Huba
17 °C
33 °C

Kásás Tamás: vízilabdán túl, de mi az, amin innen?

2015.06.22. 08:37 Módosítva: 2015-06-22 09:08:57
Lassan három éve lesz, hogy visszavonult. Népszerűsége töretlen. Könyvének visszhangjáról, hétköznapjairól, a Tommy di Napoli étteremről, terveiről, a mai válogatottról kérdezte a vlv.hu Kásás Tamást.

Lassan három éve, hogy visszavonultál...

Már három éve lenne...?

Bizony, 2012, London... Vissza tudsz emlékezni, akkoriban mit gondoltál, mit fogsz csinálni három év múlva?

Akkor semmit nem gondoltam, örültem hogy vége van, nem gondolkodtam előre, főleg nem ennyire. Az volt bennem, hogy vége, fújhatok egy nagyot, elutazhatok pihenni.

Ezen az alapon nem kellett volna visszavonulni, jöhetett volna egy két hónapos pihenő és kezdhetted volna a következő évadot. Az egész pályafutásoddal volt már tele a hócipőd?

Persze. Teljesen határozott érzés volt, hogy vége, nem akarom tovább csinálni. Emlékszem, még végigfutott az agyamon, hogy melyik klubban folytatnám esetleg és akkor lett végleges, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem akarom már újrakezdeni az edzéseket.

A fő ok a monoton fizikai munka volt? A sok edzés, úszás, erősítés? Az, hogy korábban ebben volt örömöd és már nem?

Egyre kevesebb volt az olyan pillanat, amikor jól éreztem magam, azért régebben szerettem készülni, egy-egy nagy cél érdekében az ember szívesebben edz. Most már azon kívül, hogy a bő egyórás meccset, amin játszottam, élveztem, egyáltalán nem volt kedvem lemenni az uszodába. Beértem a medencéhez, megéreztem a klór szagát és már a hideg futkározott a hátamon. Csömör alakult ki.

A fizikai állapotod milyen volt, sérülés, a szervezeted elöregedése szerepet játszott a döntésben?

Ez érdekes, mert akkor megállapítottam, hogy elfáradtam, elkészültem az erőmmel, most, így három évvel a pályafutásom befejezése után úgy érzem, hogy soha nem voltam ilyen jó fizikai állapotban, mint ma. Nem fáj semmim, annyit edzek, amennyit én szeretnék, kondiban tartom magamat, jól érzem magam a bőrömben, ahogy kezdted, igen, többen is mondják, hogy jól nézek ki. Ezt a pályafutásom utolsó éveiben nem nagyon hallottam. Le vagy fogyva, beesett az arcod - ilyesmiket mondtak. 

Amikor abbahagytam, nem fizikailag voltak problémáim, fejben nem bírtam már végigcsinálni az edzéseket. Persze ehhez a munkához jó fizikum is kell, de szerintem itt nem volt gond, akár négy-öt évet játszhattam volna még. De fej is kell és koncentráció, olyan pszichés állapot, hogy bírjad. Nekem ez a része nem volt már meg.

A londoni bejelentés óta a mai napig megfordult-e bármikor a fejedben, hogy azért inkább mégis visszatérnél?

Nem. Az elején még próbálkoztam, hogy benne maradjak a vízilabdaéletben, kimentem három hónapra Los Angelesbe, hívott egy jó barátom, Adam Wright, aki amerikai válogatott volt, még a pekingi döntőben játszottunk egymás ellen. Egyetemi edző és kihívott, hogy segítsek neki. Nehéz volt elszakadni az egész közegtől, így kimentem, aztán szép lassan rájöttem, hogy én igazából valami egészen mást akarok, talán egy ideig semmi konkrét „mást”, csak ezt semmiképpen sem. Sok volt. 

Amit ott csináltál, annak a világon semmi köze nem volt még az élsporthoz sem, nemhogy ehhez a szintű sporthoz, amit műveltél. Ott magával a vízilabdával volt gond vagy ügyetlenek voltak a gyerekek?

