Melinda, Vivien
2 °C
8 °C

Antikopi®ájt

2000.09.30. 01:25 Módosítva: 2011-09-30 01:31:44

Feltűnően békés hangulatban tárgyalgatja az Országgyűlés az új szerzői jogi törvény tervezetét. Az általános vita inkább emlékeztetett hálaadó istentiszteletre, sem mint parlamenti csatára. Minden oldal talált okot a tervezet dicséretére, mindenkinek meg volt a kis hozsannája, amit elzengedezhetett, szó esett „az információs társadalom alapjául szolgáló” szerzői jogról csakúgy, mint a magyar nemzeti szellem védelméről, és persze tág teret kapott az obligát európázás is. De Európa tanácstalan, ahogy az Egyesült Államok is: a szerzői jogok védelmi rendszerét alapjaiban ingatják meg az új digitális technológiák és az internet. A copyrightlobby dühödt és irracionális húzásokkal próbálja tartani pozícióit. A szerzői jogok nevében föllépő multinacionális óriás vállalatok mögött pedig fölsorakoznak az államok erőszakszervezeteikkel, a „szoftver- és zenetolvajok” elleni hajsza egyre vadabb.

A nemzetközi helyzet fokozódik tehát. Ehhez képest itthon egy halovány kis vitát sem tud gerjeszteni a készülő új szerzői jogi törvény. Két dolog következhet ebből: parlamenti képviselőink vagy drámaian alultájékozottak a kérdésben vagy teljes mellszélességgel képviselik a szerzői jogi gazdasági lobby érdekeit. (Én a kettő kombinációját tartom valószínűnek.) A legaggasztóbb, hogy egyáltalán nem jelenik meg a civil érdek, amely az információ szabad áramlásához fűződik. Senki sincs, aki szóvá tenni, hogy a szerzői jogi őrület fenyegeti az oktatás, a kutatás a véleménynyilvánítás szabadságát, kiszolgáltatottá teszi a polgárt az egyre több szerzői jogot birtokló, mindent fölvásárló óriás vállalatokkal szemben.

Az általános vitát csak egy-két bátortalan akadékoskodó zavarta meg: egyrészt az úgynevezett reprográfiai díj (a fénymásolókra, faxokra, szkennerekre, nyomtatókra kivetett sarc) bevezetését támadták, másrészt talán két szocialista képviselő tette szóvá azt, hogy ebben a hihetetlen ultramodern, minden tekintetben korszerű jogvédelmi törvénytervezetben még csak elő sem fordul az internet-fogalom.

Jön a szigorítás

Mind a két apró észrevétel mögött súlyos problémák húzódnak meg; aki bontogatni kezd, feszültségeket, kirívó igazságtalanságokat, anakronizmusokat, az ember természetes jogérzékével szemben álló szabályokat talál. A reprográfiai díj nevű agybaj bevezetése például értelmezhető úgyis, hogy a törvényalkotó eleve föltételezi, hogy aki másológépet vásárol, az jogsértést akar elkövetni vele, tehát védett műveket másol majd. Legyen ő oktatási intézmény, kisvállalkozás vagy zugnyomda, mindegy. A szerzői jogvédő ezen túl beszedi a maga százalékát minden egyes gép után, az összegyűlt pénzzel pedig azt csinálja, amit általában szokott: tartogatja egy darabig, forgatgatja, lemorzsolódik abból bőven,átcsorog az egész apparátuson, aztán egyszer majd fizet valamit azoknak, akik vélhetően kárt szenvednek az anyagaik másolása miatt. Sok pénzt az kap, aki az érdekérvényesítési hierarchiában elöl van (tehát általában: nagy, tőkeerős kiadóvállalat). Esetünkben nagy könyvkiadók részesülnek majd leginkább a bepengetett díjból. Én még nem láttam élő embert, aki szépirodalmi művet vagy lexikont fénymásolt volna. Viszont sok fénymásolt újságcikket láttam már faliújságokon. A lapkiadóknak viszont nem jut egy fillér sem. Püff.

A szerzői jog védelme becsapós fogalom. Egyre kevésbé van szó a szerző jogainak

védelméről ugyanis, sokkal inkább a szerzői jogokat védő vagy azokkal kereskedő

nagyvállalatok érdekeinek védelméről. De erre még visszatérünk.

