Tízéves tabuk dőltek meg, egy korszak véget ért

Kilenc évvel ezelőtt az elődöntőben a Roger Federert meccslabdáról legyőző Marat Szafin az Australian Open döntőjében az elbukott első szett után fordított, és legyőzte Lleyton Hewittot. 2005 első Grand Slam-tornája óta 38 GS telt el, és egy dolog nem változott, a döntőben a nagy négyesből, Roger Federerből, Rafael Nadalból, Novak Djokovicsból és Andy Murray-ből mindig ott volt legalább egy.

A Marin Cilic győzelmével zárult US Openen azonban olyan történt, amire szinte senki sem számított. Hiába volt halovány a nyarat ellazsáló Djokovics, hiába szenvedett Federer sokat a negyeddöntőben, a legtöbben a wimbledoni döntő újrajátszását várták, ezúttal kemény borításon. Ehhez képest a torna 10. és 14. kiemeltje játszotta a döntőt, a férfi teniszt kilenc éven át meghatározó korszak – amikor nem fordulhatott elő, hogy mindkét ágon kiüssék a nagyokat – pedig az eddigi formájában megszakadt.

Ilyen még nem volt

Nem sokan számítottak rá, hogy ez megtörténik, hiszen a nagy négyes abszolút egyeduralkodó volt az elmúlt években. Federer mellé odaért Nadal, aztán néhány évvel később Djokovics és Murray is felzárkózott. Nem nagyon lehetett megkérdőjelezni azt a hatalmas szakadékot, ami elválasztotta őket a mezőny többi részétől, főként a három nyert szettre menő Grand Slameken.

Aztán egyre többször kiderült, hogy ők is sebezhetőek, a csak jó játék sokszor már nem volt elég tőlük, hegemóniájuk azonban a legfontosabb tornákon ennek ellenére sem ingott meg. Ha valamelyikük rosszabb formában volt, sérülés miatt nem tudott indulni, a többiek attól még maguk között játszották le a győzelmet. Elég csak arra gondolni, hogy elődöntőbe ugyan tavaly sem jutottak már be többször, mint idén, de a döntőkben csak a ranglistán közvetlenül utánuk következő David Ferrer tudott elcsípni egy kósza helyet a Roland Garroson, az előtte lévő két évben pedig senki sem tudott beleszólni a legjobbak küzdelmébe a Grand Slameken.

Idén ez változott meg. Nemcsak, hogy nem jutott be egyikük sem a US Open döntőjébe, de ezzel az is biztossá vált, hogy a négyből két Grand Slamet is korábbi outsiderek tudtak megnyerni. Az évet keretbe foglalva most Cilic győzött, az Australian Opent pedig a második számú svájci, Stanislas Wawrinka nyerte meg. Utoljára 2003-ban fordult elő, hogy nem a Federer-Nadal-Djokovics-Murray négyesé lett négyből három Grand Slam – és hogy ez mennyire nagy szó, azt mutatja, hogy a 22 éves Roger Federer abban az évben nyerte a legelső Grand Slamjét Wimbledonban.

Olyan nem nagyon fordult elő az elmúlt években, hogy különböző okból, de egyikük se emelkedjen ki, egyszerre legyenek olyan problémáik, amik lehetőséget adtak az alacsonyabban rangsorolt, de győzelemre éhes játékosoknak, és ha nem is kettő, de legalább egy meglepetésdöntőst nyugodtan előrevetíthettek a US Open előtt. Valójában már az is sokatmondó volt, hogy nem lehetett igazi favoritot megnevezni a torna előtt, pedig Nadalon kívül Federer, Djokovics és Murray is elindult.

Hogy jött ez össze?

Djokovics zsinórban hatból öt elveszített Grand Slam-döntő után Wimbledonban megint nyerni tudott, ezzel visszaszerezte a világelsőséget is Rafael Nadaltól, úgy tűnt, hogy újabb lendületet kaphat. Ehhez képest a wimbledoni győzelme óta kikapott Tsongától, Robredótól, Nisikoritól. Többször is utalt rá, hogy azért nem koncentrált oda nyáron a US Open felvezető tornáin, mert már nem a tenisz lesz az elsődleges az életében, hiszen felesége, Jelena Risztics hamarosan életet ad első gyermeküknek.