Tetszett az ötlet, jó helyen voltam, jó barátnál. A UCLA-egyetemen fel akarták hozni a pólót, többek között magyaros edzésmódszerek bevezetésével, de amikor kiértem, láttam, hogy ez mégsem annyira profi, mint ahogy elképzeltem és nekem sincs kedvem minden nap az uszodában tölteni a napomat, még akkor sem, ha ez az uszoda Los Angeles vagy Beverly Hills vagy Santa Monica környékén van. Megbeszéltük, hogy ezt most hagyjuk. 

Aztán még voltam tavaly Dél-Afrikában, Fokvárosban, egy barátom él kint, táborokat szervezett, három hétre mentem. Mondjuk olyan szép helyet, mint Fokváros, életemben nem láttam, de ott is előfordult, hogy naponta 6-7 órát töltöttem tűző napon a vízben, dél-afrikai tehetségtelen gyerekekkel...

Ők egyáltalán tudták, hogy ki az a Kásás Tamás?

Tudták, mert a barátom „beharangozta” az érkezésemet, mesélt rólam. Két nap foglalkozás után volt egy szabadnap, azt imádtam, gyönyörű helyeket láttam, de mikor jött az újabb medencés nap, már az oda vezető úton görcsbe rándult a gyomrom, utáltam, hogy már megint be kell mennem a vízbe. Szóval jöttek ezek a tapasztalatok és akkor az ember érzi, hogy ezt talán nem kellene erőltetni. Most inkább távolodni kell ettől a világtól, aztán később lehet, hogy visszatér az érzés, hogy valamilyen szinten részt vegyek még a sportág életében, hétköznapjaiban.

Van-e olyan dolog, amit máshogy látsz most, mint akkor, amikor visszavonultál?

Nem igazán gondoltam ezt végig. Az sokszor eszembe jut, hogy talán többet kihozhattam volna magamból. Nem az eredmények szempontjából, azzal teljes mértékben elégedett lehetek. Talán még egy picit több energiát fektethettem volna abba, hogy magamból többet kihozzak, szerintem lehettem volna még jobb játékos, mint amilyen voltam.

Miben van hiányérzeted, mit tehettél volna még?

Fejleszteni bármit. Új dolgot kitalálni vagy csiszolni a lövőtechnikámon, a lábtempómat még jobban megerősíteni, mentálisan jobban készülni, nem tudom... Valahogy tudatosabban, még profibban játszani. Hajlamos voltam, hogy arra építsek, valahogy majd úgyis megoldom, így is jól tudok játszani. Így utólag azt mondom, hogy ha újrakezdhetném, ezen változtatnék, kicsit másként készülnék. Visszamenőleg még többet szeretnék kihozni magamból.

De azért ez nem okoz neked lelki traumát...?

Nem, nincsenek álmatlan éjszakáim emiatt... Mindenkinek más a habitusa. Én ilyen vagyok. Mindez nem azt jelenti, hogy nem edzettem rendesen, ma már edzés nélkül, csak a tehetségre alapozva nem lehet elérni semmit. Legenda, hogy én nem edzettem, edzettem, bizony, csak ha egy kicsit monoton volt, kicsit már untam, hajlamos voltam ezt érzékeltetni, „látták a fejemen” és akkor könnyen megállapították, hogy a Kása nem akar dolgozni. Pedig ugyanúgy végigcsináltam mindent. 

A visszavonulásod után megjelent az életrajzi könyved. Ez tőled merőben szokatlan kitárulkozás volt, ráadásul "előre megfontolt" szándékkal, hiszen tudtad, hogy mi várható. Azóta megbántál-e bármit a leírtakból, esetleg magát a könyvet? Hogy nézel vissza rá?

Nem bántam meg. Ha erre a kérdésre röviden akarnék reagálni, azt mondom: így lehet meglepetést okozni. Éppen tőlem nem várt ilyet senki...

Ebből a meglepetésből mi a te hasznod? Nem az anyagiakra gondolok.