Az új magyar szerzői jogi törvényben alighanem maradéktalanul érvényesülni fog a

copyright-lobby akarata. Szigorúbb szabályokat hoz, kiterjeszti a védelem körét és

kriminalizálja az illetéktelen fölhasználást.

A szerzői jogi lobby nagyszerűen kommunikál, nagyszerű jogászai nagyszerű javaslatokat

tesznek, jó segítője neki a saját szellemi termékeinek védelmében érdekelt elit, a médiában

előforduló értelmiségiek, politikusok, újságírók, tévések, zenészek hada. A szerzői

jogvédelem áldásairól és nélkülözhetetlenségéről szóló tirádák szépen elfedik a rút valót: a

dollármilliárdokért marakodó nyálkás lobbykat, a bűnözővé tett, néhány ezresért CD-ket

másoló egyetemistákat.

Miközben a szerzővédők érdekszövetsége egyre agresszívebben küzd minden fillérért,

látszik, hogy új korszakhoz érkezünk: a „tökéletes másolatokat” előállítani képes digitális

technológiák, valamint az újfajta, gyors kommunikáció, szóval az internetes világ

elterjedése miatt alighanem át kell gondolni a szerzői jogi rendszert, sőt talán újra kell

építeni az egészet. Na, erről az újragondolásból nem sok látszik még, a magyar

tervezetben éppen egyetlen villanás sem.

E cikkben olyan példákat hozok, amelyek a mostani rendszer igazságtalanságát és káros

hatásait mutatják. Nem állítom, hogy nincsen szükség szerzői jogvédelemre, sőt. De azt

igen, hogy másfajtára volna szükség.

Bűnözők?

Az utóbbi hónapokban egyre-másra jönnek a hírek szoftverkalózok letartóztatásáról,

perekről, ítéletekről. Középiskolásoktól elkobzott gépek, nyomtatók, merevlemezek,

megalázó házkutatások. A rendőrség olyannyira rászállt a szoftverügyekre, hogy simán

bűnözőként hajlamos kezelni az illegális programok használóit. Nagyon szép példa a

Pécsről indult szoftverkalózkodási ügy: a rendőrség eljutott egy illegális

szoftver-CD-másolóhoz, akinél címlistát illetve postai feladóvevényeket talált, a nyomozók

szépen haladnak végig a listán, megjelennek az ország bármely pontján, házkutatás,

gépelkobzás, akár egyetlen, ezer forintért vásárolt játékprogramért. Eddig csaknem száz

fiatalnál tartottak házkutatást. Többségükből alighanem gyanúsított lesz. „Az illegális

szoftverhasználat minden esetben bűncselekmény” – mondta az Internettó riporterének a

nyomozást vezető rendőr százados. Szép. Valószínűleg az ország valamennyi

tizen-huszonéves számítógéptulajdonosa ellen büntetőeljárást lehetne indítani. Van ennek

értelme?

A legnagyobb szoftvergyártók érdekvédelmi szervezete, a Business Software Alliance

(BSA), amelyet kifejezetten a kalózkodás visszaszorítására hoztak létre, eredményesen

dolgozik. Az utóbbi években drasztikusan sikerült leszorítania az illegális felhasználást. Más

kérdés, hogy ez vajon a BSA ultraagresszív propagandájának vagy inkább az ország

konszolidációjának a következménye.

Sokan emlékezhetnek a BSA két-három évvel ezelőtti, igen visszataszító bilincses

óriásplakátjaira. Erre sok edzett idegzetű polgár is fölkapta a fejét. Szokott errefelé

börtönnel fenyegetőzni hatalom, diktatúra, idegen erő, mindenféle erőszakszervezet, de

multinacionális magánvállalatok még nem fenyegettek börtönnel nyilvánosan senkit. Eddig.