A nagy változás közelében Djokovics most megint motiválatlannak tűnik, nincs ott fejben, ami viszont azzal jár, hogy hiányzik a játékából az a tűz, amivel olyan sokszor tudott már felpörögni nehéz helyzetekben is. Ilyenkor jöhetne jól az edzői jótanács, de egyelőre nem igazán látszik, mit tett hozzá a szerb játékához Boris Becker szerződtetése a szezonra. Mindenesetre tavaly év végén előhúzott egy impozáns veretlenségi sorozatot, kérdés, idén is lesz-e hasonló.

A 14 Grand Slam-győzelemnél tartó Nadal teniszszezonjaiból az elmúlt években egy pont volt csak biztos, a Roland Garroson ott lesz, és nem adja salakos királyságát. Minden más erősen a fizikai állapotától függ, és a Garrosnak is már évek óta ára van: sorra fut bele a meglepetésvereségekbe a néhány héttel később kezdődő Wimbledonban, idén már a ranglista 143. Nick Kirgiosztól kapott ki.

Egészen elképesztő tenisszel tud visszatérni a sérülésekből, de az akkor sem sok jót ígér hosszú távon, hogy a 2012-es, héthónapos kényszerszünet után most megint hónapokat, és a US Opent is ki kellett hagynia, ezúttal egy edzésen szerzett csuklósérülés miatt. A térde után egyre több ponton jelentkező fizikai problémák – pl. vízhólyagok, csuklósérülés – egyre többször szólhatnak bele Nadal teniszébe, pedig a spanyol is nagyon hiányzik a mostani mezőnyből.

Többek között éppen régi mumusának távollétében Federernek az elmúlt két Grand Slamen is lehetett volna esélye tovább növelni 17 GS-t számláló rekordját, nem mellesleg pedig a világelsőséghez is újra közel kerülhetett volna, de Wimbledonban Djokoviccsal nem bírt, a US Openen pedig Cilic intézte el az elődöntőben. Ez utóbbi lehetett a fájóbb, hiszen abban a tudatban léphetett pályára, hogy a döntőben egy könnyen verhető ellenfél várná, mégsem tudott mit kezdeni az eltökélten kiálló horváttal. Rosszul nem játszott, de nagy hibát követett el, amikor a néhány adódó lehetőséget nem használta ki, így esélye sem volt megingatni Cilic hitét.

Ikerlányai után ikerfiai születésével egyre nehezebb lehet a teniszre koncentrálnia, de együttműködése Stefan Edberggel sikeresnek tűnik, még 33 évesen is ott van a 3. helyen a ranglistán. A gyorsasága már nem a régi, és lassabban is regenerálódik már – ezért is tartják úgy, hogy a nagy négyesből kettőt már nehezen tudna legyőzni egy tornán –, de a legnagyobb problémáját inkább az jelenti, hogy egyre több meccsen nem tudja odatenni magát a fontos pillanatokban.

A legnagyobb gödörbe Murray került a nagy négyesből, miután a tavalyi szezon végén bevállalt hátműtétből visszatérve még mindig nem találja az igazán jó játékát. A műtét mellett az is mindent felkavart, hogy márciusban szakított Ivan Lendllel, akinek vezetésével két Grand Slam-trófeát is szerzett, helyette egyelőre Amélie Mauresmo próbálja több-kevesebb sikerrel összerakni a játékát.

A Grand Slameken legfeljebb a negyeddöntőig jutott, így Wimbledon után pedig egészen a 10. helyig csúszott vissza a ranglistán, pedig hat éve nem volt ennyire hátul. A US Opent már a 9. helyen kezdte meg, de a fedettpályás szezonban azért is küzdenie kell majd, hogy kijusson az évzáró világbajnokságra, habár legalább tavalyról nem kell pontokat megvédenie.

Egy Grand Slam után

Azt láthatjuk, hogy elég sok mindennek kellett összejátszania ahhoz, hogy tízéves tabuk dőljenek le, de egy időszak ettől még papíron mégis véget ért. Akkor is, ha fura lenne interregnumról beszélni egy olyan helyzetben, amikor a nagy négyes tagjai mind aktívak, magukra találhatnak, még ha rengeteg feltörekvő játékos kap is az eddigieknél is jobban vérszemet.