Igen, végül is miért vállaltam el annak ellenére, hogy nem szívesen adtam még interjúkat sem. Egyrészt fontos volt a könyv stílusa, M. Kiss Csaba személye. Nagyon emberközelien, jó, könnyed stílusban, de nem bulvárosan tudta megírni az egészet. A másik pedig az, hogy egész pályafutásom során, amikor interjúban szerepeltem, mindig volt valamilyen terjedelmi korlát. Meghatározott karakterszám, fél oldal vagy egy, ezek az interjúk általában nagyon felszínesek. Le is rövidítik, nem tudom kifejezni magam, azt, ami én vagyok, nincs is nagyon kedvem sokszor mélyen belemenni abba, amit kérdeznek, de általában úgyis csak egy mondat marad a válaszból, esetleg még olyan is jelenik meg, amit nem úgy mondtam. A lényeg az, hogy ebben a könyvben minden úgy van leírva, olyan terjedelemben és olyan formában, ahogy én szerettem volna, és valószínűleg volt egy olyan tudatalatti ösztönzés is, amit Karinthy Frigyes írt: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!". Úgy látszik, volt bennem egy olyan szándék, hogy igazi képet kapjanak az emberek rólam. Mert azt mindig is éreztem a pályafutásom során, hogy nagyon érdeklődnek irántam, próbálnak megismerni az emberek.

Minek tulajdonítod ezt?

Nem tudom. Valamiért érdekelte őket a személyiségem. Sokszor elferdítve jelentek meg információk rólam, ez egy lehetőség volt, hogy lezárjam ezt a korszakot.

Mit szóltál a könyv visszhangjához?

Annyi levelet, üzenetet kaptam, amennyit korábban soha. Nagyon lelkesítő dolgokat. Sportoló fiatalok írtak, hogy mennyit jelentett nekik ez a könyv és hogy erőt merítettek belőle, hogy sírtak, meghatódtak. Csak pozitív visszajelzést kaptam, úgyhogy ezért is mondom, hogy nem bántam meg. Igazából ilyesmire is számítottam, tudtam, hogy csak olyan könyvet adhatok ki a kezemből, aminek ilyen a visszhangja. Nem akartam semmilyen bulváros, titkokat kiadó, embereket pocskondiázó, másokat besározó könyvet, hanem egy ilyen őszinte „valamit”.

Jó, hát azért normális bulvár része van a könyvnek és kérdezném is, hogy azok a személyek, akik közel álltak hozzád és szerepeltek a könyvben, hogy fogadták, hogy reagáltak? Elsősorban nőnemű személyekre gondolok.

Sehogy. Az is úgy volt leírva, hogy nem beszéltem őket ki, kedves stílusban íródtak a történetek, teljesen emberi módon, pontosan ez volt a lényege. Szerintem senki nem lehetett felháborodva, nem is volt ilyen negatív visszajelzés.

Annak idején lehetett olvasni, hogy a bevétel egy részét jótékonysági célra fordítod. Megtörtént ez?

Igen, két helyre ment a pénz. Az egyik a Tornóczky Anita nevéhez köthető Állatvédőrség Alapítvány, a másik nem publikus.

Tommy di Napoli, ahol beszélgetünk... A közvélemény által ismert elfoglaltságod ez az étterem. Sokat írtak róla, de azért röviden foglaljuk össze, főleg azért, mert látható, hogy nem csendestárs vagy, szívügyed ez a vállalkozás, sok időt is töltesz itt.

A margitszigeti étterem, büfé tulajdonosával jóban lettünk még amikor a válogatottal jártunk oda enni. Miután abbahagytam a játékot, az ő fejéből pattant ki az ötlet, s társak lettünk. Akkor itt a Komjádi oldalában egy óriási lyuk volt az étterem helyén, borzalmas állapotok uralkodtak, felvetődött, hogy csináljunk itt valami szép éttermet. Elkezdődött a procedúra, megszereztük a helyet, elkezdtük megépíteni. Az ő ötlete volt az, hogy mivel kint játszottam, csináljunk olyat, ami a szívemhez közel áll. Nápolyban nagyon szerettem lenni, ezért félig olasz, félig nápolyi éttermet szerettem volna csinálni. 