Még egy gyors BSA-sztori: a szervezet magyarországi irodája sajtótájékoztatót tartott,

amelynek egyik szenzációja volt, hogy pert indítottak Mosonmagyaróvár önkormányzata

ellen. Az önkormányzat egyik ülésén fölszólalt a jegyzőnő, hogy legalizálni kell a hivatalban

található szoftvereket. Gyorsan föl is jelentette valaki az önkormányzatot, hogy ottan

illegális szoftvereket használnak. Jött a rendőrség, találtak néhány bizonytalan eredetű

Windowst és DOS-t, az ügy elakadt az ügyészségen, na akkor jött a BSA és polgári pert

indított, amelyet aztán meg is nyert. A magyar állam viselt egy pármilliós eljárási költséget,

megaláztak csöppet egy alapvetően jó szándékú jegyzőnőt és egy rendszergazdát azért,

hogy be lehessen csöngetni még pár tízezer forintot a világ leggazdagabb cégének

(Microsoft) a kasszájába. Milyen szimpatikus! (Van itten csöppnyi demagógia, persze, de

erről majd később.)

Attól tartok sok hasonló ügy lesz még, sok ilyen „megrögzött bűnöző” kerül rendőrkézre,

míg Bulgáriában, Oroszországban és Kínában százezrével nyomják a Windows CD-ket a

maffia gyárai. Az új törvény ráadásul erősebben kriminalizálja majd az illegális

felhasználást. Eddig az egyéni végfelhasználókat nem volt szokás zaklatni.

(Hogy még bonyolultabb legyen: sok értelmiségi egy-két személyes bt.-ben

„kényszervállalkozik”, hogy költségeit valamilyen módon elszámolhassa, így tehát ő üzleti

felhasználónak minősül, ha illegális szoftver van a gépén, eszerint ítéltetik meg/el.)

Ipari erkölcs

Akkor térjünk vissza a demagógiára. A szerzői jogisták könnyen hárítják azokat az

érveket, amelyek a szoftverek túl magas árára hivatkoznak, hogy a gyártók erkölcstelenül

sokat kérnek a szoftvereikért (lásd a Microsoft üzleti adatait: a teljes árbevétel negyven

százaléka nyereség!). Például egy főiskolás vagy egyetemista képtelen volna két-,

háromszázezer forintért vagy még többért beszerezni azokat a szoftvereket, amelyekre

szüksége van. Tehát erre érkezik az az érv, hogy ez a gondolkodásmód idegen a

kapitalizmustól, ilyen alapon el kéne nézni a tolvajnak, ha gazdag ember vagyonát viszi.

Vagy az autótolvaj nyugodtan érvelhet azzal, hogy szerinte erkölcstelenül drága a BMW,

ezért lopja.

A szoftverlobbysták és jogvédők kedvenc csúsztatása ez, amely már megfertőzte a

köznyelvet és a jogba is beszivárog, azaz, hogy a szoftver illegális fölhasználása

tulajdonképpen lopás. Szoftvertolvaj, mondják. Na nem. Ha valamit ellopnak, azzal az

eredeti tulajdonos nem rendelkezik többé, közvetlen kára keletkezik. Itt illegális

másolatokról van szó, a kár elmaradt bevétel formájában jelentkezik. A szoftvergyártók

(de egyébként a hanglemezkiadók is) ilyenkor nagyvonalúan minden egyes illegális példány

teljes árát számolva határozzák meg a kárértéket. Pedig aligha feltételezhető, hogy

valamennyi illegális felhasználó potenciális vásárló is.

Apró különbség megint: akinek nem futja BMW-re, vehet tized- vagy huszadannyiba

kerülő autót, tud vele járni, még ha lassabban is. A szoftvervilágban azonban van néhány

szinte nélkülözhetetlen program; maguk a gyártók követnek el mindent, hogy a program de

facto szabvánnyá, vetélytárs nélküli, egyetlen megoldássá váljon. (A Microsoft Windowsa

vagy Word szövegszerkesztője ilyen.)

A szoftverek szerzői jogi kérdése itt válik magasabb rendű jogi kérdéssé: az

információhoz, az oktatáshoz, a közléshez való jog is csorbulhat a copyrightőrületben.

