissza a szállásra, akkor láttam az első futam eredményeit, és már tudtam, hogy a csapat gőzerővel dolgozik a megoldáson az autóval kapcsolatban. Úgy döntöttem, hogy én is rendben leszek vasárnapra!

Életem legnehezebb időmérője volt

Reggel ahogy kiértem a pályára, megpróbálkoztam a kormány tekerésével, ám az első húsz másodpercben elbizonytalanodtam, hogy tényleg képes leszek-e megcsinálni az időmérőt. Kaptam fájdalomcsillapítót, meg egy szoros kötést, ami tartotta a csuklómat, így egy-egy körökre oda tudtam tenni magam. Második lettem, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy a pole pozíciót megszerző Thed Björk verhetetlen lett volna. A telemetria-adatokból pontosan látszódott, hogy a pálya azon pontjain volt gyorsabb nálam, ahol nem tudtam 100 százalékosan boldogulni a csuklóm miatt. Ha ez nem zavart volna a kerékvetőkön, képes lehettem volna a Björkéhez hasonló időre. Így is örültem a második helynek, mert ez volt pályafutásom legnehezebb időmérője. Egy évvel ezelőtt épp ugyanitt, Vila Realban történt, hogy komoly hányingerrel küszködve szereztem meg a pole pozíciót, de ez most rosszabb volt, mert folyamatos éles fájdalmat éreztem vezetés közben. 

Nem akartam kockáztatni Tarquinivel

Féltem attól, hogy ha a kvalifikációt ilyen nehezen éltem meg, akkor versenytávon bírni fogom-e a gyűrődést, de utólag azt mondom, hogy a futamokat jobban viseltem. Az elsőn sikerült négy helyet javítanom, mert amikor kellett és szabad volt az út előttem, ki tudtam autózni a maximumot a Hyundaiból. Ez kellett ahhoz, hogy a dzsókerköröknek köszönhetően előzni tudjak. Az utolsó futamon viszont Gabriele Tarquini megelőzött a rajtnál. Talán egy kicsit jobban kapta el a piros lámpák kialvását, ezért ért fel mellém, de ezúttal tudatosan engedékenyebb is voltam. Ha nem lett volna a szombati baleset és a sérülésem, biztosan megpróbálok elfordulni mellette külső íven, és így megvédeni a második helyemet; főleg, hogy tudtam, csapattársaként engem nem fog felpasszírozni a falra. De azt már a futam előtt eldöntöttem, hogy nem megyek bele kétes szituációkba, mert már azzal kockázatot vállaltam, hogy sérülten autóba ültem, nem akartam tovább kísérteni a sorsot. Mivel szombat este még azon bosszankodtam, hogy valószínűleg ez egy újabb nulla pontos hétvége lesz nekem, vasárnap a pozícióvesztéssel együtt is őszintén tudtam örülni a dobogós helyezésnek.

Legközelebb a Slovakia Ringen pedig már remélem, hogy újra teljesen egészségesen, 100 százalékon égve folytathatom a küzdelmet!