Nem könnyű szakma..., talán mondhatom, még akkor is, ha nem lettem szakmabeli azzal, hogy résztulajdonos vagyok. Borzasztó nehézségeink voltak az elején. A társam az első három hónapban nem is volt itt, egészségi problémái voltak és hát ő a motorja az egésznek, ő ért hozzá, én nem. Így az eleje nem sikerült jól, sok negatív visszhang is volt, emellett sajnos a személyzetet is többször kellett váltani. Bíztunk az olaszokban, velük próbálkoztunk, de linkek voltak. Olvashattuk az első konyhafőnökünk nyilatkozatában, hogy segített beindítani Schumacher éttermeit, de hát Schumachernek nem is voltak éttermei...

Ez a szerencsejátékos volt? Ennek híre ment a városban.

Akkor elmondom a történetet. Tudott főzni, nem vitás, de egyáltalán nem volt olyan nagy szám, mint amit el akart hitetni magáról. Ezzel hamar szembesültünk, meg azzal is - mivel be vagyunk kamerázva -, hogy munkaidőben online pókerezik a konyha közepén. Voltak más furcsa dolgai is - elküldtük. Másnap jött tőle egy email, hogy még 5 ezer eurót kér, különben bemocskol minket a sajtóban. Nem küldtünk neki pénzt (nyilván rendesen kifizettük, amikor elment). Megjelentek ezek a cikkek a sajtóban, amiket sokan olvastak: borzasztó körülmények a konyhában, úristen, milyen rossz volt az egész. És hát az ilyesmi egy étteremnek nem tesz jót, az emberek nem tudhatják, hogy mi van mögötte, amit az újságban elolvasnak, azt általában készpénznek veszik. Úgyhogy innen kellett nekünk újra építkezni, feledtetni az emberekkel ezeket a cikkeket. Most egy év távlatából mondhatom, hogy kezdünk egyenesbe kerülni, sok törzsvendégünk van, az esetek 90 százalékában boldogan, elégedetten távoznak a vendégek. Nyilván mindig van olyan, aki elégedetlen, van, hogy joggal, van, hogy eleve úgy jött be az étterembe, hogy valamit fog találni. Itt is, ahogy a sportban, maximalista vagyok, kritikus önmagunkkal szemben is, ha valami nem ízlik, rögtön ideges leszek és meg is mondom, hogy ez nem jó, máshogy kell csinálni. De most kezdünk egyenesbe kerülni, ezt a vendégek is meg tudják erősíteni.

A mostani személyzet magyar vagy olasz?

Magyar. Volt itt egy nagyon híres nápolyi pizzás, aki egy hét alatt betanította a pizzásainkat, a receptek is részben nápolyiak, részben olaszok és van két jó szakácsunk.

Pedig annak idején sokat öltetek abba, hogy olasz személyzet legyen...

Igen, hirdetés után Nápolyban castingoltuk a szakácsokat, 50-60 embert biztosan meghallgattunk, közülük sikerült kiválasztani a szerencsejátékost...

Hogy megy a bolt?

Most már jól. Jó átlagokat hozunk, de vendéglátóipari szakemberek sem tudják megmagyarázni, mitől van, hogy egyik nap nem jön senki, másnap pedig le sem tudjuk ültetni a vendégeket. Nem segít nekünk, hogy a közlekedés nehézségei miatt nem könnyű megközelíteni az uszodát. Reméljük, előbb-utóbb ez is megoldódik.

Térjünk vissza a pólóhoz. Tudod-e már kívülről nézni a meccseket. A tévé előtt ülve bemozdul-e néha a vállad?

Már abszolút kívülről nézem és néha nagyon távolinak tűnik, mintha már vagy húsz éve abbahagytam volna.

A sportág változott vagy te?

A sportág annyit még nem változott azóta. Én távolodtam el. Nem keresem a műsorfüzetben, hogy mikor van vízilabda a tévében. Ha otthon vagyok, bekapcsolom és vízilabda megy, akkor belenézek, de volt már olyan, hogy elkapcsoltam, mert nem érdekelt. Nem vagyok annyira tisztában az eredményekkel, az erőviszonyokkal sem, csak úgy nagyjából. Összetalálkozom régi csapattársaimmal és elkezdenek vízilabdáról beszélni, ami régen tök jól ment nekem is, de most már nem érdekel.

Mi az, amiről mostanában el tudnak veled beszélgetni azok, akikkel együtt vagy?