Megjegyzendő, hogy a szoftvergyártóknak volt és van lehetőségük arra, hogy olyan

másolásvédelemmel lássák el termékeiket, amely ha teljesen lehetetlenné nem is, de

legalábbis roppant nehézzé teszi a szoftverkalózkodást. De nem alkalmaznak ilyen

védelmet, mert akadályozná a program elterjedését, azaz nem válhatna soha

nélkülözhetetlenné. Jobban jövedelmező a dolog, ha szépen beetetünk, utána a BSA-val

és az államok erőszakszervezeteivel szépen behajtatjuk a pénzünket. (Az abszurdig

pörgetve a BMW-s hasonlatot: kirakunk a város minden sarkára egy BMW-t,

mindegyikben benne a kulcs, hadd vigyék. Aztán küldjük a behajtókat a pénzért.)

Sok mindennek lehet ezt nevezni, erkölcsös üzletpolitikának aligha.

De ha valaki olvasott már úgynevezett licence-szerződést (minden program kiírja az

installáláskor, és a felhasználó az OK gomb megnyomásával gyakorlatilag alá is írja, sőt

már a szoftver megvételével elfogadja a feltételeket, tehát úgy, hogy azokat ismerné), vagy

megpróbált esetleg nem működő szoftvert becserélni, visszavinni, az tudja, hogy ebben az

iparban üzleti erkölcsöt emlegetni tilos, de legalábbis teljesen értelmetlen.

A saját jogaik védelmét igen agresszívan védelmező szoftvergyártók azért figyelnek arra,

hogy a fogyasztók érdekeit viszont senki se védje velük szemben. Fogyasztóvédelem (és

fogyasztó alatt itt most az egyéni végfelhasználót értsük) gyakorlatilag nincsen. Nem

egyszerű dolog garantálni egy program működését mondjuk PC-s környezetben, ahol

ezerféle gányolt cuccból állhatnak össze gépek, összeakadhat bármi bármivel, de azért az

is abszurd, hogy tartós fogyasztási cikkek árkategóriájába eső áruk esetében a fogyasztó

védekezési lehetősége nulla.

Ki venne mikrosütőt olyan feltételekkel, hogy ha elromlik, akkor minden felelősség az övé,

még akkor sem cserélik vissza, ha az első próbánál leég, viszont, ha kölcsönadja a

szomszédnak, akkor még egyszer ki kell fizetni az árát?

Az iparág erkölcseiről még egy érdekes dolog jut eszembe. A szerzői jogaikat másokkal

szemben bőszen védelmező cégek, bizony gyakran megengednek maguknak pofátlan

jogsértéseket. Elég, ha a legendás Apple–Microsoft–Xerox-ügyre utalunk. A grafikus

felhasználói felületet (nagyjából a mai Windows ősét) a Xerox kutatólaboratóriumában

látta először Bill Gates, a Microsoft tulajdonosa és Steve Jobs, az Apple Computer

főnöke. Hát nem a szerzői jogvédelem volt az első dolog, ami eszükbe jutott, hanem az,

hogy ellopják az ötletet. Jobsék megalkották a Mac OS-t, a Microsoft később kijött a

Windows-zal, amely legsikeresebb változata, a Windows '95 kísértetiesen hasonlított az

Apple sokkal fejlettebb operációs rendszere. Volt némi fenyegetőzés, vita a két cég

között, de aztán elsimult az ügy. A Xerox egykori fejlesztőmérnökeinek a nevére pedig

már senki sem emlékszik. (Tavaly viszont, az egér harmincadik születésnapján

megkeresték azt az embert, aki ezt az egyszerű, de roppant hatékony adatbeviteli eszközt

föltalálta. Hát valamiért az ő vagyona sem mérhető Bill Gateséhez, pedig sok millió

számítógép működik a találmányával.)

Az erősebb kutya szexuális dominanciájáról szóló szép magyar mondás nem csak a

szoftverek területén működik. Jó példákat lehet szerezni a zeneiparból is, hogy lássuk, nem

csak a számítógépesek tudják sajátosan egyoldalú jogszabályokkal körülbástyázni

magukat.

A zenei művek szerzői jogában talán a legvitatottabb eljárás a különböző átalányok

(általános jogdíjfizetési kötelezettség) rendszere. A rádióktól, tévéktől, taxistársaságoktól,

bároktól, szórakozóhelyektől, fodrászüzletektől beszedett jogdíjat a szerzői jogvédő osztja

el, eléggé nehezen követhető módon. A pénzből azok tudnak többet szakítani, akik az

érdekérvényesítési hierarchiában elöl vannak: nagy publishing cégek, közismert, népszerű

szerzők. Így tudnak szponzorálni kis, feltörekvő zenekarok közismert, dúsgazdag

művészeket. Éljen az esélyegyenlőség!

