Sötét időszak volt, amikor hátba szúrtak

Szeles Mónikánál pontosabban és érzékletesebben lehetetlen megfogalmazni, milyen kevésen múlik, hogy valaki világsztár lehessen. Neki sikerült, nemcsak a tenisz, hanem az egész sport halhatatlanjává válnia.

Így vallott életrajzi könyvében arról, amikor 12 évesen, korosztályos bajnokként Nick Bolettieri floridai teniszakadémiája kedvéért elhagyta az otthonát. „Aki nem koncentrál száz százalékkal a célra, könnyen elveszhet. A fiúk, az új étkezési szokások, a pénzéhes menedzserek mind csapdát jelentenek. Az esély, hogy minden rendben legyen, nagyon kicsi, a rizikó viszont nagyon nagy.”

14 évesen ő is majdnem feladta, erről kérdeztem először. Budapesten beszélgettünk, mert Szeles a magyar tenisz napjának díszvendége lesz szombaton, a Syma csarnokban. A hazai szövetség (MTSZ) először rendezi meg egyébként az eseményt. Gyakran jár a fővárosban, állampolgársági esküjét a II. kerületben tette le 2007-ben.

„Könnyebb helyzetben vagy nálam, mert most olvastad, amiket írtam, míg nekem azért összefolynak ezek az emlékek. De arra tisztán emlékszem, hogy volt egy pillanat, amikor el akartam jönni. Le akartak szoktatni az edzők a kétkezes ütésekről, a bátyám, Zoltán ugyan velem volt, de a családom hiányzott, bár már a nyelvet úgy ahogy megtanultam. Ha akkor hirtelen nem jönnek apuék Floridába, lehet, hogy befejezem az egészet. De szerencsémre jöttek, visszakaptam a családomat, a jókedvemet és a kétkezes tenyereseket, mert apunak ez volt az egyik feltétele” – emlékezett vissza.

A régi Jugoszláviában lényegesen magasabb volt az életszínvonal a magyarnál, ezért egyszerűbb volt Amerikába repülni, bár később el kellett adni adorjáni házukat, hogy támogatni tudják.

Szeles Károly, az apuka, a Magyar Szó karikaturistája hármasugrónak készült, a teniszt hobbiszinten űzte, később a könyvekből megszállottan tanulta. Szerinte a sikeresség kulcsa a megfelelő térdtartás.

„Így van, így van. Apu örök életében a térdeket említette, ma is előttem van, ahogy mondja, és a mozgása is. Menjek mélyebbre, húzzam alacsonyabbra magam, hogy jól és nagy erővel meg tudjam ütni és gyorsítani a labdákat. Rengeteget olvasott. Apu akaratlanul is forradalmat akart csinálni a teniszben, ezért nem érdekelte, ha két kézzel ütöm a tenyerest, mert hitt abban, hogy nekem így kényelmes, hiszen az elejétől fogva így ütöm. Apu, ha rajzolt, akkor is mindenáron újítani akart, ezt a jó tulajdonságát a teniszre is átörökítette. Helyesen mondtam, ugye?” – kérdezett vissza jókedvűen Szeles, aki édesanyjával most is magyarul beszél, ezért könnyen jutottak eszébe a kifejezések.

Úgy gondolja, nagyon szerencsés nyaralása volt, amikor ötévesen az Adriára mentek, és az is külön szerencse, hogy a bátyja és az apja szerettek teniszezni.

„Rabja lettem én is. Még úgy is, hogy elsőre alig találtam el a labdát. Istenem, később mennyit ütögettem a falat Újvidéken. Vagy nagyon jó emberek voltak a Balzac utca lakói, vagy nagyothallottak. Mert én reggel, még az iskola előtt mindig ott kezdtem a napot, és egy órán át ott voltam. És iskola után is rögtön oda mentem. Teniszpálya alig volt, és amúgy is foglalt volt. Előfordult, hogy csak éjfélre kaptunk időpontot. Ha sokszor foglalt volt, akkor a parkoló autók közé húzott hálót apu, ott játszottunk. Ha esetleg nem volt kedvem, rajzfilmfigurákat rajzolt a labdákra, így hozta vissza. De jó dolog falazni, szerettem. Nem is értem, hogy miért nem csinálták ezt sokan mostanában. Javítja a koordinációt, a reflexeknek, a szemnek is jó. Kínában rákaptak, míg máshol a tanítás fordult egyet, és inkább amint lehet, a pályára vitték a gyerekeket. Amikor én Bradentonba, az akadémiára kerültem, jó, ha tíz labdám volt összesen. Ott mindjárt harmincat adtak.”

