Igazad van, vagy pedig boldog vagy

Hétfőn százéves a világ legidősebb olimpiai bajnoka, Tarics Sándor. A vízilabdázó a civil életben még többre vitte, mint sportolóként, bár az önmagában kivételes teljesítmény, hogy bekerült az 1936-ban győztes magyar csapatba, mert itthon óriási volt a konkurencia, a magyar válogatott ugyanis 1929-től tíz éven át nem kapott ki.

A Berlinben 23 éves Tarics – már csak kora miatt is – nem tartozott a kulcsemberek közé, a Málta elleni meccsen (12-0) vetette be őt a kapitány, négy gólt is lőtt. A hazai németek elleni 2-2 után az utolsó fordulóban a franciákat legalább négy góllal kellett verni, 5-0-ra sikerült.

77 kilós volt, ma már ilyen súllyal elképzelhetetlen komoly vízilabda-karrier, viszont már akkor rájött, mennyire megtévesztő, ha jobbkezes létére ballal is kapura lő. Komjádi Béla fedezte fel, a sportág legendáját második apjaként szerette és tisztelte. Első találkozásukra így emlékszik vissza.

„Az Árpád Gimnázium tanulójaként játszottam egy másik gimnázium ellen. A kapus picikét ügyetlen volt, és nem tudta megfogni úgy a labdát, hogy ne lehessen kiütni a kezéből. Biztosan ismeri ezt a jelenetet, amikor makrancoskodik a labda. Pimasz voltam és merész, ráúsztam, kisodortam a kezéből a labdát, ami a gólvonal mögé jutott. Ekkor rám kiáltott Komjádi, hogy várjam meg a meccs után. Első hallásra megijedtem, mert azt hittem, valami nagy disznóságot követtem el, szabálytalanul játszom. Ám ehelyett meglepetésemre a szemfülességemet, egyúttal a csibészségemet emelte ki. Negyedórát beszélgettünk, majd kaptam tőle ebédjegyet, epres rizst vettem belőle, ami nagy szó volt akkoriban. Ez a rendkívül szuggesztív ember hatott rám, én pedig pólós lettem. Édesapám halálakor – 33-ban – is mellettem állt, akkor egyetemista voltam, és amiben csak tudott, segített nekem.”

Úgy gondolja, a pólót nem lehet elfelejteni, nagyon fontos része volt az életének, a vízilabda nélkül nem futhatott volna be világhírű karriert. „Nem féltem senkitől, úgy mondták, hogy sarkantyúk vannak a könyökömön, úgy oda-oda tudtam szúrni, ha sérelem ért” – jellemezte önmagát.

Már a háború alatt amerikai ösztöndíjat kapott, és amikor „itthon kezdtek eltünedezni az emberek”, 1948-ban hivatalos engedéllyel Amerikába települt. Folyamatosan tört előre – gombóc volt a torkában, mint a meccsek előtt, amikor munkába állt –, nyugdíja előtt már tulajdonosa volt annak a mérnöki irodának, amiben dolgozni kezdett.

Ezalatt beválasztották az ENSZ földrengésügyi bizottságába, mert rugós alapokra épített felhőkarcolókat, amik kibírták a kilengéseket. Szabadalmát számtalan építkezésnél használták fel, ötletét a Dobos-torta ihlette, ahogyan a lapok és a krém egymásra épültek. Hárommilliárd dollárra tehető az építkezések értéke, amiken felhasználták találmányát Japántól Iránig és természetesen az Egyesült Államokban is.

„Kidolgoztunk – két mérnök volt még segítségemre – egy technológiát, rugókra helyeztük az alapozást, és ez sikeresnek bizonyult. Dél-Kaliforniában meg is épült hetvenkilencben ilyen szerkezettel egy nagy toronyház, ami kibírta a földrengést. Hozzáteszem, mert a történeti hűséghez mindenképpen hozzátartozik, nem volt nagy földmozgás, de épp akkora volt, amit a műszerek érzékeltek, de a találmány megakadályozta az összeomlást.”

Tarics életszemléletét, jellemét, kisugárzását tökéletesen jellemzi, hogy a kihagyhatatlan riporteri kérdésre, miről szokott álmodni, csak annyit mondott: nem miről, hanem kiről, Marylin Monroe-ról.

Egy másik igazán karakteres mondatában a hosszú élet titkáról így vallott: „Igazad van, vagy pedig boldog vagy.” Amikor ezt a mondatot nagy nyilvánosság előtt elmondta, felesége is elmosolyodott. Pillanatnyilag miatta aggódik, mert agyvérzést kapott a nyáron, lebénult a fél oldala, de napról napra jobban van.

Amikor komolyra váltott, így folytatta: „Ne rakjunk olyasmiket a testünkbe, ami nem odavaló: cigaretta, alkohol, drog nélkül nem romboljuk le azt, amit kaptunk a világra megérkezve."

Elképesztő élettörténet az övé, hiszen Hitlert is látta a díszpáholyban, Jesse Owens futását is átélhette 1936-ban. „Mindenhol hatalmas horogkeresztes zászlók voltak, meneteltek a katonák. Csak a győzelem kellemes emlék.”

Owens aranyára így emlékezett vissza. „A német versenyzőnek tapsolt Hitler vezetésével a hazai publikum, ám Owens pocsék technikával túlugrotta őt. Az egyik magyar szakedző, aki épp mellettem állt, nem véletlenül mondta: ha ez a srác megtanulna ugrani is, akkor legalább harminc centivel nagyobbat repülne. De hát Owens akkora klasszis volt, hogy így is nyert.”

André Agassi és Joe Montana volt a szomszédja San Francisco egyik külvárosában, ahol jelenleg is él.

A 2012-es londoni olimpián azt mondta magáról, úgy érzi magát, mint egy öreg csataló, aki ha meghallja a kürt hangját, felpezsdül a vére.

Legutóbbi, tavalyelőtti magyarországi látogatásán is elment a műegyetemre – 2006-ban rubindiplomát kapott –, mert mostanában is találmányokon, szabadalmakon gondolkodik.