Tenisz, amerikai profi kosárlabda - ez a két szenvedélyem, ezt a két sportot szeretem csinálni is, meg nézni. Mindig kérdezik, hogy mit csinálok, hogy telik egy napom. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy edzegetek, figyelek magamra, bejárok az étterembe, van rendes magánéletem, de még mindig van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon hiányzik. Kicsit olyan üres még ez a mostani életem. 

Azt biztosan tudom, hogy nekem nem elég az, amit elértem a vízilabdában. Nem szeretném, ha csak ez lenne az életem, magamnak fontos, hogy majd egyszer a tükörbe nézve megállapíthassam: jó, volt egy sikeres vízilabda-pályafutásom, de utána is elértem valamit, csináltam még valamit, ami miatt büszke lehetek magamra. Mielőtt kérdezed..., nem is mondanám meg, hogy mi az, de még nincs is meg... Ezt érzem most, erről szoktam beszélgetni, persze nem mindenkivel.

Értem, de hát az emberek többsége leéli az életét, dolgozik, a családjával telnek el az évei. Ha valaki egy területen akkorát teljesít, mint te a vízilabdában, utána még valamiben maradandót alkotni - ez azért tényleg maximalizmus.

Nem tudom. Én úgy érzem, túl nagy és túlságosan érdekes a világ. Nyilván egyszer majd én is családot alapítok, lesz két gyerekem, felnevelem őket, csak velük foglalkozom majd. De szerintem, még nincs itt ennek az ideje, vannak más dolgok, amik érdekelhetnek, leköthetnek, amelyek terén sikerélményt lehet szerezni. 

A magyar válogatottat milyennek tartod? Mennyire köszönnek vissza Tibor régi gondolatai, azok, amiket még csapattársaként hallottál tőle?

Tibi a nap 24 órájából 23-ban a vízilabdára gondol. Hogy tudna még fejlődni a csapat, hogy lehetnének még jobbak, mi az, amivel megelőzhetnénk a világot. Szerintem ő csak azt tudja elfogadni, ha ez a csapat nyer és ezért mindent megtesz ő is és a stábja is. Olyan aprólékos, profi munkát végeznek és ha kikapnak, akkor is nyugodtan nézhetnek a tükörbe, mert tényleg mindent megtesznek, ebben biztos vagyok. Neki ez az élete, a szenvedélye, ehhez nagyon ért is. Fantasztikus volt, ahogy a játékos-pályafutása után egyből ilyen sikeres edző lett. Nagyon kitalálta a szisztémát, az embereket maga köré, olyan játékosokból tudja kihozni a teljesítményt, akik nem rosszak, de valahogy régebben nem volt önbizalmuk, talán helyük sem, nehezen tudtak bekerülni a válogatottba, ezekkel a játékosokkal elhiteti, hogy ők igenis nyerőemberek, megérdemlik és meg is tudják szerezni az aranyérmet.  Én csak csodálni tudom, ahogy ő dolgozik, s ahogy a fiúk követik. Egyből megnyerték a vb-t, aztán ugye, gondolom, hogy az a tavalyi „három ezüstös nyár” nagyon bántotta őket, főleg Tibit, szerintem ő legalább egy aranyat szeretett volna mindenképpen elérni. Úgyhogy most talán még többet próbál majd kihozni a fiúkból, és ki is fog, gondolom.

A játékról mi a véleményed? Az a játék, amit a mostani csapat csinál, mennyire más, mint ami a ti időtökben volt?

Talán sokkal tudatosabb minden. Sokkal jobban, aprólékosabban kidolgozott taktikai elemek vannak, talán sokkal jobban készülnek fel az ellenfelekből, minden apró részletre nagyon odafigyelnek. A mi csapatunk, főleg ugye az első tíz évben, sokkal spontánabb volt. Mindig kihúztuk a másikat a csávából. Ha valakinek rosszul ment, mindig volt más, aki, ha kellett, megnyerte a meccset. Nem azt mondom, hogy nekünk nem volt tudatosság a játékunkban, de mi együtt nőttünk fel, nagyon ismertük egymást még junior korunkból, tudtuk, hogy kinek hova kell tenni a kezére a labdát, ki mit fog csinálni a következő másodpercben, sokkal egyszerűbb dolgunk volt. Tibinek viszont most újra fel kellett építeni az egészet és olyan játékosokat is fel kellett hoznia, akik nem voltak hozzászokva ilyen nagy szerepekhez, főleg nem világversenyeken.