Erre az említett falra felfestették az arcképét Újvidéken. Itt kezdődött minden – ezt írták mellé.

„Kevés meghatóbb pillanat volt az életemben, mint látni ezt. Visszamentem, és sírtam. Ez egy olyan szép szimbólum, és remélem, megmutatja a mostani gyerekeknek, tényleg el lehet jutni a tenisszel mindenfelé.”

Szeles még nem volt 16 éves, amikor megnyerte az első profi tornáját, példaképét, Chris Evertet verte Houstonban, ott ütötte ezt a pontot is.

1990-ben már Grand Slamet nyert Párizsban, a törékeny, hatalmas sikolyokkal játszó kislány nem esett zavarba a nagy tömeg és a hatalmas lelátók előtt. A nagy német bálványt, Steffi Grafot verte, 7:6, 6:4-re. Erre a legbüszkébb a győzelmei közül, pedig még utána nyert nyolc Grand Slamet, csak Wimbledonban nem lett első.

1991. március 11-én, 17 évesen és három hónaposan vette át a vezetést a világranglistán, addig soha ilyen fiatalon senkinek nem sikerült. Ekkor már az egész világ róla beszélt. „Ez már nem egy jugoszláv mese, hanem a valóság" – írták róla a lapok.

Az akkor 21 éves Agassi azt mondta róla: „Kétkezes tenyerese és a fonákja olyan, mint egy gránát. Veszélyes még a férfiakra is. Aki nem hiszi, próbálja ki." Agassi és Jim Courier ugyancsak Bolettierinél tanult, utóbbi egyszer sértődötten lement a pályáról, mert nehezen viselte, hogy Szeles állandóan futtatja őt jobbra és balra.

1991 és 1993. január között a kilenc Grand Slamből hetet megnyert, jobban nem is lehet érzékeltetni, hogy abszolút a csúcson volt. Viszonyításként: Sarapova négyet nyert eddig, Clijsters nyolccal vonult vissza, Venus Williamsnek kilenc GS-trófeája van.

Aztán jött 1993. április 30-a, az egyetemes sport egyik szégyenfoltja, a nap, amikor a hamburgi tornán az elvakult Graf-rajongó, a munkanélküli esztergályos, Günter Parche egy 20 centis késsel hátba szúrta, amikor a gémek közötti pihenőre indult.

Ha nem hajol le a vizesflaskáért, súlyosabb sérülést is okoz neki, de szerencséje volt, csak másfél centire tudta megsebezni a lapockájánál, a második szúrást pedig már megakadályozták a biztonságiak.

„Nem szeretek visszagondolni, mi történt akkor. Sötét időszak volt, amikor megtámadtak." Máig nem érti, miért akarták meggyilkolni.

Szíven ütötte, hogy amikor Graf bement hozzá a kórházba, sietősen köszönt el tőle, mert igyekezett az elődöntőjére, a tornát ugyanis nem szakították félbe. Az is fájdalmasan érintette, hogy nem tarthatta meg ranglistavezetői pozícióját a kényszerpihenő idejére, a többség ugyanis ez ellen szavazott, pedig más okozott neki sérülést. A szavazás nem is volt akkora meglepetés, hiszen sokan a sikolyai miatt tettek panaszt, mondván zavaró a koncentrálásban.

Parche elérte a célját, mert Szeles utána Grand Slam torna döntőjében már nem győzte le Grafot, aki így egyenlített, 3-3 lett az arány.

„A 'mi lett volna, ha' mindig ott van. De ezek a nehéz évek tettek azzá, ami vagyok. És azt gondolom, most sokkal boldogabb vagyok, mint korábban” – mondta régebben az ABC-nek.

