A csip, ami megmondja a jövőt

Azért jók a nemzetközi sajtótájékoztatók, mert az újságírók megismerhetik más nemzetek szokásait, és elkezdhetnek helytelenül általánosítani. A mellettem ülő fickó miatt például biztos vagyok abban, hogy minden dél-amerikai szívja az orrát, az előttem nézegető meg arról győz meg, hogy az indiaiak sosem kapcsolják ki a mobiljukat, és még akkor sem veszik fel a telefont, amikor az épp szétcsönget egy informatikai prezentációt.

Miközben előítéleteket gyártok, Gary Martz, az Intel wifi-fejlesztéseiért felelős szakembere beismeri, hogy pontosan tudja, merre tartanak a vezetéknélküli hálózatok, az Intelnél legalábbis épp az öt-hat év múlva piacra kerülő technológiákon dolgoznak. Persze még titkos fejlesztésekről van szó, de arról már nyugodtan beszámolhatott Martz, ami idén jelenik meg: a My WiFi-ről. A szakember hosszasan magyaráz az újdonságról, de a legtöbb újságírónak nem áll össze, miről is van szó, aztán Martz tart egy rövid demót, és egyből minden világossá válik: a wifi végre olyan lesz, amilyennek mindig is lennie kellett volna.

Magától szinkronizál

A szakember előkapja zsebéből az iPhone-ját, megnyomja az érintőképernyőt, és már el is indul a Bob Acri Sleep Away című nótája, de a számítógépen: vezeték és konfigurálás nélkül ment át a jel a mobilról a wifihálózaton keresztül. De Gary nem hagy minket békén, már épp álomba merülnénk az altatódaltól, amikor megragad egy fényképezőgépet és lefotóz minket. Többször, előre megfontolt szándékkal. Pár másodperccel az exponálás után felugrik a kép kicsinyített másolata a számítógép képernyőjén, nem kell vacakolni az áttöltéssel, megtörténik automatikusan. Amikor már azt kiáltanánk, hagyd abba, Gary, túl sok volt a jóból, beviszi a kegyelemdöfést: kattint kettőt a laptopon és megjelenik a monitor képe egy projektorról kivetítve: nincs kábel, nincs konfigurálás. Legalábbis az előadás alatt nem volt.

Miközben néhány újságíró tátott szájjal nézi a legújabb technológiát, én az aktuálissal küzdök: egyszerűen nem hiszem el, hogy egész Silicon Valley-ben fél megabit alatt tartják a sávszélességet, a konferencia helyszínén például sikerült 0,2 megabitig súlyosbítani a helyzetet, persze a Computer History Museumban vagyunk, stílszerű, hogy időnként megidézik a modemes időket. Még szórakoztatóbb, hogy a Google, aminek a székháza 2,3 mérföldre van innen, szintén egész nap haldoklik, a Gmail még a 0,2 megabithez képest is lassan tölti be a leveleket. Kezdem belátni, hogy sehol sem olyan rossz online-nak lenni, mint Silicon Valley-ben, mintha az egész völgy egy óriási kiállítás lenne a Computer History Museumban.

Miközben ezen bosszankodok, Martz közli, hogy a jövő csak a Windows-zal kompatibilis. Egy újságíró megkérdezi ugyan, hogy mikor találkozhatunk a Macintoshokban is a My WiFi-vel, de Gary kérdéssel felel: "szerinted létezik olyan ember, aki tudja, mire készül az Apple?".

Matzot az Intel fejlesztési vezetője követi a színpadon, aki rögtön belecsap a lecsóba, és afféle Szilícium-völgyes szokással élve megemlíti Moore törvényét. Justin Rattner, aki közvetlenül a vállalat vezetőjének, Otellininek jelent, tudja, mire képes a cég, éppen ezért van annak jelentősége, ha ő mondja: amint veszélybe kerül a Moore-törvény fenntarthatósága, megoldják a problémát, de az biztos, hogy a következő öt-tíz évben még kezelhető a szituáció, még ha nem is mindenki ilyen optimista.

Alacsonyabb fogyasztás

Nem megoldás mindenre, de bizonyos helyzetekben jó irányt jelent az Atom processzor. Ezeknek csak néhány watt a fogyasztásuk, de Rattner már a következő generációról beszél: a Moorestown-család bizonyos esetekben ötvenszer kevesebb energiát fogyaszt, mint a jelenlegi Atomok, sokkal tovább bírják majd zenelejátszás közben, de negyedannyi energiával beérik nagyfelbontású videók futtatása esetén is. A titok nyitja a részleges kikapcsolás: egy mai processzort úgy kell elképzelni, mintha bemennénk a lakásunkba, és felkapcsolnánk minden villanyt. Az új csipeket már részekre bontva lehet ki-be kapcsolgatni, mindig csak azok az áramkörök dolgoznak, amikre szükség van.

Aztán a színpadra lép Ajay Bhatt, az Intel büszkesége, akit a szabvány kidolgozásában végzett szerepe miatt csak Mr. USB-nek hívnak, mond két szót, majd távozik.