Hogy mennyire szól ez a történet a szerzők jogainak védelméről azt jól megvilágítja az

alábbi példa. Minden zenekarnak minden koncertje után be kell fizetnie a jogdíjat a

jogvédőnek, akkor is, ha kizárólag saját szerzeményű darabokat játszik. A szerző tehát

befizeti a saját szellemi termékére, saját érdekében kivetett jogdíjat, a szerzői jogvédő fél

évig – egy évig ül rajta, levon belőle mindenféléket, aztán egy részét, kábé a felét

visszafizeti a szerzőnek. Érdekes jogvédelem, nem? (A zenekarok persze csalnak mind. A

nézőszámok töredékét vallják csak be, így kevesebbet kell befizetniük. Ha rendesen

fizetnék a jogdíjat, akkor egyszerűen nem lenne értelme zenélni többé. Azt a néhány ezrest

is elbuknák, amit kis csalással megkereshetnek. A jog, amely ab ovo csalásra kényszeríti a

polgárt: ismerős kelet-eu szituáció.)

A nemzetközi zeneiparban elég nagy a riadalom mostanság. Az interneten villámgyorsan

elterjedt MP3 (MPEG 1 layer 3) tömörített hangformátum, amely lehetővé teszi, hogy

csaknem CD-minőségű hangot továbbíthassunk a hálózaton, viszonylag gyorsan (egy

négy-öt perces szám letöltése jó esetben háromnegyed óra modemmel). Mindez azzal

fenyegeti az óriási cégbirodalmakat, hogy rövidesen nem lesz szükség, vagy legalábbis

korlátozott mértékben lesz csak szükség világméretű disztribúciós láncaikra. Azaz az óriás

kiadók monopóliuma megszűnhet vagy legalábbis alaposan átrendeződhet a piac.

Az MP3 miatt kitört a szórakoztatóipari hisztéria. A kiadói szövetségek mindent

megpróbáltak, hogy valamilyen módon betiltassák a módszert, az MP3-mat lejátszó és

előállító szoftvereket, eszközöket, mondván, az eljárásban nincsen másolásvédelem, az

MP3-mat kalózmásolatok készítésére és terjesztésére használják.

Kapuzárás előtt

A kiadók internetellenes hisztériának vannak sajnos áldozatai is. Tavaly ősszel bilincsbe

verve vittek el otthonából egy teljesen ártalmatlan kinézetű svájci fiatalembert, a

www.lyrics.ch szerver üzemeltetőjét. A fiatalember és barátai évekig gyűjtötték kedvenc

dalaik szövegeit, begépelték őket, és közzétették a hálózaton, hadd tölthesse le a többi

rajongó is. A szervert fejlesztgették, szoftvereket írtak, amelyek automatikusan fogadták

és közzétették a beérkező, távoli zenerajongók által küldött szövegeket. A szolgáltatás

ingyenes volt, soha senki nem húzott egy fillér hasznot sem belőle. A multinacionális kiadók

mégis súlyos bűncselekménynek tartották a dolgot és föl is léptek ellene, a hatalom

erejével, a szerzői jogok védelme nevében. De vajon melyik szerzőnek (zenekarnak,

énekesnek) állna érdekében, hogy rajongóit meghurcolják, azért mert dalszövegeket

terjeszt?

A kiadói lobby rég nem a szerzők jogait képviseli, hanem egyre agresszívebben, egyre

elkeseredettebb és egyre értelmetlenebb elszántsággal próbálja védeni saját anyagi

érdekeit. Kapuzárás előtti pánik?

Az MP3 ellen sem maguknak a zenészeknek, a szellemi terméket előállítóknak, vagyis a

szerzőknek (akiknek jogaira mindenki hivatkozik) van kifogásuk, sőt. Egyre több művész

kísérletezik az MP3-mal (a legismertebbek közül lehet említeni a Chuck D-t a Public

Enemyből, Henry Rollinst, a Beastie Boyst és David Bowie-t, akit jogi és üzleti

kérdésekben is otthonosan mozgó szuper intelligens figurának tartanak), és hajlandó akár

saját kiadójával is szembe szállni. Az olcsó internetes zeneterjesztésen nyerne a művész is,

a fogyasztó is, csak éppen a lánckereskedelem iktatódik ki, a milliárdos multik maradnak

hoppon.