„Ha egy aranyhal teljesítené a kívánságomat, azt kérném, hogy az apám éljen és velem legyen. Mert vele mindig megtaláltam a közös hangot, mindig ugyanazt akartuk. A belső erőt is valószínűleg tőle örököltem” – mondta most, és nem azt kérte, bárcsak ne történt volna meg a merénylet.

Szeles Károly 1998-ban halt meg, lánya az utolsó hat napját a halálos ágya mellett töltötte. Két évvel korábban még ott volt az Australian Openen, Mónika ott Anke Hubert múlta felül, ez volt az egyetlen nagy tornagyőzelme a merénylet után.

„Nem szerettem visszanézni a meccseimet, ha ismételték, de pár éve megtettem, mert látni akartam az arcát. Általában ő tudatosította bennem, mi történt a régebbi meccseken, mert én, ahogy befejeződött, többnyire le is zártam magamban. Amikor vele beszélgettem, akkor jutott eszembe, tényleg, mi minden történt egy meccsen, egyébként igen kevésre emlékszem. Talán ezért is nem álmodom a teniszről.”

Szeles Mónika az írásban teljesedett ki mostanában. Nemcsak saját történetét írta meg, hanem Akadémia címmel sorozatot ír, aminek az első részeit már be is fejezte, bemutatja a sport szép és gonosz részeit.

„Mindig imádtam írni, de a sok utazás és a versenyek miatt sohasem volt rá időm. Magyarul is eszembe jutnak a gondolatok, de van, amikor angolul, szerbül vagy éppen franciául. Megnyugtat az írás. Át szeretném adni a gondolataimat, az érzelmeimet, a fent és lentet. Én a teniszpályán nőttem fel, egy zárt világban, más érzelmekkel. Sokat tanulok az írásból.”

A könyvéből tudhattuk meg azt is, hogy ha bajban volt, az evésbe menekült, és mivel nem a megfelelő időben, egészségtelenül étkezett, volt, hogy 87 kilóra meghízott. Ezen a zavarán is úrrá lett, mert most 60 kilónál nem több. Budapesten, Újvidéken mindig hízik. (A szerb városban a halászlé túrós csuszával az egyik helyi specialitás.)

Edzősködni nem szeretne, de amikor abbahagyta a játékot, szüksége volt még némi adrenalinra, ezért ejtőernyőzött, és Dél-Afrikában cápák közé is merészkedett.

„Amikor az ember megszokta, hogy 20 ezer ember előtt játszik, nem tud olyan könnyen megválni ettől az élménytől. Ezért keresi az ilyen hóbortokat. Ilyenkor még talán az is megfordul a fejemben, hogy jó lenne teniszezni, még bírnám, de óhatatlanul szembejön velem a realitás.”

Sokat utazik, és azokat a városokat, ahová versenyzőként eljutott, igazából most fedezi fel, mert akkor nem jutott ideje egy párizsi városnézésre sem.

A férfiaknál nagy sikereket elérő, a világranglistát is vezető Novak Djokovics is szívesen játszana vele. „Az egy találó kifejezés, hogy ő játszana. Mert szinte biztos, hogy egy poént sem nyernék ellene” – mosolygott nagyot, de egy bemutatót elvállalna vele.

Mivel sokak erőt meríthetnek az ő példájából, azért is érdekes, mit gondol ő, mi a legnagyobb tanulsága a pályafutásának.

„Jaj, ha én azt tudnám. Örülök, ha eszébe jutok az embereknek, hogy a mélypontok után fel tudtam állni. Akarat nélkül nemcsak a tenisz, az élet sem megy. De emellett nagyon fontos, mit akar a család. Mert egy szerető családdal az élet és a sport is sokkal könnyebb. Nekem szerencsém volt. Szerettünk együtt lenni, és elhatároztuk, hogy ezt és ezt megcsináljuk. Nemcsak bennem, a szüleimben is megvolt a dinamika, és soha nem nyomtak az elvárásokkal. Légy boldog! Ha nem a teniszben, másban. Ezt mondogatta mindig apu. Neki volt igaza. Boldog lettem.”

A beszélgetés a vajdasági Magyar Szó segítségével és együttműködésével készült.