Maga a játék merre tart szerinted?

Annyi vízilabdameccset már nem látok, hogy ezt okosan meg tudnám válaszolni. Úgy találom, hogy egyre inkább a fegyelmezett játék nyer teret, a volt jugoszláv iskola, amit a görögök és a spanyolok  is nagyon jól megtanultak. Hogy nem adják el a labdát, hogy pontosan passzolnak, hogy nem tudnak leúszni róluk, mert figyelnek erre, hogy precíz, kőkemény a védekezés. Úgy gondolom, hogy Tibi is ezt próbálja elsajátíttatni a játékosokkal, csak hát a magyar vízilabdát hosszú időn át nem ez jellemezte. És éppen azzal tudunk majd talán kitűnni, hogy nekünk azért olyan játékosaink vannak, akik "bele tudnak zavarni" ebbe a monoton vízilabdába.

Van kedvenc játékosod a mostani csapatból?

Nehéz, mert... Most akkor mondok két nevet, de nyilván a többi játékost is szeretem és elismerem. Olaszországban játszottam, s ugye mindig rakosgattad fel a gólokat a vlv-re. Dumi volt az, akinek a videóit mindig megnéztem. Minden gólját, kivétel nélkül, mert tudtam, hogy valamilyen szempontból különlegességet fogok látni. Nem olyan lesz, mint a többi, vagy egy mozdulat vagy ahogy ellép az embertől, valami biztos különleges, látványos lesz. Őt mindig megnéztem. 

A másik nyilván Norbi. Én elfogult vagyok vele.

Én nem...

Te nem, szerencsére.

... mert őt meg egy hihetetlenül profi sportembernek tartom. Aki mindig tudja hozni magát, aki nagyon megbízható, biztos kezű és normális gyerek - máshogy nem tudom mondani. Mindig a földön jár, mindig józanul tud megítélni dolgokat, az interjújában is azt látom, hogy nem csak felszínesen nyilvánul meg, nem azt mondja, amit "ilyenkor kell", amit abban a szituációban elvárnak tőle, hanem ő valóban azt fogalmazza meg, amit gondol, annak ellenére, hogy ez akkor nem biztos, hogy neki jó, de ettől függetlenül kimondja, s én ezt az őszinteséget nagyon szeretem. Ez más játékosra is igaz, de azért a nagy átlag vigyáz arra, amit mond, figyelembe veszi, hogy mit várnak tőle, Madaras Norbi meg olyan, aki nagyon józanul tudja megítélni a dolgokat és amire jut, azt nem fél kimondani. 

Azért én most egy Kásás Tamás-nyilatkozatot idéznék. A Halhatatlanok Klubjába választásod után adtad a Sport7 című műsornak. Kellemetlennek érezted kicsit a helyzetet, mert csapatsportágban, a többiekkel együtt értél el sikereket, de most csak egyedül lettél tagja a klubnak. Nagyon tiszteletre méltó nyilatkozat volt! Le a kalappal!

Ugyanazt tudom csak elmondani most is. Óriási dolog ez. Nem morfondírozom én sokat az ilyesmin, de azért abban a pár napban eléggé foglalkoztatott a "halhatatlanság" gondolata, mégiscsak Magyarország legnagyobb, leginkább lgendás sportolói közé kerültem be. De ilyenkor egyből jön a másik érzés. Ez pedig pontosan az, ami nekem az egész vízilabdázásból még ma is hiányzik: ahogy együtt készültünk valamire, amit megcsináltunk és hogy utána mennyire jó volt az öltözőben összenézni, egymásra borulni, együtt örülni. Hogy mennyire szerettük egymást, hogy milyen jó volt együtt játszani. Nekem ezért furcsa, hogy engem kiemeltek és beválasztottak ebbe a klubba. Nagyon sok társamnak ott lehetne a helye, remélem ott is lesznek majd. Kicsit valóban zavarban voltam emiatt.

Az interjút elolvashatja a vlv.h-n is.