Önmegalázás

Sajátos szabályaival, jobban mondva szabályozhatatlanságával a hálózat sehogyan sem illik

a szórakoztatóipari pénzgyárak érdekeinek védelmére berendezkedett szerzői jogi

rendszerbe. Állandó fenyegetést jelent. A közösség megalkotta az anti-copyrightot, a

szabad felhasználás licenszét, elindult az ingyenes szoftverek mozgalma, amely

bebizonyította, hogy a semmiből, puszta lelkesedésből is lehet nagyszerű programokat

készíteni, akár jobbakat, mint amiket milliárdos fejlesztésekkel csinálnak óriás cégek (az

ingyenes operációsrendszer, a Linux csak most kezdi diadalútját), így indirekte bizonyította

azt is, hogy a szoftveripar erkölcstelenül magas árakon dolgozik; a hálózat a szigorú

jogvédelem helyett az „ingyenesség a legnagyobb üzlet” elvét terjeszti és ma úgy tűnik,

diadalra is viszi.

A copyrightfundamentalisták egészen irracionális szabályokkal próbálják visszaszorítani a

hálózati „anarchiát”. Az EU-szabályozás megtiltja például a böngészők ideiglenes

tárolójának, a cahche-nek a használatát, mert ott illegális másolat képződik az eredeti,

lehívott műről. Na de ilyen alapon nem működhetnének proxy-szerverek. Képtelenség.

Hülyeség. Újra kell gondolni az egészet, nyilván.

Egyelőre mégsem látszik, hogy bármi is változna. Az új szerzői jogi törvények elsősorban a

kiadói óriás vállalatok, a szórakozatató ipari és szoftverlobbyk akaratát tükrözik. Egyre

inkább szűkül a szabad felhasználás köre, a nonprofit szféra (oktatás, kutatás,

közgyűjtemények, könyvtárak, közszolgálati hírközlés) mozgástere.

Ebbe a sorba illik az itthon készülő új szabályozás is, amelynek örülhetnek az érdekelt

gazdasági csoportok: rövidesen újabb program- és zenemásoló főiskolások és gimnazisták

kerülnek majd rendőrkézre, újabb winchestereket kobozhat el a rendőrség páratlan

sikerszéria keretében, bebuknak a havi tíz-tizenötezret is megkereső szemüveges Al

Caponék, az illegális Photoshoppal Bill Gatesnek Hitler-bajuszt rajzoló szélsőséges

elemek.

Könnyen csinálhatunk olyan jogszabályt, amely megszületése pillanatában önmaga

paródiája, betarthatatlan, sok százezer embert fenyeget, de szelektíve és sok tekintetben

ellentétes az ember természetes jogérzékével. A lelkesen tapsoló képviselők és a

copyrightünneplő újságírók otthoni számítógépén ott ketyeg egy-két kalózprogram, ha más

nem, hát legalább lejárt shareware vagy tisztázatlan eredetű kölcsönjáték. Minősítsük

magunkat bűnözőnek, bujkáljunk magunk elől, röhögjünk magunkon, de főleg a lebukott

balekokon. A jog, mint az önmegalázás módszere.

A szerzői jogok tiszteletben tartására aligha a szigorú büntetőjog fogja rávenni a polgárt.

Hanem a világos, betartható és normális szerzői jogi rendszer, valamint felvilágosítás, a

gazdasági és kulturális konszolidáció. Tehát nem a szoftverkalózok, versfénymásolók és

zenekopírozók teljes fölmentése vagy kvázi legalizálása a megoldás. De legalábbis

föltehető a kérdés, hogy vajon az illegális felhasználók vagy a szellemi javakat fölvásárló,

azokkal kereskedő óriás vállalatok jelentik-e a nagyobb veszélyt a társadalomra. Nem lesz

könnyű igazságos szabályokat alkotni, de legalább elkezdhetnénk agyalni rajta.

Uj Péter

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.