A Goran Ivanisevic vezetésével csúcsra érő Cilic-ről még sokat nem lehet mondani azon kívül, hogy a US Openen bizonyította, mennyire egyben van a fontos pillanatokban fejben, a Federer elleni játéka pedig szinte bárki ellen elég lehet a győzelemre. Az igazi próba azonban mindig a tartósan jó játékkal és a megnövekedett terhek viselésével jön, nem egyszer fordult már elő a tenisz történetében, hogy egy nagy siker után a lökés elmaradt, nem jöttek rögtön maguktól az újabb eredmények.

Valójában a nagy négyes egyeduralma miatt ez megint ismeretlen terepet jelent az elmúlt éveket, sőt, évtizedet nézve. Juan-Martín del Potrót a 2009-es US Open megnyerése után csuklóműtétje vetette vissza, és a világranglista top5-ig vezető tavalyi menetelése után most nyáron megint operáció miatt kellett kihagynia. Az idei Australian Open-bajnok Wawrinkának egyértelműen ez a legjobb éve, Wimbledonban és a US Openen is sikerült bejutnia a legjobb nyolc közé, összességében pedig az elmúlt hét Grand Slamből ötnél ott volt legalább a negyeddöntőben. Azonban az is tény, hogy egy újabb elődöntő már nem jött össze neki idén.

Eljön egyszer az idejük?

Közben már ott toporognak a tehetséges fiatalok: Wimbledonban először jutott be egy Grand Slam elődöntőjébe az egyaránt 23 éves Grigor Dimitrov és Milos Raonic, akiket a jövő meghatározó játékosainak tartanak. Dimitrov tavaly év végén, Bázelben beszélt arról, hogy az egyre jobb eredmények, de a hiányzó Grand Slam-menetelések után idén a nagy tornákon is új célokat tűz ki maga elé. A bolgár végül már három különböző borításon nyert tornát idén, és Wimbledonban az elődöntőben Djokovicsot is szorongatta. A US Openen azonban Raonic-csal együtt a negyedik körben estek ki. A fokozatos építkezésük látványos, de még nem értek a csúcsra, viszont egyre inkább számolni kell velük is egy Grand Slamen.

Érdekes mellékszál, és ha nem is kell túlmisztifikálni, de az idei átrendeződéshez az is hozzájárulhatott, hogy három éve nem volt ilyen rossz szezonja a legjobbak és a mezőny többi tagja közé ékelődő David Ferrernek, aki meglehetős magabiztossággal győzte le út közben az idősebb-fiatalabb trónkövetelőket, viszont általában ugyanilyen simán vérzett el a nagy négyes tagjai ellen.

Azért nem tűnnek el

Teljesen nem fordult azért feje tetejére a világ, arról nincs szó, hogy végeláthatatlan gödörbe került volna az összes nagy játékos, ahogy a ranglista élén sem lesz nagy változás, ugyanúgy Djokovics, Nadal és Federer vezeti a névsort. Az is lehet, hogy csak egy torna volt, egy szezon, és jövőre a Grand Slameken is helyreáll a régi rend.

Viszont akár kialakulhat egy olyan helyzet is, amikor a nagy sztárok nem tudnak mindig olyan teljesítményt nyújtani, amit sokan szeretnének látni tőlük, az újak viszont még nem elég átütőek. Erre leginkább a női mezőnyben láthattunk már sokszor példát, amikor van több Grand Slam-győzelemre is képes játékos, akik azonban egyeduralkodni már nem tudnak, ráadásul a GS-döntők közül sok egyoldalúan, nagy csaták nélkül dől el. A nőknél egyébként idén a Grand Slameken nyolc különböző játékos játszotta a döntőket. A férfiaknál hatan voltak, utoljára 2010-ben volt ilyen, de akkor mindent Federer vagy Nadal nyert meg.

Voltak olyanok, akik már kezdték unni, hogy mindig Djokovics, Nadal, Federer és Murray jut be különböző felállásban a Grand Slam-döntők többségébe, habár az elég egyértelmű volt, hogy a nézők leginkább rájuk kíváncsiak. Most ízelítőt kaphattunk abból, milyen egy Grand Slam-döntő nélkülük, és a jövőben ez akár hasonlóan gyakran megtörténhet – hiszen valahol ők maguk termelték ki azokat a játékosokat, akik le tudják győzni őket. Klasszikusok, és a semmiből előhúzott varázslatos megoldások helyett egyre többször látványos, de tisztességes iparosmunka jön? Vagy éppen így születnek idővel új klasszikusok?

Meglátjuk.