Megint Rattner beszél az úttörő technológiákról: arról, hogy alig pár év múlva elég lesz egy apró szilíciumdarab, hogy mindent megtudjunk a jövőnkről. Valójában nem mindent, legfeljebb csak a várható halálunk okát, a kísérleti stádiumban lévő fejlesztések mindenesetre azt ígérik, hogy rövidesen percek alatt elvégezhetjük a DNS-tesztet az otthonunkban.

A rövid beszédet Moore törvényének az ismételt felemlegetésével zárja Justin Rattner, szerintem valami vallást akarnak csinálni belőle, mert az elmúlt napokban vagy hússzor hallottam a több évtizede megdönthetetlennek bizonyult tételt. Viszont akkor ideje lenne újabb törvényeket is piacra dobni, amikben szóba kerül a szex, vagy legalább a házasságtörés, mert a tranzisztorok köré nehéz lesz híveket gyűjteni, csak sajnos Moore 44 éve nem hajlandó újabb törvényeket írni. Olyan, mint Salinger a Zabhegyezővel, azt hiszi, elég egyszer megszólalni, aztán az egész el is van intézve. És a jelek szerint egyébként tényleg.

Ötletelnek

Miközben Moore hallgat, az új generáció azért dolgozik: az Intel számtalan kisebb kutatócsapatot támogat, 40 közülük bemutathatta, hol tartanak a fejlesztések.

Az óriási terem egy digitális bazárra emlékeztet, a mérnökök igyekeznek szemkontaktust teremteni az újságírókkal, ami ha létrejön, elveszünk, és nem ússzuk meg a húszperces kiselőadásokat. Valójában persze azért vagyunk itt, hogy meghallgassuk, merre tart a világ, és hogy hol tart majd az informatika húsz év múlva.

Elmondom: újgenerációs napelemek töltik majd az alacsonyfogyasztású, 3D-s monitorral felszerelt, hangvezérelt számítógépeinket, amik felismernek minket, kis szerencsével még kötekednek is.

Az Intel mérnökei szerint a Windows 7 óriási lépést jelent a billentyűzet elhagyása felé, de előfordul, hogy a körülmények nem kedveznek a hangvezérlésnek, például amikor nagy a zaj. Erre a problémára alkották meg azt az arcfelismerő technológiát, ami a szájmozgást figyeli: a két információs csatorna együtt már közel tévedhetetlen gépeket hoz létre. Más kérdés, hogy az apuka hogyan keres majd rá a szép új világban az Anal Fistingre, miközben a szomszéd szobában békésen alszik néma csendben az anyuka.

És ha már pornó, az sem árt, ha az ököl kinéz a képernyőből, ami az Intel pekingi partnere szerint könnyedén megvalósítható. A CelVision olyan térhatású tévéket hozott el, amikhez nem kell szemüveg, segédeszköz nélkül jön az émelygés. Mert hiába minden csúcstechnika, ha az ember gyomra felkavarodik már az állóképtől is, ettől függetlenül persze óriási eredmény, hogy a CelVision egy lcd-tévében valósította meg azt, amihez a konkurenseknek sokszor egy egész szoba kell. A fejlesztők nem szívesen árulták el a technológia titkát, de az kiderül, hogy ugyanolyan sztereo-elvről van szó, mint a hagyományos térhatású tévéknél, csak nincs szükség szemüvegre a látvány befogadásához. Mondjuk a kép nem is olyan éles, mint a hagyományos 3D-s modellnél, de legalább egynél több néző is élvezheti az egy helyben átélt hullámvasutat.

MultitaskMan

Ganesh Rao meg az informatikai világ egyik legnagyobb problémájával foglalkozik: megpróbálja hasznosítani a többmagos processzorokat. Az első ilyen otthoni csip, a Pentium D már évek óta kapható, a legtöbb alkalmazást azonban mintha az egymagos idők óta fejlesztenék: alig gyorsult pár program a kettő, majd négymagos csipek megjelenésével. Rao szoftveres oldalról próbálja megtámogatni a programozókat, olyan fejlesztői környezetet hozott létre, ami szinte automatikusan teszi alkalmassá a kódot a párhuzamos munkavégzésre.

Ha Rao munkája beérik, az rengeteget javíthat majd a játékok minőségén, mert ezek többnyire még mindig csak legfeljebb két maggal tudnak gazdálkodni, de a Portlandben dolgozó szakember megértő kollégáival szemben. "Az agyunk általában egyetlen területre összpontosít, az életünk nem a párhuzamos feladatvégzésről szól. Reggel felkelünk, aztán fürdünk, reggelizünk, majd munkába megyünk, nem csoda, hogy a legtöbben programozás közben sem tudnak elszakadni az emberi oldaluktól" - mondja Rao.

"De ha jól értem, te készítettél egy programot, ami párhuzamosítja a rosszul megírt kódokat, ugye"? - kérdem a fejlesztőt.

"Igen, lényegében erről van szó", ismeri el Rao, aki biztos alvás közben zuhanyzik, eszik, megy munkába, és úgy kezd el dolgozni.